Ma reggel

Kora reggeli óra. Sietősen igyekszem a háziorvoshoz. A laborvizsgálatra mindig sokan gyűlnek össze, jó lenne a sor elejére kerülni, ahhoz viszont a nyitás előtt jó fél órával ott kell lenni. Ezen a korai órán a levegő még a hajnali esőtől és virágillatoktól terhes. Az esti kutyasétáltatásnak is az a fénypontja, amikor a lassan besűrűsödő estében valóságos illatorgiával búcsúzik tőlem a kert. Most a fejem fölött illatos terhüktől súlyos orgonaágak lengedeznek. Ritka, fehér orgonák. Hirtelen arra gondolok, tőlem még soha senki nem kérdezte meg, mi a kedvenc virágom. Talán nem is tudnék válaszolni rá, hiszen egyikből sem kaptam még oly sokszor, hogy kedvencemmé válhasson. De talán a fehér orgona, vagy a gyöngyvirág? Esetleg a margaréta? Még én magam is meglepődöm a felfedezésen, hogy mindegyik fehér. Mint ahogy fehér a rezgő is, aminek a legjobban örülök, bármilyen csokorba is kössék bele. Nem értek a virágok nyelvén, nem ismerem a szín-misztika rejtelmeit, pedig kíváncsi lennék, mi rejlik a háttérben. Elintézem a dolgaimat, sietek haza. Otthon mosolyogva simítom végig a sárga tulipánok szirmait, mélyet szippantok a mélylila orgonák illatából, aztán tűnődve nézem a fehér hortenzia hatalmas virággömbjeit, amelyek jól láthatóan jobban tűrik szeszélyes kertészkedésem, mint  rózsaszín testvéreik. Szeretem a fehér virágokat.

Mostanában

Hétvégi kirándulás zöldülő erdőben, vidám kutyával mindig klassz programnak ígérkezett, most is az volt. Volt nagyszülőkkel beszélgetős délután, jó könyvet olvasós, kellemes zenét hallgatós néhány óra. Aztán jött a hétfő, ami sosem könnyű, de amikor a biztosító szakemberét várod, akkor hatványozottan nem az. Jött, látott és röhögött. Mit képzelek? Ez ajtó? És különben is, a kiegészítő biztosítás hiánya miatt... nem is sorolom, már felhúzni sem tudott. Ettől eltekintve a hét jól indult, tele feladattal, az idő rohan. Amikor meg éppen nem szaladok vele együtt, akkor besompolygok egy könyvesboltba. Igazoltan vagyok ott, barátosnő ajándékáért megyek. De mivel engem ilyen helyekre csak szigorított felügyelettel vagy pénz nélkül szabad csak beengedni, mire a pénztárhoz érek, már egy könyv simul a tenyerembe. A fülszöveg alapján tíz másodperc alatt leszek szerelmes a történetbe, lelki szemeim előtt már forog a film is. (naná, főszereplőm is lenne hozzá rögvest) Bár, otthon várnak a még kiolvasatlan korábbi "szerelmek", de nem tudok várni, a buszon már olvasom. Nem meglepetés, hogy tetszik. Csak ajánlani tudom:
Susan Fortes: Robert Capára várva

Bosszús

Nagy nap ez a mai. Annyi henye hét és hónap után vettem egy nagy levegőt, valamint az itthon fellelhető összes takarítóeszközt és nekikezdtem a lakás kisuvickolásának. Ahogy telnek az évek, úgy érzem ennek egyre kevésbé sürgető kényszerét, de hát azért van a kupinak az a foka, ami végül is munkára sarkall. Tervszerűség a köbön, a bejárati ajtótól haladok a lakás vége felé. Pókhálókat szedek le, lámpatesteket mosok, kipakolom és kimosom a frigót, lomtalanítom a speiznek csúfolt kamrácskát (lévén élelmiszert még nyomokban is alig, viszont szerszámokat, festő-felszerelést, majdjóleszmégvalamire lim-lomot annál nagyobb mennyiségben rejtő kis helyiség)... Az előszobaszekrény tetején ott hever kiskölök snowboardja. Leszedem és indulok vele a kerti sufni felé.
Első meglepetésemben fel sem fogom, hogy a lakat nincs a helyén. Naívan azt gondolom, hej de lazák vagyunk, már be sem zárjuk. Aztán amikor az ajtó kitárul és odabent ásít az üresség, akkor azért megül a görcs a gyomromban. A bicigli... az igen drága, féltve ápolt kétkerekű, amely körbegurulta már a Balatont, ott virított gazdájával a critical mass-on, ismeri Szentendrét és a környező erdőket... na, a bicigli bizony nincs itt. Első ijedtemben felhívom a gazdáját, aztán gyorsan le is teszem, mégse munkaidőben idegesítsem fel. De már csörög is vissza, miért kerestem? Színt kell vallani. Hitetlenkedő csönd a telefonban, aztán már záporoznak is a tennivalók. Rendőrség, biztosító, bringa papírjai.
Odafent a lakás romokban, de órák telnek el, mire a helyszínelés, a biztosítóval való telefonbeszélgetés lezajlik. És a lendületnek is annyi. Marad a veszteség és a bosszúság. Mert a hibás máris én  vagyok. Mert miért nem a lakásban tároltuk, miért nem hét lakat alatt, vasrácsos ajtó mögött? Ne is számítsak kártalanításra, ha már a védelemre nem költöttem többet. Mert egy zárt kertben, a ház mögött álló egy darab lakattal lezárt kőfalú tároló nem védelem, hanem egyenesen felhívás a lopásra. Én ezt nem értem. Nem is akarom érteni. A biztosításom nem térít semmit, bár évi 60 ezer forintom megy el rá, de ha nem kötök kiegészítő biztosításokat, akkor a komoly műtéttel járó csonttörés és szalagszakadás is csak egy sima csonttörés, amire 8 ezer forintot fizetnek tekintet nélkül arra, hogy ez amúgy mennyire borítja romba a családi költségvetést, a lakás fölötti 8 nm-es lapostetőrész külön biztosítás hiányában az én káromra ázik be, a lakattal zárt sufniból elvitt értékem is az én károm, és sorolhatnám vég nélkül a reklámjában erős, de segítőkészségében annál gyengébb cég húzásait. Szóval nagy nap ez a mai. Megint tanultam valamit. Fel kéne mondani a biztosítást, mert az is csak ablakon kidobott pénz, de legalább a cégautón érkező kárszakértőnek futja benzinre belőle. :(

Grimasz

Előre bocsátom, hogy szelektíve gyűjtöm a... nos, amit tudok; viszem a papírt, műanyagot, üveget, fémet, elektronikus hulladékot, megunt-kinőtt cuccokat, de... nem tudok megbarátkozni az e-book-okkal. Nekem könyv kell! Lapozhatós, friss nyomdaszagú vagy éppen poros antikvár. Akkor is ha csak betű; ha meg képes, akkor főleg. Sajnálom. Én még az a fura madár vagyok, aki a tankönyveit is jóleső érzéssel simogatta minden szeptember elsején. És aki a nagy imádás közepette is képes széljegyzetet firkantani bele, ha elkap a késztetés. Aki ha nagyot álmodik, akkor kandallós könyvtárszobában lapozgat. Pedig szeretem a tv-t és a mozit is. De arról majd máskor :)

Rebeka

Megszületett a kis Vadmalac, aztán a fene se tudja miért, de még én is meghatódtam. Ahogy az apája tartja a kezében, úgy csak egy lányos apa tud nézni a pár órás leánykájára. Leendő udvarlók, kezdhettek belerottyantani a nadrágba :)

Lépcsős gondolat… nem, nem Nagymarosról

Kutyát sétáltatni jó… ezt itt már unos-untalan hangoztattam, és ráadásul igaz is. Jó akkor is, ha éppen pengeéles csatározás folyik a chatben… na jó, nem komoly dolgokról, mert már a sírás határán vihogunk mindannyian. De hát az eb, aki a szívünk csücske, menni óhajt, és az ő akarata - a Kisherceg óta tudjuk – szent. Mert megszelidítettük, mert naphosszat a kedvünket lesi, mert szeretjük az azt életet, amit vele élhetünk. Mivel napközben nagyot kirándultunk, nem gondoltam órás hancúrra a parkban, ráadásul most karanténban is van ebgyerek, szóval egy könnyed kör a környéken. Elindultunk, aztán hirtelen a lépcső felé vettem az irányt. Már az utca elején eszembe jutott Alessia néhány sora Goldoni lépcsőjéről, de aztán én már korántsem vagyok ilyen emelkedett, ráadásul a rám váró zihálás sem enged költői magaslatokban szárnyalni. De azért eszembe jut, hogy ez a lépcső nekem évek óta egy utálatos fokmérője a nemlétező kondíciómnak. Viszont a napokban rájöttem… rájöttem, hogyha nem a célt nézem, a meredek lépcső tetejét, ahol még pillanatnyilag nem is tudom, hogy balra vagy jobbra forduljunk-e tovább, hanem csak mindig a lábam előtt emelkedő újabb és újabb lépcsőfokot, akkor sokkal könnyebben veszem az akadályt. Ha a megtett lépéseket számolom, odafönt még mindig jut levegő a tüdőmbe, az agyamba, a döntés is könnyebben megy. És a lépcső már nemcsak egy akadály, de kezdem metaforikusan látni. Talán az életben sem mindig az a jó, ha a célt nézem, éppen elég az adott lépcsőfok nehézségeivel megküzdeni. Nem tudom. Itt sincs, mint ahogy nagyon sok másban sem, örök érvényű, mindenre ráhúzható tanulság és törvényszerűség. 88 meredeken emelkedő lépcsőfok, nem a Himalája, de azért kihívás. Amit ma is elfogadtam, legyőztem, és ami percekre a földön tartott, ugyanakkor szárnyalni engedett. Szóval, kutyát sétáltatni jó. Csak ezt akartam mondani.