Hát igen, ezt is megértem. Képes vagyok ennyi idősen is, barátnőkkel karöltve átlibbenni az országhatáron megnézni egy filmet. Egy a századfordulón Párizsban játszódó, kosztümös filmet. Rábír egy színjátszó szürke szempár tulajdonosa, akiben az első filmbeli felbukkanása óta érzem, érezzük, hogy több van, sokkal több, mint amit az őt övező hisztéria miatt a szemforgató kritikusok felismerni akarnak. Mintha minden hivatásos tollforgató bosszút akarna állni rajta a hirtelen jött népszerűségért. Mintha meg akarnák neki mutatni, hogy hé, öcsi, azért tudd a helyed. Ami egyébként nem baj. De kétélű fegyver. Mert a földön tartani valakit nem egyenlő a földbe döngöléssel.
Régi beidegződésem egyébként is, hogy ha valakiről ódákat zengenek, akkor némi gyanakvással; ha valakit mélyen lehúznak, akkor egyre növekvő rokonszenvvel és várakozással tekintsek a filmjei felé. Ritkán csalódom, azaz ritkán értünk egyet a szakavatott ítészekkel. Merthogy ízlések és pofonok… jah, az én ízlésem és az általuk osztogatott pofonok. De komolyra fordítva a szót, az meg egyesen gyanús volt már hónapok, évek óta, hogy ha Robertről volt szó, akkor már-már becsületsértő félmondatokat engedtek meg maguknak, és ezzel szemben egyetlen sort sem szenteltek a tényleges színészi játéknak. Amikor úgy ítélkeznek valakiről, hogy a pozitívumokat figyelmen kívül hagyva, a segítő szándék legcsekélyebb jele nélkül „beszólnak”, de igazából érdemben nem nyilatkoznak a színész vér-verejtékkel vagy éppen könnyedén megszületett munkájáról.
Ha még nem lennék elég egyértelmű, kiről és milyen jelenségről beszélek, akkor Robert Pattinsonról, az Alkonyat filmek Edwardjáról születnek ezek a sorok. 2008-ban ez a fiatal fiú belecsöppent a hollywoodi darálógépbe és ugyanazzal a mozdulattal jutott élete nagy lehetőségéhez, mint amivel karrierje nagy keresztjéhez. Edward szerepével hihetetlen méretű imádatot és utálatot gerjesztett maga körül, pedig nem akart mást, csak dolgozni. És dolgozott is. De a rajongók egy része csak Edwardként volt hajlandó elfogadni, és aki Edwardot nem szerette, annak is hiába tette közszemlére saját érzékeny lelkét az Emlékezz rám című drámában, a film szinte észrevétlenül vált múlt idővé. Pedig igazán megérdemelt volna némi figyelmet.
A hazai filmforgalmazók döntéseinek hátterét nem ismerem. Az viszont tény, hogy egy a harmincas évek Amerikájában a nagy világválság idején játszódó cirkuszi történetet, egy amúgy könyvként bestsellerként számon tartott történetet nem tartottak bemutatásra érdemesnek. A Vizet az elefántnak című film igenis nézhető, sőt mi több, kellemes, tartalmas szórakozás lehetett volna itthon is. A bizalmat, ha már a főszereplőnek nem is, de legalább Christopher Waltznak vagy a szintén Oscar-díjas Reese Witherspoonnak megelőlegezhették volna. Ahogy ők tették, amikor elvállalták a szerepüket, tudva, hogy az aktuális tinisztár mellett kell játszaniuk.
Aztán híre ment, hogy a nagyrészt Magyarországon forgatott, Maupassant novellából készült Bel Ami sem kerül a hazai mozikba. Holott a rajongók már nagy naivan budapesti premierről álmodoztak. Hát nem. Nem volt premier, sőt nem volt forgalmazó sem. Így esett, hogy néhányan felkerekedtünk és a szlovákiai Párkányig meg sem álltunk. Hogy angol nyelven és szlovák felirattal nézhessünk meg egy filmet, aminek bizony a hazai mozikban is helye lett volna. Mert eldönthetik az illetékes nagyfejűek, hogy mit forgalmazzanak a mozik, de a néző is eldöntheti, mit néz meg és hol. A párkányi moziban örömmel fogadtak minket, színvonalas körülmények között élvezhettük a filmet és már csak az lehetett volna a hab a tortán, ha éppen ezt a filmet adták volna magyar szinkronnal. De hát ekkora csodák még Párkányban sincsenek.
A berlini bemutató óta izgatott várakozással figyeltük a kritikákat. És megint csalódnunk kellett. Robertnek még ez a film sem hozta el a megbocsátást Edwardért. Most abba bele sem mennék, hogy Edward miért volt olyan amilyen. Rendezői koncepció, vágás eredménye ami a filmvásznon végül megjelenik, nem feltétlenül a színész által nyújtott teljesítmény hiteles képe. Mint ahogyan minden más filmnél is. Egy vámpíros film meg amúgy is aligha a filmtörténet csúcsa; bár jelen esetben azért elgondolkoztató, hogyan és miért vált már-már ikonosztikus darabbá. Talán lehetett ebben némi nem elhanyagolható szerepe a főszereplőnek is. De mondom, én magam is szeretném, ha Edward végre a múlt lehetne, és Robert megkaphatná végre az éppen aktuális bemutatkozásának járó osztatlan és előítéletektől mentes figyelmet, a korrekt kritika esélyét.
A Bel Ami – mert hát végül is ennek a filmnek kapcsán ragadtam klaviatúrát – igenis jó film. Jó film, mert szinte észrevétlenül múlik az idő, soha egy pillanatra sem jut eszembe, eszünkbe, hogy az óránkra pillantsunk, meddig kell kitartani még. Leköt, érdekel, néhol szemet gyönyörködtet, néhol elgondolkodtat, és semmi esetre sem hagy közömbösen. Jó film akkor is, ha a kritikusok az eredetileg színházi rendezőknek több helyütt is azt ajánlották, maradjanak a kaptafánál. Nem értek ezzel egyet. Talán az első filmje volt Robertnek, ahol úgy éreztem, a vágással nem éppen a legjobb pillanataitól szabadították meg. Láthattuk elesettnek, szánandónak, de hódítónak is, és megmutatta milyen az az arca, amikor gyűlölni is tudnánk. Az egyik jelenetben, még éppen csak kifelé evickélve a már-már maga alá temető nyomorból, egy kártyaasztalon heverő pénzkupacra mered... na, a kritika nagy mestere erre a tekintetre találta megfelelő jelzőnek a bamba kifejezést. Megkockáztatom, valóban bamba... de... ebben a bambaságban ott volt az a döbbenet, amit a nemrég még csótányokat csapdosó, éhező fiatal férfi érezhet, amikor rádöbben, hogy akár így is lehetne... ilyen könnyedén, ilyen gondtalanul; és szinte hallani a „bamba” tekintet mögött megszülető eltökélt elhatározást, hogy Ezt az életet akarom én is élni. Egy tanulmány volt az a „bambaság”.
A kölcsönzői estélyi öltözetben feszengő, a társasági életben esetlenül lavírozó férfiból a szemünk előtt válik önbizalommal telt, sőt önhitt világfi. Aki hamar felismeri, hogy teste és tagadhatatlanul hol kisfiús, hol keményen férfias bája, a felsőbb körök hölgyei számára ismeretlen szenvedélye (még ha megjátszott is ez a szenvedély)addig elképzelhetetlen kapukat nyithat meg előtte. A tudatlanságában is agyafúrt fickó könyörtelenül gázol át mindenen és mindenkin céljai eléréséhez. Az a tekintet, amelyet a szalon hölgyeire villant, beszédesen mesél a fejében formálódó tervekről, a róluk alkotott véleményéről.
Némely kritikus igazságtalan párhuzamot merészelt vonni az Alkonyattal berobbant ifjú színész és a tehetségtelen és mégis rakéta sebességgel csúcsra jutó Georges Duroy között. Kérdem én ezektől az önjelölt, vagy éppen hivatásos tollforgatóktól, belegondoltak-e abba, hogy mit éreznének, ha saját munkájuk gyümölcsét nevezné bárki éretlennek, netán túlérettnek, de mindenképpen ehetetlennek? Ha csak bántó élcelődés érné őket, amiért önhibájukon kívül, pusztán külső adottságaik miatt a médiák érdeklődésének középpontjába kerülnének. Mert Robert ezzel a nehéz kereszttel kénytelen megbirkózni. Magánéletét már szinte lehetetlenné tették, most szakmailag is keresztre feszítenék. Hol a segítő szándék, amely megmutatná egy 23-24 éves fiatal művészembernek, hogy az az út, amelyet jár, mennyire helyes? Ugyanis a kérdéses szerep megformálása idején még csak ennyi volt. És szerény véleményem szerint remek munkát végzett.
Mikor jön el az az idő, amikor egy érzékeny művészlélek annyira elveszíti az önbizalmát, hogy azt mondja, ha ennyire nem tartják jónak, amit csinálok, amiben hiszek, akkor talán igazuk van, nem ez a pálya rendeltetett nekem? Mikor fogy el körülötte a levegő, fogynak el a jó hírű rendezők, akik szakmai szemmel most még fogják a kezét, feladatokat bíznak rá, elismerik, dicsérik, de akik az elismerés hozta anyagi siker kényszerítésében kénytelenek dolgozni? Miért kell lehetetlenné tenni valakit csak azért, mert megragadta élete nagy kiugrási lehetőségét és sikeresen élt is vele. És semmi más vágya nincs, mint bizonyítani. Azt már csak félve kérdezem, meddig kell még Rob-turizmus keretében külföldi mozikba vándorolnunk, ha legfrissebb munkáira vagyunk kíváncsiak?
Érdekes volt eredeti hanggal és egy szintén ismeretlen nyelvvel feliratozva végignézni a Bel Amit. Jó, a történetet persze ismerem, itt-ott még az angol nyelvben is felbukkannak ismerős apró részletek, messze nem annyi, hogy a szöveg folyamatosan jusson el a szürkeállományba. Éppen ezért hatottak a képek. És bizony hatottak. Talán éppen a szöveg hiánya juttatott el a film végére oda, hogy az eddig szánalomra méltónak tartott nőkben is megláttam a kíméletlen önzést, amivel – végül is – kölcsönösen kihasználták egymást. Georges nem juthatott volna el oda, ahova ők maguk nem akarták volna eljuttatni. Madeleine, Virginie és Clotilde, sőt még maga a kis Suzanne is. Hölgyeim, azt kell mondjam, azt kapták, amit megérdemeltek. Georges Duroy pedig... nos, alighanem sokan tanultak tőle az érvényesülés iskolájában. És ez bizony nem vált dicsőségére a világnak. De ez már egy másik történet.
Magyar feliratos Bel Ami trailer http://youtu.be/0oxrLEFp_P0
A végén a felirat senkit ne tévesszen meg, nem a mi mozijainkban !
