Kutyás élet ... és más gondolatok

Nyílt titok, hogy itt ez a két szőrös gyerekpótlék. Kutyák, persze, tudom én is, de azért csak az ölembe veszem a kicsit, aki pont akkora, mint egy kisgyerek és a feje búbja az állam alatt van, ahogy rajtam alszik egy fárasztó séta után. A kezem alatt érzem a szapora szívverését, a kis mancsa átöleli a karomat. Biztonságban érzi magát, elégedetten szuszog. A nagy mellém telepszik a kanapéra, épp csak annyira, hogy hozzám érjen, mert ez neki fontos. És ez nekem is nagyon jó érzés! Na, ez az a pont, amikor egy nemkutyás megállapítja, hogy nekem bizony elmehettek otthonról! Mert ez a négylábú nem gyerek, nem unoka, még csak nem is a szomszéd bébije, és bármennyire is ketyeg már az a bizonyos biológiai vekker, így 57 évesen nyilván már unokára vágyva, azért jó lenne, ha nem hagynám el a józan eszemet. Ez egy kutya, akinek elvileg nem is a lakásban lenne a helye, az ágyba meg már végképp nem szabadna beengednem, mert ez így nem normális. Számomra az! Jelentem, a józan eszemet már elhagytam, ha azt hinném, hogy a nemkutyásoknak van igaza. De nem hiszem. Sőt! Azt hiszem, egy ilyen kapcsolat ember és állat között, kifejezetten építő lehet. Könnyebben viselem a mindennapi élet egynémely lemondásait, hiszen mellettük megtanultam a lemondásban rejlő szépséget is. Hogy az egyéni érdekeim elé tudok helyezni valaki mást. Akár úgy is, hogy egyrészt nem zaklatom a fiaimat, hogy unokát nekem most már izibe! A nagyi néha megteszi, a nagyfiam pedig kissé pikírten ilyenkor közli is, hogy akkor ő most indul... Hova? Hát, lemegyek a játszótérre, hozok egyet, ha már ennyire akarod. Kac-kac ... - mondhatnánk, de hát gyerek még ő is a maga módján, dolgozik az egzisztenciáján ugyan (félek, ez még egy nagyon hosszú folyamat kezdete), de még a párkapcsolata sem tart ott, hogy ez a kérdés egyáltalán komolyan felvetődjön. A kisebbik még talán be is előzi majd, ki tudja. Nekem nem sürgős, hacsak azért nem, mert azért múlnak felettem az évek és amilyen kriplinek érzem magam némely reggelen, eljöhet még az az idő, amikor leküzdhetetlen kihívás lesz felemelni egy alig tíz kilós gyereket. Addig is edzésben tartom magam Jackkel, aki pontosan ennyi. Gyakorlom a nevelést, a következetességet. Megyek, ha nem is akarok, esőben, fagyban, tűző napsütésben, ha kell éjszaka, és vasárnap is hajnalban. Ráadásként pedig engedtessék meg nekem, hogy a szeretetemet is nekik adhassam, cserébe azokért a feledhetetlen derűs percekért, amikkel napról napra megajándékoznak. Féltem őket, ha betegek, tépem a hajam, ha rosszak. Bocsássa meg mindenki, akit sért a hasonlat, de hiszen a tudomány is azt állítja, hogy ők egy három éves gyerek szintjén viszonyulnak hozzánk. Számomra is azok. Családtagok, soha igazán fel nem növő gyerekek. Hiszen mi szülők mit siratunk leginkább? Azt a rég volt gyerekkort, amikor még hozzánk bújtak, szót fogadtak, amikor minden nap azt vártuk, mikor nőnek már fel? Most pedig arra vágyunk, bárcsak örökre megmaradtak volna nekünk. Nekem itt vannak ők a mindennapokra, hiszen a kétlábúak kisajátították az ünnepnapokat. Így teljes az életünk. A családunk. Hiszem, hogy jó nekünk!