Apróság.... mégis...

Hogy az elején kezdjem, Colin eltörte az egyik ujjacskáját. Most nem kezdenék anatómiai taglalásába a kutyalábnak, de legyen elég a tény, hogy az a bizonyos ujjacska most dagadt és fáj, és erősen kímélni kéne. De hát ezt egy ebbel, egy labdaőrült ebbel, nehéz megbeszélni, így nagy cselesen a gazdája kitalálta, hogy kap egy kis cipellőt, amitől kénytelen lesz visszavenni az iramból és kellőképpen elbizonytalanítja ahhoz, hogy ne akarjon rohangálni, ugrani, mászni etc, amely műveleteket a törött ujjal egyébként vígan végrehajt, csak éppen most nem használ az ügynek. 

Cipőt megvettük, Colin pedig igazán rendes ebként nem cirkuszolt, amiért ilyen idétlenségekkel zaklatjuk még mi is, mintha nem lenne amúgy is elég baja. Napok óta téblábolunk a kis papucscipőben, ami ma reggel kellően koszos lett ahhoz, hogy kirakjuk az erkélyre száradni. Esti sétához azonban újra elő akartuk venni és láss csodát, a kis cipő eltűnt. Mivel a bot, amire akasztottuk, hogy a levegő szabadon átjárhassa, az erkély alatt hevert, talán jogos volt a feltételezés, hogy a cipőcske is ott hever mellette. Ám nem. Sem ott, sem máshol.

Minden rosszindulat nélkül megvan a feltételezés is, hogy hova tűnt, de bízom benne, hogy az illetőben lesz kivételesen annyi jóindulat, hogy néhány nap múlva odarakja az ajtónk elé. Mert ma reggel ő is látta, hogy annak a kicsi, de ezzel arányosan drága kis vacaknak szerepe van, még ha csak annyi is, hogy egy kutya fájdalmát csökkentse. Amivel ő valószínűleg nem ért egyet, de hát csak emberből van ő is...

Vasárnapi keserűs...

Vasárnap hajnali fél hat... valamelyik házból, egy elég sűrűn beépített részből hangos dübörgés hallatszik, a környék lakói több száz méteres körzetben is jól hallhatják a tücc-tücc mindent beborító ritmusát, elképzelni sem tudom, milyen lehetett a közvetlen szomszédnak az éjszakája. Mindenesetre a yardot nem hívta, ez nyilvánvaló. Pedig ez alkalommal talán mindenkinek jobb lett volna.

Ugyanis a hanghoz, vagy éppenséggel onnan a tó felé vezető utcán hihetetlen szeméthalom. Kukák, fűgyűjtő zsákok kiborogatva. Aztán a tőpartra érve az újabb döbbenet. Két vízbe bevezető lépcső is felborítva, a szabadstrand kukái vagy száz méteren szintén és ami betetőzi a látványt, a húsz centis csavarokkal rögzített, de most égnek álló lábakkal segítségért kiáltó pad, amely most tavaszra lett felújítva.

Valakik nagyon erősnek érezték magukat az éjszakában. És ami az egészben a legrosszabbul esik, hogy amíg az én közegészségügyet veszélyeztető kutyám a teniszlabdáért tempózik a vízben, addig a partra éppen letelepedő pecásoknak, akik máris marokszám szórják meg kenyérrel, kukoricával, egyebekkel az eddig kristálytiszta vizet, csak a szerencsétlen eb szúrja a szemét, minden más mellett szó nélkül mennek el.

Igen, tudom, hogy léteznek rám/ránk vonatkozó tiltások, (amik egyébként erősen megkérdőjelezhetőek a józan ész alapján), de talán e hajnali órán én kevesebb kárt tettem a természetben és az épített környezetünkben, mint azok, akik feldúlták egy közösség életterét, amíg a koszos kutyám az igazak álmát aludta az ágyamon.
Szép napot mindenkinek! Béke!

Elmúlt a vészhelyzet :)

Amiben nem is bíztam, a lehetetlen, a csoda bekövetkezett, a lassukeringo blogot visszaállították, úgyhogy nem is zavargok itt tovább a témával, pusza mindenkinek! :)

Kölcsön-blog és egyéb bajok...

Bocs, azoktól, akiket nem érdekel, de volt nekem egy másik blogom, ahol írtam ezt-azt, és ma sikerült egyetlen laza mozdulattal két év munkáját taccsra vágni. Nem is ezt sajnálom annyira, mert az anyagok megvannak és vissza tudnám pótolni az újonnan nyitott blogba, de akik odajártak a www.lassukeringo.blogspot.com-ra naponta és várták a friss részeket, azok holnaptól csalódottak lesznek és ez bánt, tényleg nagyon bánt.
Némelyikük talán elnézett ide is, és miatta, miattuk írom ezeket a sorokat.

Nagyon sajnálom, ami történt és azon vagyok, hogy a probléma megoldódjon, de ez legkorábban is csak néhány nap múlva derül ki. Ha a letiltás visszavonásra kerül és a blogot, illetve a hozzá tartozó mail-t visszakapom, akkor egy baromi nagy sóhajtás és levegőbe öklözés után folytatom ott az írást és itt most megesküszöm, hogy nem piszkálok bele olyasmibe, aminek a következményeivel nem vagyok száz százalékosan tisztában. De ha nem állítják vissza... nos, akkor egy új blogot fogok csinálni és annak az elérhetőségét itt is közreadom.

Ha valaki nem akar a bizonytalanra várni, adjon mail-elérhetőséget és elküldöm neki az aktuális fejezetet addig is.

... és most megyek és kicsit beleverdesem a fejem a fürdőszoba csempébe... mert én megérdemlem...

Belső muszájból újabb bejegyzés a nagy hallgatásban XD

Alessiában az (is) a jó, hogy mindig meg tud lepni valami ötlettel, hogy hova menjünk okosodni. Ilyen volt Varga Lóránt caminós estje, de ilyen volt tegnap Vancsó Zoltán fotós estje is. Még sosem hallottam róla, ami egyrészt nyilván engem minősít, ...vagy mégsem, mert hát nem is kell nekem mindenkit ismerni.

Szeretem nyomogatni a kis automata fényképezőgépem gombocskáját, nagyképűen  fotózásnak is hívom, holott tisztában vagyok vele, hogy nem véletlenül nem az én „kiállításomra” igyekeztünk tegnap, de egy szó mint száz, szeretem a fotókat. Szeretem a múlt kis megőrzött pillanatait, életünk filmjének kimerevített kis kockáit, amik szinte kivétel nélkül szép emlékeket idéznek fel bennem. 

De szeretem mások képeit is, akik néha egészen komoly, hol megható, hol elgondolkodtató, hol megrázó pillanatokat őriznek meg a jövőnek.

Szeretem, ha valaki szinte megszemélyesíti a képeit, amikor látva egy fotót, azt mondhatom például, ez olyan Alessiás (bocs) . Vancsó Zoltán képei mások... nyilván ezekre is mondhatnám, hogy olyan Vancsós képek.

Vancsó Zoltán ritka szimpatikus fotós... úgy beszél a munkájáról, a meglepően  hosszú múltra visszatekintő munkásságáról, mint egy kedves időtöltésről, kicsit szégyenlősen, lazán anekdotázva, lelőhetetlenül mesélve róla, hogy ő tulajdonképpen nem is szeret beszélni a fotózásról, ő csinálni szereti. Mindennél jobban. És a kedves közvetlenséggel előadott szavaknak hiszel, ahogy ma divatos fogalmazni, hiteles az egész fickó. Hálás vagy neki, amikor a nézőtéren ülők arcába mondja, amit mindig is sejtettek, hogy egy kép nem feltétlenül a technikától, a drága masinától jó és kel önálló életre, hanem attól, hogy én, te, ő... megláttuk benne a megmutatnivaló történetet. Na végre! Sehol egy nagyképű, én vagyok a művész, ti meg csak a kis műkedvelők - manír!

Már eleve a fekete-fehérhez való viszonya érdekes. Én is szeretek sok képet fekete-fehérben, de a világ számomra mégis színes. Ahogy ő látja, úgy én nem, vagy csak nagyon ritkán. Amit ő lát meg benne, afölött én valószínűleg elsiklom, de hát végül is ez nem baj, nem láthatjuk ugyanazzal a szemm el a környezetünket, hiszen mi magunk is különbözőek vagyunk. És valószínűleg unalmas is lenne. 

Az előadásban volt egy nagyon érdekes rész, ahol ugyanazon a helyen más fotósoktól készült képeket mutatott egymás mellett a saját képeivel. Ugyanazt látták mások, máskor, mégis kísértetiesen hasonlóan. Igen, ilyen is van. Biztosan. De ha lenne rá lehetőségem, hogy én is odaálljak abba a szemszögbe, szerintem egészen más látnék. És ezt itt minden nagyképűség nélkül mondom. Ez tény. Mert számomra mást mutat meg magából a világ.

Müller Péter azt írta Vancsó képeiről, hogy meditációs objektumok. Békét teremtenek a szívünkben.  Tulajdonképpen tökéletes megfogalmazása az estének. Persze, ehhez hozzájárult a slide-show-szerű feldolgozás, ami már önmagában is újszerű, megkapó volt. A képek talán nem is keltek volna ennyire életre a falra feltéve, bekeretezve, kis méretben. Nem, ehhez ez a tér, ez a nagyítás és főként ezek a zenék kellettek. Ahol békésen megfért egymás mellett Mahler és Pat Metheny.

Álljon itt néhány link, ahol a Youtube-nak hála, némi ízelítőt kaphattok az este hangulatából (bár, nem ott készült felvételek, de a képek egy jelentős része ott is szerepelt)

http://youtu.be/ZO1Iads8T2k 

http://youtu.be/_XtPK_7pkKs 

http://youtu.be/XwepOGn3UYs 

http://youtu.be/1rv0E_Cj7Pc  

http://youtu.be/0hYnUlARKwQ 

Ne hagyjátok ki a linkek átnézését, mert rövidek, de igazi élmény mindegyik!