Színházas...

Belvárosi Színház: A folyón túl Itália

http://www.port.hu/a_folyon_tul_italia/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=22065

Elkezdődött a darab, ment talán 5 perce, amikor elsötétedett minden. Áramszünet XD  Nem olyan régen egy másik darab dramaturgiailag így kezdődött, úgyhogy az első perc a zavaré, hogy megint ezt a poént sütik-e el. Aztán kiderült, hogy nem. Ez itt most komoly. Ültünk ott mindannyian a tök sötétben, csak a színészek poénjait lehetett hallani, aztán valaki hozott egy erős zseblámpát és annak a fényénél a színészek improvizálgattak. Más darabokból, meg régi színész sztorikat meséltek. Fergeteges volt a hangulat.

Jó húsz percet, talán fél órát kellett így kitöltsenek, mire visszajött az áram. Akkor aztán folytatták a darabot. Ami önmagában is nagyon jó volt, elgondolkodtató. Négy olasz nagyszülő és az unoka, akit mindannyian imádnak, de aki költözni készül a közelükből és ők mindent elkövetnek, hogy visszatartsák... összeismertetik egy lánnyal is a cél érdekében ... poénhegyek... de ami igazán visszatartaná, azt, hogy a nagyapja nemsokára meg fog halni, nem mondják el neki... Nem tudom, hogy a fiatalabb korosztályoknak milyen lehet ez a darab, de nekünk olyan volt néha, mintha otthon a nappaliban ülve a családunkat látnánk. Amolyan sírva nevetős. Klassz volt.

Az estéért köszönet Lázár Katinak, Lukáts Andornak, Benedek Miklósnak, Szabó Évának, Cseh Juditnak és nem utolsósorban az unokának, Szabó Kimmel Tamásnak. Mindannyian remekül játszottak, de mindenekelőtt bebizonyították, hogy ha rögtönözniük kell, akkor sem jönnek zavarba. Ez utóbbi volt, ami igazán felejthetetlenné tette az estét.

A Port.hu-n Timberio "kritikája" ne tévesszen meg senkit. Élek a gyanuperrel, hogy az illető már a koránál fogva sem érezte át a darab lényegét. Az alakításokra meg - ezen az estén, illetve inkább délutánon - egyetlen rossz szót sem lehetett mondani. Színészek voltak a színpadon és lényegük legjavát hozták.

Ez itt nem a reklám helye... vagy mégis ...

Időtlen időkkel ezelőtt hagytam magam elcsábítani a Válogatás könyveinek sorozatára. Azt kell mondjam, nem bántam meg. Egy könyvet ma megvenni, nem kevés érvágás, főleg ha az ember lánya olyan megszállottan vágyik olvasnivalóra, mint én is. Ez a sorozat pedig a maga módján a segítségemre van. Egyrészt az ára miatt, mert egyetlen kötet ára egy drágább könyvének felel meg, esetleg két olcsóbbnak, de cserébe NÉGY történetet kapok. Persze, meglepetés, hogy mit. Talán, ha külön-külön látnám őket a könyvesbolt polcain, nem nyúlnék utánuk. De az az igazság, hogy ritkán csalódtam. Az esetek túlnyomó többségében könyvenként mind a négy történet megfogott valamivel és nem bántam meg, hogy elolvastam őket.
Persze, négy teljes regény nem férne el egy kötetben, de akárkik zanzásítják ezeket a történeteket, nagyon jó munkát végeznek. Volt már olyan történet, aminek az eredetije is megvolt és hiába olvastam árgus szemekkel, nem fedeztem fel a vágásokat, nem maradt bennem hiányérzet a rövidített változat után sem.
Ma pedig megérkezett a sorozat 100. darabja:

John Grisham: Platánsor
Seth Hubbard milliomost a Clanton nevű kisvárosban holtan találják, és a kapzsi rokonok várják az örökséget. De Hubbard ügyvédje, Jake Brigance kap egy levelet, hogy megváltozott a végrendelet, és indul a jogi csatározás az ügyvédek között.

John O'Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét
Jack Vaughan egy reggel a londoni metróban rádöbben, hogy nem tudja, kicsoda, nincs semmi emléke az életéről. Ahogy kezdi összerakni az emlékeket, találkozik egy vörös szépséggel, akiről kiderül, hogy a felesége, és éppen válófélben vannak.

Robert Crais: A gyanúsított
Scott James,Los Angeles-i rendőr nem tud szabadulni a borzalmas élménytől, amikor megölték mellette a társát. Aztán Maggie, a lelki sérült katonai kutya lesz a társa, és jól boldogulnak egymással, mert elég sok hasonlóság van a sorsukban.

Richard Paul Evans: Elveszett december
Luke Crips otthagyja az apját és a családi vállalkozást, és léha életmódjával elherdálja az örökségét. Amikor összeomlik az élete, nem akar az apjához fordulni segítségért. A tékozló fiú modern története a reményről és az igaz szeretetről szól.

Tegnap reggel...

Ballagunk az ebbel a parkba és a zebrán átmenve szokás szerint hajítom el neki a labdát. Igen  ám, de az a francos golyó megakad egy vékonyka gallyon és már pattan is az úttest felé. Eb persze megfeszül, pattanna utána, de még időben kiáltok rá: Colin, Nem! Talán a hangomnak szokatlan színezetet adó félelmet érzi meg, de megtorpan a Sárga Isten utáni hajszában és hasra fekszik. Megdicsérem és megparancsolom, hogy Ott Marad! A hajító nyelet eléje fektetem, hogy éreztessem vele, a parancs most tényleg nagyon komoly, aztán megvárom, amíg az autók áradata elmegy és kiballagok a kereszteződés közepébe a labdához. Futni nem merek, nehogy a kutya utánam vesse magát. Labda megvan, fordulok vissza, de persze minden irányból zöldet kapnak az autók, jönnek is vagy húszan, várni kell. Szemem a kutyán, kutya szeme rajtam, de mozdulatlanul fekszik, mint egy szobor. Közben busz áll be a megállóba, emberek jönnek-mennek, ő engem figyel és hasal. Végre odaérek hozzá, mire felpattan és örülünk egy kicsit, majd a labda reppen és a nyomában Colin is. Én pedig határtalanul büszke vagyok rá.