Reggel elaludtunk. A parkba már nem akartam kivinni, párom meg úgy döntött, hogy Colint most először itteni fennforgása alatt, ő viszi le sétálni. A kutya először nem is értette, mit akar tőle a gazdi, de aztán lelkesen követte. Aztán ettől a történettől szinte sokkot kapott.
A kutyaiskolába ugyanis a gazdi kikísért bennünket. (Újabb sokkoló esemény) A kutya pedig egész idő alatt háttal ült a pályának és imádattal nézte az újsütetű sétáltatót. Akit aztán beparancsoltam a kocsiba, hogy végre valami érdemlegeset is csinálhassunk a pályán.
Délután levittük a szemetet. A szomszéd kertben egy kislány játszott a nagypapájával. Colint ez az eddig még soha nem tapasztalt helyzet annyira meglepte-megijesztette, hogy percekig ugatta őket és alig mert a kerítéshez közelebb menni ismerkedni. Egyszer vagy kétszer már hallottam a hangját, tudom, hogy milyen mély, férfias, de hogy ennyit egyhuzamban ugatni tudjon...
Este megint elcsúsztunk a szokásos parkbeli programmal, mert nagyfiúnál az, hogy három órára ígéri magát, végül este 6 órát jelentett. 7-kor aztán végre elindulhattunk a parkba, ahol Colin a szokásos lendülettel szaladt az ott futkározó három (ismeretlen) kutyához. A két dalmata és a harmadik keverék meg azon nyomban lerohanta, maga alá gyűrte, amúgy harciasan. Ilyet még nem tapasztalt. Vinnyogva menekült, ilyen hangot még az életben soha nem hallottam tőle. Volt, hogy valaki dominánsan közelített hozzá, de ilyen pánikba még sosem esett. Azt hittem, hogy ez a rossz élmény aztán rögzül is benne, bár utána próbáltuk a kutyákat barátkoztatni. Szerencsére nemsokára hazamentek és mi is már-már indultunk volna, de akkor megérkezett Sherlock, a kis tacsi-spániel keverék, aki nagyon jó barátja. És mostantól állíthatom, remek terápiás kutya is, mert a lassan sötétedő parkban akkorát játszott Colinnal, hogy az biztosan elfelejtette a korábbi kellemetlen közjátékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése