Cosmopolis

Szombaton néhányan vettünk egy nagy levegőt és kétszer egymás után végignéztük a filmet. A film vegyes érzéseket keltett bennem. Az elejétől kicsit megijedtem, aztán kb. az első fél óra után belendült és konkrétan függő lettem. Az az utolsó jelenet pedig, amit egy kedves magyar tollforgató úgy jellemzett, hogy ott Rob teljesen elvesztette a fonalat és a film leült... nos, az illető nem tudom melyik filmet nézte, mert tuti nem ezt. Mondjuk, kb. annál a mondatánál döntöttem úgy, hogy nem veszem komolyan az írását, amikor Juliette Binoche alakítását ripacskodásnak minősítette. Én teljesen padlót fogtam Robtól, emelgettem a nemlétező kalapomat és ha nem imádtam volna eddig is, akkor a film második felében beleszeretek. Amikor az a könnycsepp végiggördül az arcán, akkor meg teljes KO.
Nekem a Vija Kinskit alakító csajjal folytatott párbeszéd, vagy inkább a nő monológja kicsit hosszúnak tűnt, és erősen hiányoltam a filmből az utolsó részben a feleségével való khm. találkozást a pucér fotózással. Nem konkrétan Rob pucér feneke miatt, de nekem ez a könyvben fontos jelenetnek tűnt. Mellesleg jó ötlet volt szerintem előző nap átfutni a könyvön. Összességében pedig úgy döntöttem, hogy bár Cronenberg világa továbbra sem igazán az én világom, de Robot egy olyan bizonyítási lehetőséghez juttatta, amiért hajlandó vagyok a korábbi filmjei között is szétnézni :) Javíthatatlan romantikus lévén, nem lesz a kedvenc filmem, de hogy Rob alakítására sokáig emlékezni fogok, az biztos. Valahogy olyan érzésem volt, mintha a film végére Cronenberg elengedte volna a gyeplőt, lehullott ez a robotszerű viselkedés az összes szereplőről és onnan kinyílt a film és kinyíltak a karakterek is, elsősorban Eric; és óriási élmény lett.