Kavarognak bennem egy ideje a ki nem mondott, visszafojtott gondolatok. Nem jó érzés! A párom szerint én agyalom túl a dolgokat, de anyaként mégis mi a fenét tehetnék? Alkatilag sem vagyok az a mindenen könnyedén túllépő típus, miért is lenne ez másként egy, a nőiségemet meghatározó kérdésben. Aha, ... alakul ez ... Alessia azt mondaná "lilaködös" poszt következik. Akinek nincs hangulata hozzá, nyugodtan hagyja ki, semmivel sem lesz szegényebb. Berni pedig kifejezetten el van tiltva tőle, ő most örüljön a mának, ne riassza meg egy keserű írás, amiben most talán a kelleténél is több a kudarcélmény.
Talán tényleg nem is kellene leírnom, de mint már annyiszor, most is jó terápiának ígérkezik verni a billentyűket. Megosztanom sem kéne, de talán van olyan, aki hasonló helyzetet él meg, és most megnyugodhat, hogy a minta-családok sem mindig olyan fényesen ragyogó páncélzatúak, mint amilyennek többnyire mutatkoznak. Igaza lehet a páromnak is, aki férfiként egészen máshogy él meg mondatokat, nem olyan lelkizős, mint én. Mindegy is... A kissé önző őszintÉn most rólam szól, az én görcseimről.
Ma éjjel rosszul aludtam. Erre gyakorta képes vagyok, de ez most más volt. Mert most úgy érzem, a fizikai távolság igenis képes eltávolítani lélekben is, és ez nagyon fájó felismerés. Azokat a ritka és fontos verbális kapcsolatmorzsákat pedig képesek vagyunk parttalan, sehová sem vezető vitákra, egymás melletti elbeszélésekre eltékozolni. Szóval, volt/van agyalni valóm bőven, ami aztán álomtalan forgolódáshoz, könnyekhez vezet. És akkor hajnalok hajnalán ébresztőóra híján a telefonért nyúlok, mennyi van még hátra a kínlódásból, és az első poszt a Facen, ami a szemem elé kerül:
"Azt mondták, hogy ez az év más lesz. Meg hogy ez a tavasz. De nem szóltak mélységről. A szeretet mélységéről, ahogy igyekszik kilökni a félelmet az ember szívéből. De míg kerek szemekkel a saját félelmed távoztát várod, hibákat ejtesz. Szívbéli barátok öléből kilökve a nyugalmat. A fásultság nyugalmát vagy a beletörődését. Ettől azt hihetik, a szeretet álságos vagy tán sosem volt. Pedig a szeretet örök. A szőke haj iránt, a baráti ölelés iránt, a csodálkozástól tágra nyíló szemek iránt, a válladat lapogató hatalmas kéz iránt, a csacsogás iránt, az óvó szavakat formáló száj iránt. A félelem balra ki. Elhihetnénk már, hogy tényleg így van. Csak így lehet." HN
Lennének szavak, amiket behelyettesíthetnék mással, de még így, önnön igazságában is elér hozzám az "üzenet".
Próbálok türelmesebb lenni és elfogadóbb. Megérteni, hogy más helyzete sem könnyebb, mint az enyém, és más másként próbálja feldolgozni ugyanazt az élményt. De nehéz, piszkosul nehéz, amikor a legősibb érzéseket kell (kell?) megreguláznom. Lehet, hogy csak hagynom kéne átfolyni magamon a félelmet és nem ellenállni, amíg szinte fojtogatóvá lesz. Nem tudom. Kiléphetek-e önnön árnyékomból, hogy olyanná váljak, amilyenné a változások kényszerítenek? Egyáltalán, képes vagyok-e megbirkózni még több változással? Tisztában vagyok vele, hogy egy régi álom nem hajlandó abban a formában megvalósulni, ahogy megálmodtam. Képes vagyok-e ennek az elfogadására és örülni nyíltan, tiszta szívvel annak, ami megadatik? Elhagyni a kérdést, hogy be kell érjem ennyivel? Tudom, hogy a választ - mint annyi másra - az idő fogja megadni. Kár, hogy nem vagyok kicsit türelmesebb lélek.
Így, hogy leírtam, kicsit (de tényleg csak egy icipicit) jobb. Kicsit olyan, mintha ezek nem is az én kérdéseim lennének, hanem valaki másé, akire most én is szelíd megértéssel figyelek, átérzem a félelmeit, még ha tanácsot adni nem is tudok, csak közhelyeket. Ahogy a dal mondja, The show must go on ... úgyhogy megyek is, a hétköznapi verkli forog tovább. A napfény talán segít, amíg újra beköszönt az éjszaka és a forgolódás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése