A napokban láttam a Twistert, ami már szakállas, tudom, de nagyon bírtam benne Bill Paxtont, mint ahogy a Titanicban is jobban tetszett a laza kutató, mint a hősszerelmes kölyök Caprio, ez van. Erre most tudatosult bennem, hogy az idén meghalt. 62 évesen, ami nem kor, úgyhogy duplán rosszul érintett. Erre most olvasom, hogy az idén már meghalt még valaki (épp csak 77 évesen), akit a mai fiatalok talán nem is ismernek, pedig ... Al Jarreau-ról annyit illik tudni, hogy hétszer kapta meg a Grammy díjat, és a világon ő az egyetlen, aki három műfajban is begyűjtötte az elismerést. Legyen könnyű nekik a föld!
https://www.youtube.com/watch?v=LsgGl6_HMpk
2017. márc. 27.
2017. márc. 24.
Önző kicsi őszintÉn ...
Kavarognak bennem egy ideje a ki nem mondott, visszafojtott gondolatok. Nem jó érzés! A párom szerint én agyalom túl a dolgokat, de anyaként mégis mi a fenét tehetnék? Alkatilag sem vagyok az a mindenen könnyedén túllépő típus, miért is lenne ez másként egy, a nőiségemet meghatározó kérdésben. Aha, ... alakul ez ... Alessia azt mondaná "lilaködös" poszt következik. Akinek nincs hangulata hozzá, nyugodtan hagyja ki, semmivel sem lesz szegényebb. Berni pedig kifejezetten el van tiltva tőle, ő most örüljön a mának, ne riassza meg egy keserű írás, amiben most talán a kelleténél is több a kudarcélmény.
Talán tényleg nem is kellene leírnom, de mint már annyiszor, most is jó terápiának ígérkezik verni a billentyűket. Megosztanom sem kéne, de talán van olyan, aki hasonló helyzetet él meg, és most megnyugodhat, hogy a minta-családok sem mindig olyan fényesen ragyogó páncélzatúak, mint amilyennek többnyire mutatkoznak. Igaza lehet a páromnak is, aki férfiként egészen máshogy él meg mondatokat, nem olyan lelkizős, mint én. Mindegy is... A kissé önző őszintÉn most rólam szól, az én görcseimről.
Ma éjjel rosszul aludtam. Erre gyakorta képes vagyok, de ez most más volt. Mert most úgy érzem, a fizikai távolság igenis képes eltávolítani lélekben is, és ez nagyon fájó felismerés. Azokat a ritka és fontos verbális kapcsolatmorzsákat pedig képesek vagyunk parttalan, sehová sem vezető vitákra, egymás melletti elbeszélésekre eltékozolni. Szóval, volt/van agyalni valóm bőven, ami aztán álomtalan forgolódáshoz, könnyekhez vezet. És akkor hajnalok hajnalán ébresztőóra híján a telefonért nyúlok, mennyi van még hátra a kínlódásból, és az első poszt a Facen, ami a szemem elé kerül:
"Azt mondták, hogy ez az év más lesz. Meg hogy ez a tavasz. De nem szóltak mélységről. A szeretet mélységéről, ahogy igyekszik kilökni a félelmet az ember szívéből. De míg kerek szemekkel a saját félelmed távoztát várod, hibákat ejtesz. Szívbéli barátok öléből kilökve a nyugalmat. A fásultság nyugalmát vagy a beletörődését. Ettől azt hihetik, a szeretet álságos vagy tán sosem volt. Pedig a szeretet örök. A szőke haj iránt, a baráti ölelés iránt, a csodálkozástól tágra nyíló szemek iránt, a válladat lapogató hatalmas kéz iránt, a csacsogás iránt, az óvó szavakat formáló száj iránt. A félelem balra ki. Elhihetnénk már, hogy tényleg így van. Csak így lehet." HN
Lennének szavak, amiket behelyettesíthetnék mással, de még így, önnön igazságában is elér hozzám az "üzenet".
Próbálok türelmesebb lenni és elfogadóbb. Megérteni, hogy más helyzete sem könnyebb, mint az enyém, és más másként próbálja feldolgozni ugyanazt az élményt. De nehéz, piszkosul nehéz, amikor a legősibb érzéseket kell (kell?) megreguláznom. Lehet, hogy csak hagynom kéne átfolyni magamon a félelmet és nem ellenállni, amíg szinte fojtogatóvá lesz. Nem tudom. Kiléphetek-e önnön árnyékomból, hogy olyanná váljak, amilyenné a változások kényszerítenek? Egyáltalán, képes vagyok-e megbirkózni még több változással? Tisztában vagyok vele, hogy egy régi álom nem hajlandó abban a formában megvalósulni, ahogy megálmodtam. Képes vagyok-e ennek az elfogadására és örülni nyíltan, tiszta szívvel annak, ami megadatik? Elhagyni a kérdést, hogy be kell érjem ennyivel? Tudom, hogy a választ - mint annyi másra - az idő fogja megadni. Kár, hogy nem vagyok kicsit türelmesebb lélek.
Így, hogy leírtam, kicsit (de tényleg csak egy icipicit) jobb. Kicsit olyan, mintha ezek nem is az én kérdéseim lennének, hanem valaki másé, akire most én is szelíd megértéssel figyelek, átérzem a félelmeit, még ha tanácsot adni nem is tudok, csak közhelyeket. Ahogy a dal mondja, The show must go on ... úgyhogy megyek is, a hétköznapi verkli forog tovább. A napfény talán segít, amíg újra beköszönt az éjszaka és a forgolódás.
Talán tényleg nem is kellene leírnom, de mint már annyiszor, most is jó terápiának ígérkezik verni a billentyűket. Megosztanom sem kéne, de talán van olyan, aki hasonló helyzetet él meg, és most megnyugodhat, hogy a minta-családok sem mindig olyan fényesen ragyogó páncélzatúak, mint amilyennek többnyire mutatkoznak. Igaza lehet a páromnak is, aki férfiként egészen máshogy él meg mondatokat, nem olyan lelkizős, mint én. Mindegy is... A kissé önző őszintÉn most rólam szól, az én görcseimről.
Ma éjjel rosszul aludtam. Erre gyakorta képes vagyok, de ez most más volt. Mert most úgy érzem, a fizikai távolság igenis képes eltávolítani lélekben is, és ez nagyon fájó felismerés. Azokat a ritka és fontos verbális kapcsolatmorzsákat pedig képesek vagyunk parttalan, sehová sem vezető vitákra, egymás melletti elbeszélésekre eltékozolni. Szóval, volt/van agyalni valóm bőven, ami aztán álomtalan forgolódáshoz, könnyekhez vezet. És akkor hajnalok hajnalán ébresztőóra híján a telefonért nyúlok, mennyi van még hátra a kínlódásból, és az első poszt a Facen, ami a szemem elé kerül:
"Azt mondták, hogy ez az év más lesz. Meg hogy ez a tavasz. De nem szóltak mélységről. A szeretet mélységéről, ahogy igyekszik kilökni a félelmet az ember szívéből. De míg kerek szemekkel a saját félelmed távoztát várod, hibákat ejtesz. Szívbéli barátok öléből kilökve a nyugalmat. A fásultság nyugalmát vagy a beletörődését. Ettől azt hihetik, a szeretet álságos vagy tán sosem volt. Pedig a szeretet örök. A szőke haj iránt, a baráti ölelés iránt, a csodálkozástól tágra nyíló szemek iránt, a válladat lapogató hatalmas kéz iránt, a csacsogás iránt, az óvó szavakat formáló száj iránt. A félelem balra ki. Elhihetnénk már, hogy tényleg így van. Csak így lehet." HN
Lennének szavak, amiket behelyettesíthetnék mással, de még így, önnön igazságában is elér hozzám az "üzenet".
Próbálok türelmesebb lenni és elfogadóbb. Megérteni, hogy más helyzete sem könnyebb, mint az enyém, és más másként próbálja feldolgozni ugyanazt az élményt. De nehéz, piszkosul nehéz, amikor a legősibb érzéseket kell (kell?) megreguláznom. Lehet, hogy csak hagynom kéne átfolyni magamon a félelmet és nem ellenállni, amíg szinte fojtogatóvá lesz. Nem tudom. Kiléphetek-e önnön árnyékomból, hogy olyanná váljak, amilyenné a változások kényszerítenek? Egyáltalán, képes vagyok-e megbirkózni még több változással? Tisztában vagyok vele, hogy egy régi álom nem hajlandó abban a formában megvalósulni, ahogy megálmodtam. Képes vagyok-e ennek az elfogadására és örülni nyíltan, tiszta szívvel annak, ami megadatik? Elhagyni a kérdést, hogy be kell érjem ennyivel? Tudom, hogy a választ - mint annyi másra - az idő fogja megadni. Kár, hogy nem vagyok kicsit türelmesebb lélek.
Így, hogy leírtam, kicsit (de tényleg csak egy icipicit) jobb. Kicsit olyan, mintha ezek nem is az én kérdéseim lennének, hanem valaki másé, akire most én is szelíd megértéssel figyelek, átérzem a félelmeit, még ha tanácsot adni nem is tudok, csak közhelyeket. Ahogy a dal mondja, The show must go on ... úgyhogy megyek is, a hétköznapi verkli forog tovább. A napfény talán segít, amíg újra beköszönt az éjszaka és a forgolódás.
2017. márc. 9.
Őszint-Én
El.Vagyok.Kenődve! Márciust írunk. Három pályázat, három eredménytelen megmérettetés. Most éppen az Elle magazin "Több nőt az irodalomba" pályázatának eredménye adta a gyengéd gyomrost. Kis fájdalomcsillapító, hogy 600 pályaműből választottak 10-et, de basszus, miért nem kerültem bele abba a tízbe... Amilyen sikeres volt a múlt év, olyan gyenge kezdés ez az ideire. Nyomorult horoszkópom meg kábít, hogy húúú, ez az év hozza meg az áttörést. Félek, nem azon a területen, ahol oly nagyon reméltem, bár, akkor fogalmam sincs, hol másutt. Na, mindegy is! Az eredmény megszületett. Ünneplésre semmi ok, tehát marad a Munka. Meg az agyalás, hogy akkor most tévúton járok, vagy csak túl sokan vadászunk arra a néhány nyomorult fókára...
2017. márc. 5.
Szülinapomon magamról :)
Belementem egy kis játékba a Nagy Nap alkalmából. Igazán jót
szórakoztam rajta. Kezdődött azzal, hogy az Internet jóvoltából megtudtam,
szombati napon születtem, ez az apró információ ugyanis valahogy elveszett a
családi legendáriumban a pontos dátum mellől. Mint szombati születésű,
állítólag kifejezetten vonzódom a rossz fiúkhoz, alfa hímekhez. Ebből annyi
igaz, hogy az ilyen srácokat általában fekete hajjal, kék szemmel és frankó
bőrdzsekivel szokás romantikus regényekben ábrázolni, és az ilyenek igen, tényleg
nagyon bejövősek voltak, vannak, lesznek. Elmúltak az évek, de szerencsére nem
vakultam meg, úgyhogy a szürkeszemű mellett továbbra is ezeken felejtem ott a
tekintetem. A próféciának az a része azonban nem igaz, hogy a jó fiúkat
unalmasnak találom, nem is tudok megmaradni mellettük. Oké, a többes szám sem
igaz, de amellett az egy jófiú mellett azért már 35 (meg még egy kicsi) éve
azért csak letettem a voksomat. És nem bántam meg egyetlen pillanatát sem.
Megtudtam továbbá azt is, hogy ugyanezen a napon rajtam kívül még négyszázan
sírtak fel szerte a szülészeteken kies kis honunkban. Boldog szülinapot nekik
innen ismeretlenül is! Kár, hogy a nemek megoszlásáról nem osztottak meg
adatokat. Viszont, ha minden rendben zajlott a terhesség során, akkor a Nagy
Bumm (sic.) lehetséges napjául egy nyári pénteket, ráadásul a hónap 13. napját
jelölték meg. Szóval, péntek 13. … számomra mindig is szerencsenapnak
számított, úgyhogy akár még igazuk is lehet.
Szenteljünk még pár perc türelmet az asztrológiának is. Hal vagyok,
bocsánat, az asztrológiai elnevezés helyesen Halak, többes számban. Innen
pedig idézet következik:
Több személyiség lakozik bennük, kiváló színészek, zenészek
és művészek általában. (ez nem jött be!)
Ha olyan érzésünk támad, hogy az illető nem erre a bolygóra született, vagy,
hogy inkább a Holdról jött, vagy valamelyik Tündérmeséből lépett ki, biztosak
lehetünk benne, hogy Halakkal van dolgunk. Fantáziája nem ismer határokat,
könnyen a képzeletében ragad, vagy más dimenziókban, és elfelejt visszatérni a
valóságba. (khm, ebben lehet valami) A
realitásokat különös módon értelmezi, csakúgy, mint a pénzt; kapcsolata ezekkel
annyira megfoghatatlan, mint saját maga. A Halakat jelképező két hal közül az
egyik az árral, a másik az árral szemben úszik. Ezért sokszor megtévesztő és
kiismerhetetlen. Nem bírja a korlátozásokat, a kötöttségeket, magasztos
elképzelései vannak az életről és saját képességeiről. Rendkívüli érzéke van
ahhoz, hogyan kell a zűrzavarból rendet csinálni, különösen, ha más valaki
életéről van szó. Érzékeny, romantikus beállítottságú, aki a szeretetért még
önmagát is képes beáldozni. (hoppácska!)
Veszélye az, hogy ha valakit nagyon megszeret, olyannyira háttérbe szorítja
saját vágyait, hogy ez által feladja saját egyéniségét, céljait. A csapda ott
van, hogy ezt az áldozatot senki sem kéri tőle, viszont emiatt könnyen
kihasználhatóvá és sebezhetővé válik. (no
comment) A Halaknak meg kell tanulniuk a saját életüket élni, és ez nem kis
kihívás. Ha megsértjük, nagyon a szívére veszi. (előfordul) Mindenért nagyon tud lelkesedni, ha félreérthetetlenül
értésére adjuk, hogy szükség van rá, önzetlensége minden szinten megnyilvánul,
legyen szó egy barátról, vagy csak egy ismerősről. Azonban a mártír szerep sem
áll távol a Halaktól. (megesik)
Mit ne tegyünk egy Hallal?- ne hozzuk tudomására, ha nincs
rá szükség; ne faggassuk, mert ha nem magától osztja meg velünk az érzéseit,
akkor abból nem is fogunk sokat érteni.
Március szülöttei csendesek és introvertáltak, csak nagyon
nehezen tárják fel igazi személyiségüket mások előtt. Igazán kellemes
személyek, akik vágynak a harmóniára. Könnyedén elnyerheted a bizalmukat, de ha
egyszer eljátszod azt, ne is számíts megbocsátásra.
Havi horoszkóp: Még az is lehet, hogy fülig szerelmes
leszel. Ámor nyila a szíved közepébe fúródhat. A munkahelyeden több dolog
alakulhat úgy, ahogyan szeretnéd. Remek lehetőséget kínálhat a sors arra, hogy
a feletteseddel olyan dolgokról folytass megbeszélést, amely számodra nagyon
fontos. Váratlan kiadásra kerülhet sor, amely miatt azért nem kell idegeskedni,
mert nem tehetsz ellene semmit sem. (na,
ez több sebből vérzik, váratlan kiadások meg ... csak az van)
Heti horoszkóp: Halak - Ne hagyja magát rábeszélni
olyan dolgokra, amihez egyáltalán nem fűlik a foga, mert önmaga igényei háttérbe
szorítása hosszútávon egészségügyi panaszokhoz vezethet. (hm, és mi van azokkal a dolgokkal, amikhez szívem mélyén fűlne a fogam,
de tudom, hogy mégsem működne?)
Napi horoszkóp - 2017. 03. 05. – Szükséged van arra,
hogy támogatást kapj a környezetedtől. Könnyen érezheted úgy, hogy mások áldása
nélkül nem szabad azt tenned, amit elterveztél. Persze lehet, hogy ez nem
ennyire nyilvánvaló módon jelenik meg az életedben. Lehet, hogy ma csak egy
egész halvány beleegyezésre vágysz, mégis fontos a számodra az, hogy mit
mondanak mások a terveidről és rólad. (no
comment)
A kínai jegyem alapján a mai horoszkópom: Patkány: Minden
pillanatban boldogabbá válik életem. (hát,
ehhez éppen ma nem fűznék megjegyzést, ugyanis reggel óta kedvem lenne valakit
fejbe csapni)
*
Nyah, önismereti 5 percünknek vége, a Béke legyen veletek!
(a fotón pedig egy patkány-hal látható, ötvözve magában a csillagjegyeimet :D)
2017. márc. 4.
Kutyás élet ... és más gondolatok
Nyílt titok, hogy itt ez a két szőrös gyerekpótlék. Kutyák, persze, tudom én is, de azért csak az ölembe veszem a kicsit, aki pont akkora, mint egy kisgyerek és a feje búbja az állam alatt van, ahogy rajtam alszik egy fárasztó séta után. A kezem alatt érzem a szapora szívverését, a kis mancsa átöleli a karomat. Biztonságban érzi magát, elégedetten szuszog. A nagy mellém telepszik a kanapéra, épp csak annyira, hogy hozzám érjen, mert ez neki fontos. És ez nekem is nagyon jó érzés! Na, ez az a pont, amikor egy nemkutyás megállapítja, hogy nekem bizony elmehettek otthonról! Mert ez a négylábú nem gyerek, nem unoka, még csak nem is a szomszéd bébije, és bármennyire is ketyeg már az a bizonyos biológiai vekker, így 57 évesen nyilván már unokára vágyva, azért jó lenne, ha nem hagynám el a józan eszemet. Ez egy kutya, akinek elvileg nem is a lakásban lenne a helye, az ágyba meg már végképp nem szabadna beengednem, mert ez így nem normális. Számomra az! Jelentem, a józan eszemet már elhagytam, ha azt hinném, hogy a nemkutyásoknak van igaza. De nem hiszem. Sőt! Azt hiszem, egy ilyen kapcsolat ember és állat között, kifejezetten építő lehet. Könnyebben viselem a mindennapi élet egynémely lemondásait, hiszen mellettük megtanultam a lemondásban rejlő szépséget is. Hogy az egyéni érdekeim elé tudok helyezni valaki mást. Akár úgy is, hogy egyrészt nem zaklatom a fiaimat, hogy unokát nekem most már izibe! A nagyi néha megteszi, a nagyfiam pedig kissé pikírten ilyenkor közli is, hogy akkor ő most indul... Hova? Hát, lemegyek a játszótérre, hozok egyet, ha már ennyire akarod. Kac-kac ... - mondhatnánk, de hát gyerek még ő is a maga módján, dolgozik az egzisztenciáján ugyan (félek, ez még egy nagyon hosszú folyamat kezdete), de még a párkapcsolata sem tart ott, hogy ez a kérdés egyáltalán komolyan felvetődjön. A kisebbik még talán be is előzi majd, ki tudja. Nekem nem sürgős, hacsak azért nem, mert azért múlnak felettem az évek és amilyen kriplinek érzem magam némely reggelen, eljöhet még az az idő, amikor leküzdhetetlen kihívás lesz felemelni egy alig tíz kilós gyereket. Addig is edzésben tartom magam Jackkel, aki pontosan ennyi. Gyakorlom a nevelést, a következetességet. Megyek, ha nem is akarok, esőben, fagyban, tűző napsütésben, ha kell éjszaka, és vasárnap is hajnalban. Ráadásként pedig engedtessék meg nekem, hogy a szeretetemet is nekik adhassam, cserébe azokért a feledhetetlen derűs percekért, amikkel napról napra megajándékoznak. Féltem őket, ha betegek, tépem a hajam, ha rosszak. Bocsássa meg mindenki, akit sért a hasonlat, de hiszen a tudomány is azt állítja, hogy ők egy három éves gyerek szintjén viszonyulnak hozzánk. Számomra is azok. Családtagok, soha igazán fel nem növő gyerekek. Hiszen mi szülők mit siratunk leginkább? Azt a rég volt gyerekkort, amikor még hozzánk bújtak, szót fogadtak, amikor minden nap azt vártuk, mikor nőnek már fel? Most pedig arra vágyunk, bárcsak örökre megmaradtak volna nekünk. Nekem itt vannak ők a mindennapokra, hiszen a kétlábúak kisajátították az ünnepnapokat. Így teljes az életünk. A családunk. Hiszem, hogy jó nekünk!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)