Húsvét

 Őszinte leszek... Mivel az unokák távol vannak, a gyerekeink távol vannak, kicsit fényét vesztette ez az ünnep. Is. Nem tudom kellő áhítattal megélni. Nyilván korábban sem feltétlenül a vallási oldalával azonosultunk elsősorban, hanem az örömmel, hogy együtt vagyunk, a gyerekek vidáman keresgélik a kertben a színes tojásokat és a nehezen  betartott nagypénteki böjt után farkaséhesen ültük körül az asztalt. Gyerekként emlékszem, húsvétkor ettünk kötözött sokát, most akár augusztusban vagy decemberben is vehetek, és ez valahol még inkább elvesz ezeknek a napoknak a megéléséből. A dekoráció és a terített asztal lett az ünnep fénypontja. De dekorációban sem az, amikor még kifújtam néhány tojást és azokat pingáltam  a tojásfára, aztán sütöttem a sok tojásból egy szerencsétlen piskótatortát. Nem, a színes tojásokat készen vettem már évekkel ezelőtt, a tortát készen veszem. A kertben a mogyoróbokor ágaira már két héttel előbb felkerültek a tojások, az eddigi viharos szélben nem győztem visszaakasztgatni őket. Ami az idei ünnepet feldobja majd, hogy a barátainkkal együtt töltünk két napot. Így talán az étel is jobban esik majd, kicsit más lesz, mint a szokásos reggeli-ebéd-vacsora. 

De beszéljünk kicsit a Húsvétról, arról az igaziról, amiben lelkiségében él meg az ember. Már akinek van erre szabad kapacitása fejben és lélekben egyaránt. Mert mi is az a Húsvét?

Egy keresztény ünnep. A Krisztus-központú kalendárium központi főünnepel. Jézus megfeszítése és feltámadása. Kereszthalálával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. A valláson túl pedig a tavasz eljövetelének ünnepe is.

A katolikus kereszténységben böjtnek nevezett, valójában "húshagyó" táplálkozási időszak - negyven nap - után ezen a napon szabad először húst enni. Erre utal a magyar húsvét szó: a hús magunkhoz vételének első napja. A böjt utolsó hetének neve: nagyhét. A Virágvasárnappal kezdődik, amely mintegy bevezeti az ünnepet. 

A Nagycsütörtöki misén szól utoljára harang és csengő egészen a húsvéti vigiliáig. Ez jelképezi, hogy senki sem szólt Jézus mellett. Az utolsó vacsora napja. Nagypénteken nincs mise, Igeliturgia van, áldoztatással. Nagyszombaton tartják a körmenteket. Húsvétvasárnap délelőtt szentmisét tartanak. Ehhez kötődik az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, melyben bárányhús, kalács, sonka, tojás és bor volt. A húsvéti bárány Jézus áldozatát, a bor Krisztus vérét jelképezi. A tojás pedig az újjászületés jelképe. 

Húsvéthétfőt leginkább a népszokások szövik át. Ilyen a locsolkodás vagy a hímes tojás ajándékozása. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja, melyben a vödörrel öntött vizet idővel kölnire változtatták. A legenda szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. 

Más vélekedések szerint a húsvét a termékenység ünnepe, amely segítségével szerették volna az emberek a bő termést és a háziuállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz, mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. A locsolkodás pedig az öntözés utánzásával a bő termést hivatott jelképezni.

Nos, büdöskölnimentes, gyomorrontásmentes meghitt ünnepeket!

Felpörgött a hétfő

 Hát igen, a múlt héten kellett volna otthon csücsülnöm, mert a futárok egymásnak adták a kilincset, én meg nem voltam otthon, mert éppen a Balatonon fagytunk kockára, de sikerült mindegyiket hétfőre visszahívni. Futárok... az egyik a temus futár, aki istenbizony utoljára jött, többet nem rendelek, nincs az a praktikus bizbasz, ami elvenné a józan eszem. Ha igaz, hogy júliustól még majd vámot is kell fizetni a cuccokért, akkor éppen időben jön meg az eszem. Muszáj meghúzni egy ésszerű határt, mert már megint ruhaneműt is rendeltem (xar is) és ilyenkor mindig magamba nézek, hogy te Juci, nem szaladt el veled a ló? De, elszaladt. Rohadtul elszaladt, mert egy másik cégnél meg berendeltem egy fogyasztó gyűrűt. Naná, kettőt adtak egy áráért, a hülyének is megéri, hát még nekem, amikor tulajdonképpen egyre sincs szükségem, mert aligha a gyűrű tehet róla, hogy baromi nagy sóhajtással, de határozott léptekkel haladtam el a kínai kisbolt mellett, ahol a kedvenc cukorkámat árulják. Elvileg a gyűrűnek tulajdonítják a hatást, hogy majd nem kívánom az édeset, de az az igazság, hogy kívánom, csak próbálok erős lenni. Ha ehhez ki kellett dobni egy rakat pénzt az ablakon, hogy végre erős legyek, akkor azért csak megérte, nem? Na, ez volt a második futár. Harmadiknak meg megérkezett a kerti garnitúra, amiből az idén már vettünk egyet. Két fotellel. De mi van, ha vendég is jön, akkor mi majd ülünk a kerti stokin? Szóval kellett még egy garnitúra. Igazság szerint ez véletlenül nem is az én ötletem volt, hanem a páromé, de hát én se próbáltam meggyőzni, hogy nem kell. Mert tényleg jöhet az a vendég, aki a kertben szeretne üldölgélni, a jó húsz éves nyugágyak meg már mégse olyan praktikusak egy baráti beszélgetésnél, hiszen alig bírunk kikászálódni belőlük. 

Mindezek mellett anyum nyugdíjáért és az esetleges levelekért kellett eliszkolnom, persze a postára is és a szintén múlt hétre megérkezett gyógyszereiért. Nem mellesleg meg kisfiam ajándékát kellett elhozni a Bortársaságtól, amivel apukáját lepte meg a szülinapja alkalmából. Mindezek után meg futás haza, mert anyunak ebéd és kutyasétáltatás, majd az otthonból előgondozásra érkező szakember izgatott várása. Na, hát a vizsgálat nem lett valami fényes, bár a kishölgy lelkesen gratulált minden jó válaszért, én azért láttam, hogy az eltelt félévben mennyit romlott anyu állapota. Ebben valószínűleg közrejátszhatott a hétvégi kis zavara is. Ami amúgy kísértetiesen hasonlított a férjem sztrókjára, mert arra a kérdésre, hogy "mama, mi volt az orvosnál?" egy összefüggéstelen betűhalmaz érkezett meglepő folyékonysággal. Éppen úgy, mint a férjemnél annak idején. És ugyanolyan gyorsan ki is tisztult. Ott álltunk talpig bizonytalanságban pénteken este, hogy akkor most mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Vigyük be a kórházba, amikor láthatóan más baja nincs, mint hogy pár percig nem értettük a beszédét, még ő maga sem szembesült a dologgal igazán? Nyolcvankilenc éves. Mit tesznek vele? Jobb esetben bekötnek egy infúziót, talán kicsit be is kábítják. És lehet, hogy többet haza se tudom hozni. Ezzel szemben itthon elment aludni, másnap pedig mintha nem történt volna semmi, a dolgok mentek tovább a szokottak szerint. De ez a hétfői tesztelés azért árulkodó volt. A féléve könnyedén visszafelé is betűzött "világ" szó most nem akart összejönni, a három megjegyzendő szóból csak egy maradt meg biztosan, a műszaki rajznak becézett egymást fedő két ötszög pedig majdnem kifogott rajta. A napi dolgokkal persze tisztában van, bár kellett kis segítség, hogy éppen a hét melyik napját éljük, de hát ki nincs ezzel így, ha nincs rákényszerítve, hogy tudja, milyen nap van éppen. 

A múlt héten lekoccoltam egy fémalkatrészt, a karom bánta, aztán lekoccoltam a régi ebédlőasztalt a nyaralóban, a combom bánta (csúnyán!), az állandó viharos széltől majd szétmegy az agyam, nem vagyok hajlandó elővenni a télikabátot, ezért aztán borzongok és ettől minden izmom befeszül és ráadásnak úgy fáj a jobb bokám, mintha kifordult volna, pedig nem. Két napja csak bokamerevítővel tudok közlekedni, de az sem esik jól. 

Hétfő este aztán szomorúan konstatáltam, hogy az éjszaka nem lesz olyan pihentető, mint az előző, mert egy ilyen pörgős nap után az agyam se bírt lelassulni és egymást kergették a gondolatok. Mit mondjak, hogy a híreket és posztokat olvasgattam, az se segített. Legyen már május!!!!!

Befagyós hét...vége

 Na, hát ez úgy alakult, hogy a zuram szerdára beszélte meg a kocsi vizsgáztatását ... a Balatonon. Valamiért úgy gondolja, hogy itt kevésbé fogja megszívatni a  márkaszervíz, mint otthon, és igazság szerint ebben lehet is valami. Voltunk már náluk, kedvesek voltak, segítőkészek és a cerka sem fogott túl vastagon. (olyasmi lehet ez, mint az állatorvos, mert abban az esetben is fizettünk itt komoly vizsgálatért annyit, mint amennyiért otthon max. jó napot kívánnak még a vizsgálat előtt) Na, a lényeg: a vizsga napja szerda lett. Tehát lejöttünk még kedden délután, lement a szerda és már nem nagyon volt a zuramnak kedve hazamenni, ha már itt vagyunk. Nyugdíjasok vagyunk, megtehetjük. A mamának meg nincs sok választása, meg hát őszintén szólva szinte teljesen mindegy, hogy az otthoni vagy az itteni Poang fotelben ül egész nap. 

Aztán persze beigazolódott az időjósok előrejelzése és csütörtökön jött a szél meg az eső, pénteken már csak a szél, de az aztán keményen. A hírekbe is bekerültünk, amikor a vasúti sínekre borult egy hatalmas fa, magával rántva két villanyoszlopot és megbénítva a Balaton déli partjának vonatközlekedését. A lakásban persze ebből nem sokat érez az ember, megy a légkondi, nem fagyunk meg, csak aztán a kutya - aki mellesleg egy terminátor - jelez, hogy sétaidő van meg labdázásidő van és egyáltalán, ha már itt vagyunk, akkor irány a kert, hiszen azért vagyunk itt. Szerinte. Mára szerencsére már se eső, és a szél is elviselhető mértékben, úgyhogy kirándulás. Annyit jött szembe a Facen a Déliparti Piac Szántódpusztán, hogy el kellett menni megnézni. Talán kicsit bővebb kínálatra számítottam, de igazság szerint ebben az ítéletidőben már akár elégedett is lehetnék. Mindenesetre sikerült egy darab szín sonkát, egy fantasztikus vekni kenyeret (szerintem gyerekkoromban ettem ilyet) és egy üveg jó bort venni. Olcsó volt? Biztos nem. De a minőség most felülírta az árcédulát. A Húsvét ugyan csak a jövő héten érkezik, de ma egy picit előkóstoltunk és örömmel várjuk a dőzsölést. A nap is kisütött, no nem sokat, de azért egy jó félórát melengettük magunkat a napsütötte teraszon. Mivel tegnap jeles szülinapot ültünk, mára is kitartott a kényeztetés felhőkönnyű csokitorta képében, úgyhogy a mai nap után bizton kijelenthetjük, hogy érdemes volt volt itt tölteni ezt a hetet.  Ha a Húsvét fele ilyen jól sikerül, már boldogok leszünk, már csak azért is, mert akkor még barátok is jönnek. Azt meg nagyon szeretjük. 

Nem is volt olyan nehéz az iskolatáska

 Feldobta a Face, hogy nyolc évvel ezelőtt egy fekete-fehér osztálykirándulásos fotóval emlékeztem meg a 40. érettségi találkozónkról. 1974-et írtak a fotón, az első sorban ülök vidáman, mit sem sejtve a rám váró középiskolás évekről. Barátságokról és hogy mennyi mindent tömtek a buksimba, abból mi mindennek vettem hasznát és mi volt, ami szép lassan kikopott, azt számba sem veszem. A napokban - megint csak a Facen - annak örültem vigyorogva, hogy az általam utált szöveges példák egyikét két ismeretlenes egyenletbe tudtam még foglalni, aztán még meg is oldottam és az eredmény is jó lett. Bőszen reménykedtem, hogy akkor még nem kell teljesen leírnom magam, még ha mostanában nehezebben is jutnak eszembe nevek vagy más, keresztrejtvényekbe, kvízműsorokba illő tudnivalók. 

Na, de nem is ide akartam kilyukadni, hanem ... Nyolc évvel ezelőtt csináltam egy kis videót, vagy inkább amolyan diavetítést a diák- és az azt követő évekről, és még a The Connels '74-75 c. számát is alá tudtam pakolni (érdekes lenne kipróbálni, ma is sikerülne-e még). Ma elküldtem az osztályunk Messenger csoportjába, mert egyiküknek eszébe jutott, hogy volt valami ilyesmi, amit a rendezvény helyszínén nem sikerült élvezhetően levetíteni, de talán laptopon, telefonon most sikeresebbek leszünk, és nemcsak nekem lett párás a szemem, mire a végére értünk. Régen volt, tán igaz sem volt!

https://www.youtube.com/watch?v=i4Z4NAl15WQ&t=14s

Gatyába kéne rázni magunkat és egymást

 A barátnőmmel ez mindennapos sóhaj, ő a maga részéről már megint megmarkolta a saját haját és dolgozik az ügyön, én még tapicskolok az önsajnálatban és az akaratlagos vagy akaratlan tehetetlenségemben. Nem baj, majd alakul ez is, ahogy egy kabáttal, egy pulóverrel kevesebb lesz rajtunk, ha egy kicsit kiszellőzik a lakás és a fejem, jobb lesz, ez tudom. De most olyan zokni vagyok - és kicsit röhögök, mert a máskor nagyképűen erre rámutató párom is annak bizonyult ma reggel -, hogy olyan hirtelen indultunk el a nyaralóból hazafelé, hogy én egy szatyor kenyeret hagytam odalent, ő meg az egész táskáját, benne a szerelmetes laptopjával. Úgyhogy nem is tudom, mi lesz vele most két napig, amíg újra magához ölelheti. A mamát és a kutyát persze nem felejtettük ott, utóbbit nem is lehetne, mert ha megérzi a készülődést, akkor ő már nem tágít a kocsi mellől, mert bármilyen jó odalent lenni, azért csak maradjunk együtt, ne veszítsük egymást szem elől. Ezt mondjuk gyakorolhatná a sétáltatáskor is. 

Azért is indultunk ilyen korán, mert a nap nem akart előbújni, úgy meg azért elég hűvös odalent. Erre kihajtottunk a kapun, a nap rögtön ki is sütött és süt azóta is rendületlenül, úgyhogy az itthoni garázs előtt el is hangzott a kérdések kérdése, ne menjünk mégis vissza? Persze, ez vicc volt, mert két napig laboros köröket futunk mindannyian, én plusz a szemészeti kontrollt is letudom, aztán tényleg megyünk vissza a kocsit levizsgáztatni, ami a párom szerint ott a távolban a legjobb választás, mintha itt a környéken nem lehetett volna ezt könnyedén megoldani. És gondolom, ugyanannyiért, mert sok mindenben különböznek az árak, de az ilyen hatósági dolgok azért csak nem. Ráadásul úgy terveztük, hogy a vizsgáztatás után mienk az egész hét, jöhetnek barátok, aztán megnéztük az időjárás előrejelzést és a mostani hétvége máris kánikulainak tűnik a jövő hetihez képest, úgyhogy valószínűleg a vizsga után fordulunk is vissza. Ja kérem, így mulat a magyar nyugdíjas. Szóval, össze kellene már szednünk a szanaszét kóricáló agysejtjeinket, még ha meg is van az oka, amiért ilyen keszekuszák mostanában!

Ráadásul az ottani önkormányzat előtti teret már teljesen húsvéti díszbe öltöztették, tehát ebből egyenesen következik, hogy én is felöltöztettem a kopasz mogyoróbokrot. Mégiscsak jobb az enyhe szellőben lengedező tojásokat nézni a teraszról, mint a kopár ágakat. Remélem, a jövő heti esős hideg nem veri le őket. Tudom, nem szép dolog ennyire előreszaladni, hiszen hol van még Nagypéntek és Húsvéthétfő, de hát ha már a Karácsonyt is türelmetlenül előre hozzuk minden évben (mármint a dekorációt), akkor miért éppen a Húsvét lenne kivétel? Itthon is aranyágak lopják be a napfényt a lakásba és bizony, itt hintáznak az ágain a kis tojások is. Fő a jókedv, ha már éppen egy összegben vasalják be a gépjárműadót, így az ünnep előtt pár nappal. 

Jó nekünk...

 Igenis, én is tisztában vagyok vele, hogy jó nekünk ezzel a balatoni nyaralóval. Az érdem nem a mienk, hiszen megboldogult apósom vágott bele anno az építkezésbe. Én a magam részéről néha szemrehányok, mert hát csak egy kicsit kellett volna egyéb kedvteléseinek gátat szabni és akkor csak egy ikrünk lenne, nem kettő. Ez azért fontos, mert a közvetlen szomszéd itt él ugyan télen-nyáron, de  nagyívben tesz a nyaralóval - illetve neki lakással - és kerttel, utcaszakasszal kapcsolatos teendőkre. Egész évben használja például a kaput, de minden tavasszal mi szembesülünk vele, hogy már megint eltörték a zárat vagy csak lejjebb szállt a nehéz szerkezet és persze megoldjuk a dolgot. Vagy panaszkodik, hogy dugulás van valahol a csatornában, nyilván nem tegnap óta, de megvárt vele, hátha majd mi megoldjuk. Mintha nem lenne elég az az oroszrulett, ami a mi részünkkel vár ránk. Tavaly például a lakókocsi félig betört ajtaja fogadott, amiről nem a mókusok tehettek, de hát most hívjak rendőrt a szomszédra és gyanús "barátaira"? A harmadik szomszéd pedig csak névleg az, ha még az egyáltalán. Évek óta le se jön, hogy itt a közös kerttel is dolog lenne, az pont nem érdekli, mi dolgozhatunk mindenki helyett. Vagy három éve meghirdette eladásra, de nem lehet tudni, hogy a dolog mára hol tart, mert nem igazán tartja ránk tartozónak. Elég érdekes hozzáállás. Tavaly mi jöttünk rá, hogy valakik feltörték a lakását és beköltöztek. Szóltam, lejött, zárat cserélt, elment, mert a macerát a rendőrséggel ő se vállalta. Aztán itt járt egy közös ismerős, közölte, hogy valószínűleg ő lesz az új tulajdonos, azóta se láttuk, dolgozni ő se jön le, de az sem biztos, hogy a talán azóta valósággá vált. 

Szóval, jó nekünk ezzel a nyaralóval. Szerencsére Jamie annyira területvédő, hogy miatta muszáj volt egy kis kerítéssel elhatárolni magunkat, így óhatatlanul is teremtettünk magunknak egy kis magánszférát. Nem örülök ennek, de tagadhatatlanul hasznunkra válik. 

Jó nekünk ezzel a nyaralóval, mert anyut legalább itt kiültethetem a napra (már ha süt), mert otthon a kis erkélyre nem hajlandó kiülni és mivel amúgy sem jár ki a levegőre, kis penészvirág lesz belőle lassan. 

Hogy tényleg jó nekünk ezzel a nyaralóval, az számunkra Jamie szabadságát jelenti, aki egész nap kint kommandózik, leginkább a nyomunkban és ha sétálni visszük, akkor is változatosabb sétákat teszünk mint otthon. Ha hosszabb időre is kimozdulhatnánk, ami most anyu miatt lehetetlen, akkor a közeli vasútállomásról csoda helyekre kirándulhatnánk. De nekünk az is nagy élmény, hogy bár otthon is Budán lakunk, itt a madarak éneke kísér egész nap és még nyáron is tényleg csak aludni keveredünk be a házba, minden másra ott a sok árnyékos kis kiülő, amiket évek alatt kialakítottunk. Az életünk nagy részét itt töltöttük, a gyerekek a szünidőket, sokszor a nagyszülőkkel is, most már az unokák is belakták és szerették, néha úgy gondolom, a kör itt lassan bezárul. 

Egyre korábban jövünk le, egyre később zárjuk be a házat. Régen a hajam felállt, ha a nagy közös hétvégékre gondoltam, ma egyre jobban szeretek itt lenni. Szeretem, ha a barátaink is itt vannak. A múlt héten kinyitottunk, az idén - úgy fest -  nagyobb problémák nélkül sikerült. A csodás, meleg tavaszi napokat élveztük, aztán most didergünk kicsit odakint, ahogy elbújik a nap. Esténként ülünk a tűztál mellett, egyre közelebb húzódunk, mert nemcsak a látvány melenget, de a lángok is. A lakásban csendesen zümmög a légkondi, anyu alatta ül nagykabátban, pedig az itteni 22 fok kifejezetten trópusi az otthonihoz képest, hiszen itt sokkal alacsonyabb a mennyezet. Nem akar olvasni, nem érdekli semmi, nem hallja a madarakat, várja, hogy mikor indulunk haza, ahol aztán nem akar olvasni, nem érdekli semmi. Mint mondtam, jó nekünk...

 

Hangulatban

 Hogy milyenben, azt ne is feszegessük... Van az örök téma, anyu és vele a bezártság, ami így a tavasz közeledtével - még ha csak nagyon lábujjhegyen araszol is - azért valós probléma. Nekem is persze, de én már úgy vagyok vele, hogy az a bizonyos kisrakás is le van kisrakásozva. De hát van nekem egy párom is, aki még lázad, szeretne a napfényre kimenni, kapirgálni a kertben, fúrni-faragni, amit kell, esténként meg leülni a kedvenc csapatát nézni a nagy tv-n, nem a hálószobai kicsin. De hát... a mama szerint hideg van még a lakásban is, hát még a nyaralóban. Ülj ki a napra! - javasoljuk neki mindketten, erre felcsattan, hogy milyen napra, mert még kinézni se hajlandó, nemhogy kimenni, holott a ház tényleg hűvös, hiszen egész télen bezárva várta, hogy újra birtokba vegyük. Fűtünk is, direkt miatta, de ott persze "meg kell fagyni". Szerinte. Minket feldob a madárcsicsergés, neki ez már kimarad, hiszen nem hallja. Feldob a kutya vidámsága, ahogy ő is élvezni képes a szabadságot, a természetet a négy fal helyett. Anyunak ez is csak fintorgásra ad okot, mert mitől van megbolondulva a kutya. A napjait kitölti a létezés, a tv bambulása és szunyókálás felváltva. 

Az otthonba bekerülését lényegében esélytelennek érzem. Nyolcvankilenc éves, alapvetően jó állapotban, de süketen, rossz látással és egy végtelenül negatív életérzéssel. Mit mondjak, arra büszke, hogy 55 évet élt egy társasházban, de nem barátkozott össze senkivel. Hatodik helyen vagyunk jó féléve, nyilván nála rosszabb állapotúak kerülnek be minket megelőzve. A cél érdekében nyilván nem fogom demensnek nyilváníttatni, akkor sem, ha néha meglepő dolgokat mond vagy cselekszik. Harmadik éve nyúzzuk egymás idegeit, én olvasgatom a témában a sok széplelkű kommentjét, akiknek láthatóan fogalmuk sincs, milyen egy nyolcvanplusszos életet élni idejekorán. De örüljünk, hogy ez megadatott nekünk, ő a fél karját odaadná, ha a mamája még élne. Csak ne betegen, elveszetten és ne éppen vele, bezárva az egész családot a lakásba. Hogy a férjem lassan három éve este héttől külön életet él? Hogy a házasságunk ennek mennyire látja kárát? Kit érdekel? A mama egyébként is úgy látja, ő aztán nem sok vizet zavar. Még ennyi idő után is rá tudok csodálkozni, egy idős ember mennyire nem tudja felmérni reálisan a helyzetét. Különben is, ne nyafogjunk, hiszen annyiféle segítség létezik! Létezik a 🌳-szt! Amikor három hetet szerettem volna megoldani, elég világossá vált, hogy mennyire nincs. Amit kaphatok: hétfőtől péntekig - jó esetben - napi 1 óra, amikor az a kevés ember éppen hadra fogható, tehát szó sincs róla, hogy naponta 1-2-szer ránéznek, gyógyszert beadnak, ételt melegítenek, hétvégén is. Bevásárolnak talán, de aztán azzal mit kezd az anyám, aki a frigóból sem hajlandó kivenni valamit, ha éhes. Ami előtte van, az az étel létezik. 

Magánban persze megoldható, árak a csillagos égben, nincs az a nyugdíj, de még megtakarítás sem, hogy abból kigazdálkodja egy egyszerű rászoruló. Egy nagy család talán összedobja a rávalót, de az egyszem nyugdíjas gyerek? Hívtam én olyan otthont, akik azt mondták, már holnap hozhatom, napi 55 ezer forint. Három hétre 1,2 millió? Nos, ez - nekünk - nem megoldás. 

Ezért aztán várunk türelmesen (türelmetlenül) azon a bizonyos hatodik helyen. Közben intézni kezdtem az idei ideiglenes elhelyezést, mert ugyan csak az év végén lesz aktuális, de időben jelentkezni kell, ha nem akarok fejét vesztett tyúkként rohangálni a különböző intézetekhez, mint tavaly, amikor azt hittem, három hónappal korábban időben vagyok. És ezért az ideiglenesért is ugyanúgy végig kell játszani a műsort, orvosi vizsgálatokat, mentális szakember felmérését etc. Most jöttem a háziorvostól, akinek a papírja is kell. Ennek kapcsán eszébe jutott, hogy régen látta, vigyem már oda egy vizsgálatra, egy laborra. Addig meg mérjem a vérnyomását, cukrát naponta többször és persze a tiltakozása ellenére. Mert őt már mindenki hagyja békén! Én az ivásra buzdítással aztán végképp. Ami nélkül meg elég tré lesz az a labor. Hogy közben magamnak is szeretnék orvosi időpontot, netán egy rég esedékes vizsgálatot beiktatni? Majd, ráér az még, hiszen most a mama a fontos. Hazafelé a buszon eszembe jutott, hogyha a cukor értékek vagy a vérnyomás nem lesznek rendben (annak ellenére, hogy amúgy a világon semmi baja), akkor majd további vizsgálatok lesznek (a diabetikus szakorvosi is lejár hamarosan, éves kontrollra oda is el kell majd juttatni), új gyógyszer, további labor? Azt hiszem, kivételesen anyámmal értek egyet: Nyolcvankilenc éves. Hagyják már békén őt! Legalább, amíg jól érzi magát. És eszembe jut szegény Karcsi bácsi, aki életének utolsó heteit felváltva töltötte az otthonban és a kórházban, lényegében öntudatlan állapotban. Az otthonban rosszul volt, bekerült a kórházba, ott "életre" lehelték, visszavitték, aztán egy hét múlva kezdték elölről. Kinek volt ez jó? Ha nincs remény a jobbulásra, minek kínozni még szerencsétlen testet? Mert a lélek már egész biztosan nem volt jelen ebben a tortúrában. Ha létezik ilyesmi, én egészen biztosan rendelkezni fogok egy közjegyzőnél, hogy hasonló esetben hagyjanak békében elaludni.

Na, elkalandoztam. De már előre görcsölök a holnapon, amikor anyámmal meg kell értetnem, hogy most egy hétig vegzálnom kell újra az étkezések előtti és utáni cukorméréssel és a napi háromszori vérnyomásméréssel. Amúgy se volt más dolgom nekem sem. Meg aztán nem véletlenül nem mentem nővérnek annak idején. 

Elcsendesedés

 Ma meghalt a barátnőm apukája. Talán nem volt édesapa, de Apa volt a szó legjobb és legteljesebb értelmében. Megszenvedett a megkönnyebbülésért. Egy ideje már szemrehányást tettünk az angyaloknak, amiért ilyen kemény próbatétel elé állították Karcsi bácsit. Most már nem fáj semmi. Nyugodjon békében, emlékét sokan megőrizzük. 

Régen minden jobb volt (!?)

 Mostanában gyakran előfordul, hogy olyanok, akik akkortájt még erotikus gondolatok sem voltak, kinyilatkoztatnak a hetvenes évekről, hogy a "kommunizmusban micsoda szörnyű életünk volt". Nem tudom, honnan szerzik az információikat, mert nyilván akkor is, ahogy előtte és azóta is, voltak jobb körülmények között élők és hátrányos helyzetűek. De a Nagy Átlagnak - és a mi családunk bizony ide tartozott - voltak lehetőségei. Igaz, hogy a kék útlevelet csak három évente adták, de közte várt a román vagy bolgár tengerpart, a szocialista országok megannyi látnivalója, és ha valaki anyagilag megengedhette magának, akkor pedig az Ibusz úgynevezett "sportútjaival" akár egy évben többször is kijuthatott nyugatra. 

Azt meg a legelvetemültebb múlttagadók sem tagadhatják, hogy volt nívós oktatás, elérhető egészségügy, szociális háló és megfizethető kultúra. Ha kibicsaklott a bokám, nem kellett beutalót kérnem az ortopédiára, nem kellett háziorvosi irányítás, magamtól is tudtam, hogy nem a fülészetre kell mennem, hanem oda. Talán decemberben nem vehettünk  friss paprikát és epret, de nyáron a csodás zöldségekből főztünk lecsót, amihez jó volt nyúlni a téli hónapokban. Májusban epret, cseresznyét ettünk, nyáron dinnyét és barackot, ősszel szőlőt-almát-körtét-szilvát. És igen, télen déli gyümölcsöket. Citromot és narancsot. Nem volt ilyen árubőség, nem tagadom, de valahogy értékesebb volt, amit megszereztünk. Ma meg, abban a pillanatban lelohad a lelkesedésünk, ahogy a futár meghozza a hőn áhított vackot. Abnormális összegeket költünk olyasmikre, amikre Nincs Is Igazán Szükségünk! Mi nők gondoljunk csak a roskadásig teli szekrényeinkre, amikben úgy "mennek össze" a ruháink, hogy évekig a kezünk ügyébe sem kerültek. A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Nem jobban éltünk, bár, nem is rosszabbul. Egyszerűen ésszerűbben. 

A képen az unokatestvéreimmel vagyunk Németországban. A nyugati felén, igaz. De én soha nem kaptam tőlük semmit, legfeljebb az élményeket, amikor néhány alkalommal meglátogattuk őket és körbekalauzoltak a környéken. Mégis, nem hiszem, hogy ordítana a különbség, melyikünk él a vasfüggönyön innen és túl. 

Indulat

 Sok mindenről akartam írni, pl. arról is, hogy miért múlt el az éhség belőlem Velence kapcsán. Mert ugye rajongok érte meg vágyakozom, mert önmagam megtagadni nem tudom, de már nem kutatom a titkait, már nem nézegetem a fotóit, hogy megihlessen akár olyan írásra, mint amit a Ca d'Ororól és Antonio mesterről vagy Marináról és a muránói tükörről írtam. 

https://lassukeringo.blogspot.com/2014/09/a-muranoi-tukor-1-resz.html

Aztán akartam elmélkedni róla, hogy van egy kis köpésnyi erkélyünk és azon valaha egy kis oázist teremtettem, ma meg lassan a lábam sem teszem ki. Muskátlit már rég nem ültetek, hagytam a kb harminc tövet tönkremenni, a napernyőt elrongyolódni az égető napon és a téli fagyban. Az idén már a leandert sem ráncigáltam be a lépcsőházba és láss csodát, az utóbbi évek legkeményebb telét is vígan átvészelte. Oké,  nyaranta alig töltök itt időt, hiszen ott a telek és egyébként is ki bír 35 fokban a tűző napon üldögélni? Pláne úgy, hogy a szomszédot és a garázssorát bámulja.

Akartam írni arról, hogy milyen volt az anyámnak anyának lenni és milyen a menyemnek ott a messzeségben és egy más kultúrában, na meg persze milyen volt nekem, aki végül harmincöt évig voltam "gyesen", bár ebből állambácsi persze nem támogatott ennyit. 

De aztán minden elszállt a szélbe, amikor hazaérve kaptam egy levelet....

A levél az otthontól jött, akiknél előresorolási kérelemmel éltem - leginkább az ő javaslatukra. Így három évnyi együttélés után ez azért nem annyira ördögtől való, írtam is erről korábban, hogy ez a dolog bár elsősorban engem érint, de aztán ott van a férjem nem elhanyagolható személye is. És persze, aki a leginkább érintett, az édesanyám. Nos, az otthon azt kérte, egy - akár hosszabb - levélben írjam le az indokaimat. Na, hát én megírtam az őszintét. Erre érkezett majd egy hónapnyi szünet után egy levél, melyben azt kérik egy pszichiáter szakorvossal mondassam ki anyuról a demens voltát, akkor majd elgondolkodnak a dolgon. 

Én nem vagyok szakember, de azért nem vagyok teljesen hülye sem. Tudom, hogy az anyám már rálépett a demenciához vezető útra, amire akár a 89 éve is késztetheti, de leginkább a mindig is jellemző csökönyössége, hogy most éppen nem hajlandó inni és mára már enni is csak ötletszerűen. Semmit nem kíván. Az agya szép lassan kiszárad és hamarabb vesztem el őt, mint ő a különböző szervei egészségét. Ha azt nézem, hogy apám hét éve ment el és anyu rögtön utána remélt halni, az azóta eltelt hét év jócskán elvette az életkedvét. Neki mindig is az apu volt az első, ami nem baj, hiszen leéltek hatvan évet és az az időszak kivételesen harmonikus volt. Szóval, süket, vaksi és nem hajlandó mozogni, csendes kornyadozó szobanövényként tölti a mindennapjait és ebből az állapotból nem is hagyja kizökkenteni magát. Megkockáztatom, ő már az elmúlásán dolgozik és nem nagyon tudok ez ellen tenni, hiába mondogatja mindenki, hogy "itasd, mert ott borul fel minden". Hát, próbáld megitatni, ha nem hajlandó! De ehhez az életformához asszisztálni rohadtul nem könnyű. És nem könnyű azt látni, hogy ahogy él, ahhoz már egy zártabb intézményt látnak indokoltnak. Miközben azért ő mégiscsak a jelenben van, csak gondoskodni kell róla, mert nem tesz magáért semmit. És most még én legyek az, aki pszichiáterhez vigye, aki kimondja róla a közkeletű "bolond öregasszony" véleményt. Csak azt mondja el nekem valaki, hogy hogyan mondjam el neki, hogy ez vár rá, hogyan kérjek időpontot egy olyan rendelésre (azt már nem is kérdezem, mikorra), ahol azért annyira még itt van, hogy megalázónak érezze. Ha kimondják róla, hogy demens, csak mert nem hajlandó (vagy képes) magáról gondoskodni, zárassam olyanok közé, akik már teljesen elvesztették a kapcsolatot a világgal, a szeretteikkel? Már a tavalyi ideiglenes elhelyezésnél is az borította ki legjobban, hogy egy ilyen bolond nénivel került egy szobába, pedig az még csak nem is demens osztály volt. Rohadtul csapdában érzem magam, magunkat. Ennek az egésznek egész egyszerűen nem így kellene működnie!

szüli-Nap

 Az utóbbi években úgy múltak el születésem ünneplésének napjai, hogy észre sem vettem. Tavaly legalább lelkesen vártam, hogy az előző nap lejárt bérletem után "ingyen" ülhessek fel a buszra, ez volt a nap híre. De mivel a gyerekek külhonban, az anyu korpusza velünk, de a lelke valahol máshol, mi éppen hol fasírtban, hol nem, nem volt különösebben emlékezetes nap. Csináltam egy vacsorát, mert a beígért éttermi vacsorához asztalt kellett volna foglalni. A kutyás farmeremben és a hűvös lakásban kellemes bolyhos pulcsimban elmosogattam, anyuval bambultam a Hegyi doktor ki tudja, hányadik ismétlése előtt, a párom és a kutya már a hálószobában szuszogtak, irigylésre méltó ünnepi hangulat. Ezek után az idei évtől se vártam sokat, hiszen az alapállás mostanra is ugyanaz. 

Ezzel szemben korán reggel ágyba kaptam az első tejeskávét, kutyás barátainkkal a korán nyitó kis kávézóban szürcsöltük a lattét két labdázás között, aztán találkoztam a barátnőmmel, akitől a csodás kis patchwork takaró mellé megkaptam a tegnap talált barátság-kagylójának a szépen csillogó gyöngyházfényű felét (igazából ez olyan megható volt) és egy rozmaring-koszorút, délután a távolba szakadt unokáktól egy csodás virágcsokrot, majd apustól egy kellemes vacsorát a jól bejáratott kis éttermünkben, ahol minden kórházi kezelés után szabaduló örvendezést szoktunk rendezni 😂 Anyu, aki egyébként szó nélkül hagyta a napot, korán nyugovóra tért, s bár a pocakom kissé feszül a dupla kacsacombtól, remélhetőleg nem alszom el, miközben folytatom a tegnap elkezdett Erdő című sorozatot, amit Harlan Coben regényéből forgattak a lengyelek. Ha van jó nap, akkor ez a mai biztosan az. Köszönöm mindenkinek, aki ma szeretettel gondolt rám. Elteszem az érzést rosszabb napokra.

Egy újabb könyv

 Egy vallomással kezdeném: Engem mindig el lehet vinni az erdőbe, ha a borítón Velence szerepel valamilyen formában. Persze, élek én is a kritika lehetőségével, de addigra többnyire már ott lapul az amúgy is zsúfolt könyvespolcon egy könyv, amit esetleg kár volt hazáig cipelni. De a borítóján egy csodás rajz vagy fotó szerepelt imádott városomról, úgyhogy nem hagyhattam ott. 

Rosanna Ley: Velencéből szeretettel c. könyve már most látszik, hogy nem jut ilyen sorsra. 

"Mikor Joanna házassága válságba kerül, a fiatal nő hazatér a gyönyörű, de romos Szeder Farmházba, a dorseti vidékre, ahol a nővére, Harriet azért küzd, hogy fenn tudja tartani a családi farmot, és megbirkózzon a különc anyjuk okozta gondokkal. Joanna hamarosan egy köteg szerelmeslevelet talál a padláson, melyeket egy Emmy nevű festőnő írt. Nem tud ellenállni a kísértésnek, és a levelek alapján elindul a valóságban is felfedezni Emmy történetét. A levelek Lisszabon, Prága és Velence festői sikátoraiba és hídjaira repítik Joannát, ahol egy teljesen új, varázslatos világ tárul fel előtte. Eközben a Szeder Farmházban egy rejtélyes idegen tetézi Harriet problémáit. Joanna és Harriet legvégső célja azonban az, hogy megmentsék a farmot, és végre újra ráleljenek a saját boldogságukra és a közöttük lévő, homályba merült testvéri szeretetre."

Egyelőre még csak ismerkedünk egymással, értsd, körülbelül a 30. oldalnál tartok, de szívesen olvasom. Ízlelgetem a mondatokat, keresem (és találom) a kapcsolódási pontokat. Oké, jártam már így, aztán valahol a 100. oldal magasságában elvesztettük egymást azzal a másik történettel, úgyhogy nem akarom elkiabálni a dolgot most sem, de egyelőre örülök, hogy ezúttal (bár, a történet alapvetően nem Velencében játszódik), hagytam magam elcsábítani egy borító által. A dorseti vidék, Prága és Lisszabon is mesés hely, Velence pedig a hab a tortán. Na, hagyjatok olvasni! 

Vagyok

 Nem dolgozom, hiszen nyugdíjas vagyok, de azért nem is tétlenkedem. Lényegében ugyanazt csinálom, mint vagy negyven éve 😉Annak idején ugyanis előhozakodtam akkori munkaadómnál, az Ibusz utazási irodánál, hogy a gyes-ről visszatérve én szeretnék 4, de legalább 6 órás munkaviszonyban dolgozni. Józan paraszti ésszel tekintve az ötletre, nem volt ez ördögtől való, hiszen a referatúrán ketten végezhettünk volna egy teljes munkát (más cégeknél volt is ilyen gyakorlat), de hát nem volt erre fogadóképes az akkori vezetés, úgyhogy rövid úton határozott nem-et mondtak. Akkor az én férjem azt mondta, hogy a gyerekeinknek most van rám a legnagyobb szükségük, maradjak otthon. Szerencsére úgy állt a dolog, hogy ez nem jelentett nagyobb érvágást a családi kasszán, tehát belementem az "ideiglenes" megoldásba. Ami aztán kitartott egészen addig, amíg el nem értem az öregségi nyugdíjkorhatárt. Közben persze jöttek nehezebb időszakok, amikor már bántam, hogy idejekorán nem tértem vissza a munka világába, de akkor már - ahogy pestiesen mondták - az a hajó már elment. Már jóval idősebb voltam, kiesve a gyakorlatból, nem szerezve újabb képesítéseket és a sok fiatal végzős sorban állt a lehetőségért. Ami annak idején irigylésre méltó lehetőség volt, az idővel csapdává vált. A saját üzlet is csak ideig óráig tudta vállalni a foglalkoztatásom közterheit, aztán már csak a nyugdíjbiztosítóval kötött megállapodás élt, végül már az sem. Így is összekotortam bő 34 évnyi munkaviszonyt, sajnos éppen tíz évvel ezelőttig számolhatták az aktuális átlagbérekkel, úgyhogy momentán nem szakadna bele a postás a nyugdíjam kihordásába, ha nem számlára érkezne. De persze én ezek alatt az évek alatt nem otthon makraméztam az ujjacskáimmal, hanem napi rendszerességgel intéztem az akkor még tágabb család ügyeit és segítettem a férjemet láthatatlanul az üzleti galérián, eleinte mint segítő családtag, később mint optikai csalódás. Mert szerintem senki nem tilthatja meg, hogy jó úttörő módjára, ott segítsek, ahol tudok, de lehet, hogy az időnként felbukkanó nav-ellenőröknek erről más lett volna a véleményük. Könyveltem, katalogizáltam, adminisztráltam, válogattam szét az ocsút a búzától, hogy ezzel a költői képpel éljek. És ezt teszem a mai napig is. Próbálom az évtizedek alatt összegyűlt sallangot rendezni, ha egyszer - vállalkozó szellemű utódok hiányában - fel kell számoljuk az üzletet, akkor az illetőt ne vigye el a szívroham, amikor megpróbálja felmérni a helyzetet. Azt kell mondjam, ahhoz képest, hogy ez nem kifejezetten egy értékteremtő munka (de, azért sokszor találok évtizedekkel ezelőtti anyagokban apróbb kincseket), azért akár teljes munkaidőben is kitöltené a napjaimat. Persze, nem töltöm itt az egész napot, hiszen odahaza vár anyu és a kutya, akik mindketten megkövetelik a nekik kijáró figyelmet és gondoskodást. Nem unatkozom, de őszintén szólva szeretek ide bejárni, kicsit kiszakadni a háziasszonyi mindennapokból. Megdolgoztatja a szürkeállományt, tanít a mai napig és sokszor éppen a monoton munkafolyamat az, ami segít lecsillapodni, ha otthon éppen beáll a feszkó.

Világéletemben azt hallottam szemtől szembe és sokszor a hátam mögött is, hogy jó nekem, mert nem dolgozom. Üzenem, de ... lehet, hogy nem egy irodában gépeltem egy főnöknek, de tettem a dolgom, amiről úgy gondoltam, hogy megkönnyíti a férjemnek, hogy a családért dolgozhasson, néha még viccesen a kuncsaftok engem neveztek "főnökasszonynak", aki mindenről tudott, amiről odalent az igazi főnök esetleg nem. Nem lettünk menő vállalkozók, nem egy elegáns üres íróasztal mellett reszelgetem a körmeimet, de egyre többször gondolok rá, hogy több hasznot hajtottam így életemben, mint az, aki mindig másokért dolgozott. Hogy miért írtam ezt le? Mert a saját anyám fintorogva cicceg, amikor megkérdezi, hogy hova megyek mindennap és azt felelem: dolgozni. Itt az ideje, hogy legalább én elismerjem a munkámat, hogy sosem vettem félvállról, annak ellenére, hogy ellenszolgáltatást csak most kapok egy igencsak soványka nyugdíj formájában. Béke velem, pedig van egy Kiváló dolgozó érmem még az igazi dolgozós korszakomból. És eskü, nem az Ecserin szereztem. 

Na, mit mondtam?

 Nincs egy hete, hogy áradoztam Colleen Hoover Emlékek róla c. könyvéről. És tessék... Hamarosan a mozikban. Jó lesz ez!

https://www.youtube.com/watch?v=i36Zw32GfRQ

Tele a hócipőm...

 Az ember próbálja kivonni magát a politikai csatározásokból, bár, ez ebben az országban lassan mission impossible, de azért a vágy megvan rá, hogy ne kapjak naponta gyomorgörcsöt "politikai elitünktől" és rajongó táboruktól. Változáspárti vagyok? Nem tagadom. De se pro, se kontra nem vagyok messiás hívő, kifejezetten haragszom a politizáló papokra, tudok olvasni a sorok között is és nem hagyom, hogy átmossák az agyamat, nem mellesleg pedig a mindennapokban élem a hétköznapi kis életemet, nekem nem a tv-ből kell megtudnom, hogy mi mennyibe kerül és hányadik vagyok a vizsgálatra várakozók sorában. Ennek ismeretében van az a bizonyos saját véleményem. 

De amitől már napi szinten hányingerem van, az, hogy itt ellenségnek nevezik, démonizálják a másként gondolkozókat. Politikusaink egy része nagyon szeret domborítani sportoló múltjával vagy csak a sportszeretetével. Én is sportoltam ifjabb koromban. És az első, amit Frédi bácsi, az edzőnk mindenki fejébe igyekezett plántálni, hogy a pálya másik térfelén nem az ellenségeink, hanem ellenfeleink állnak. Tiszteljük őket teljesítményükért, igyekezetükért és ha kikapnánk tőlük, viseljük a vereséget emelt fővel, gratuláljunk, aztán dolgozzunk még többet a jövőbeni sikerekért. Mert a sportban nincsenek (sincsenek) ellenségek, csak ellenfelek. Szerintem ez úgy nagy általánosságban is igaz. Ne hagyjuk magunkat megvadítani mások kicsinyes, egyéni érdekeiért! Mert ha végetér ez a feltüzelt időszak, az eredménnyel mindannyiunknak együtt kell élnünk és másnap reggel a tükörbe néznünk. 

Ady Endre: Ember az embertelenségben (részlet)

Ékes magyarnak soha szebbet

Száz menny és pokol sem adhatott:

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban,

Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,

Tetőn, ahogy mindég akartam,

Révedtem által a szörnyüket:

Milyen baj esett a magyarban

S az Isten néha milyen gyenge. 

És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szívvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Olvasós...

 Talán úgy tűnik, miden szabad percemben olvasok vagy tv-t nézek, de az az igazság, hogy ezek a könyvek azért nem olyan Háború és béke (a fiatalabbaknak legyen Outlander regényfolyam) hosszúságúak. 350 oldal egy nap alatt lemegy, ha nem tudom letenni, ha meg muszáj, akkor is két nap bőven elég rá. 

Freida McFadden: A tanár című könyve is könnyen olvasható. A tőle már megszokott minőségben. Hivatalos fülszöveg pedig itt: 

"Eve-nek jó élete van. Mindennap csókkal ébreszti a férjét, Nathanielt, és elindul matematikát tanítani a helyi középiskolába. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Leszámítva azt, hogy…

Tavaly a Caseham Gimnáziumban botrány tört ki, miután elterjedt a híre annak, hogy egy tanár és egy diák között viszony alakult ki. Állítólag Addie Severson ez a tanuló. Eve azonban tudja, hogy a pletykák mögött sokkal több van, mint amennyi látszik.
Addie-ben nem lehet megbízni. Hazudik. Bántja az embereket. Életeket tesz tönkre. Legalábbis mindenki ezt állítja róla.
De senki sem ismeri az igazi Addie-t. Senki sem ismeri a titkokat, amelyekkel tönkre lehetne őt tenni. És azt sem tudják, bármit képes lenne megtenni azért, hogy ezeket a titkokat örökre megőrizze magának…"

Temetős defekt

 Az emberek túlnyomó többségében a temető amolyan szomorú és lehangoló hely, ahova a szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Nekem szeretem-helyek. Pedig vannak családtagjaim, barátaim, akik már ott nyugszanak, de néha tőlük függetlenül is kimegyek. Egyszerűen azért, mert szinte mindegyik helynek van valami különleges atmoszférája. Ősszel leginkább, mert az elmúlás amúgy is tagadhatatlanul passzol hozzá. Van benne valami végtelenül békés, ahogy a kocsiból kiszállva, vagy a buszról leszállva átlépsz a nyugalom és csend kapuján, kívül hagyva a hétköznapok őrült rohanását. Itt engedjetek meg egy apró kitérőt az elengedhetetlen kutyás irányvonal felé, mert régi fájdalmam, hogy őket nem lehet bevinni, mert az illetékesek nem tartanak elég felnőttnek és érzékenynek ahhoz, hogy láb mellett, pórázon besétálhass a családtagoddal, s képesek "közegészségügyi" okokra hivatkozva kitenni a tiltó táblát. Pedig küldtem már be én is például Farkasrétnek egy osztrák temető kapujának tábláját, amin csak annyit kérnek, hogy a látogatók tartsák pórázon a kedvencüket. Ott nem ördögtől való, hogy egy kellemes sétát összeköss azzal, hogy pár percig leülj a sírnál és az ott nyugvóval "beszélgess" kicsit, miközben a feszültséget a szőrös családtag is enyhíti benned. Na, de térjünk vissza a temetőkhöz...

Szóval, szeretem a temetőket. Leginkább azokat, amikben a történelem és kultúra is nyakon csíphető néhány elhanyagolt, vagy éppen szeretettel gondozott sírnál. És aztán ott vannak a fák... Egy meleg nyári napon, az enyhet adó lombok, ősszel a hulló levelek nesze, az avarban futkosó mókusok... Ennél megnyugtatóbb csak az lehet, ha ülsz egy tengerparton (vagy akár a Balaton partján) és hallgatod a partra szaladó hullámok locsogását. Én leginkább Farkasréthez kötődöm, de szerettem a Fiumei sírkertben is sétálni. A tágas tér, az árnyas sétányok, a hely nyugalma átjár, békével tölt el, bármennyire felhúzott rugóként léptél be a bejáratnál. A Fiumei egyébként a legrégebbi és már eleve az elnevezése szívhez szóló: sírkert... nem temető. Farkasrétet a gesztenyefák sokasága őrzi, s talán azért is kedvelem annyira, mert a lakáshoz közel ott a Gesztenyés park. Kötődöm a gesztenyéhez, már az érintése is megnyugtat, ahogy a kerek golyókat az öklömbe szorítom, majd ellazulok és ügyetlen zsonglőrködéssel forgatom a kezemben. A gesztenyefák óriásira nőnek, tudom, mert még a garázsunk melletti fa is van vagy huszonöt méter magas, pedig kőfalak közé szorult. És több száz évig is élnek, Kőszeg mellett vannak 5-600 éves példányok is. Ideális védelmet nyúkt a temetőknek is, bár a kertészeknek is jócskán ad munkát. Már megint elkalandoztam.

Szóval a temető... Más talán spirituálisnak mondaná, de igazság szerint én nem gondolok ilyen emelkedetten a dologra. Talán tényleg van itt valami felsőbb erő, de szerintem csak a nyugalom miatt akarok ebben hinni. Hiszen itt már nem rohan senki, nem tolakszik, nem elégedetlenkedik, nem hangoskodik. Amíg anyu nem lakott velünk, többször jöttem fel. Mindig az enyémeknek köszöntem először, aztán találomra barangoltam a sírok között, bejártam, fotóztam a szép régi és mohás sírköveket, a napfény játékát a lombok között. A fákon ugráló, az úton átfutó mókusok mintha a hely apró őrzői lennének. A régi síroknál az ember próbálja elképzelni az ott nyugvók életét és néha azt is, elmúlásuk után vajon meddig éltek még az emlékezetben. A legjobbak az öreg falusi temetők, ahol akár kétszáz évvel korábbi sírköveket is találni még, senki nem bolygatja őket, mert ahogy fogynak a lakosok, nem fenyeget a telítettség, őrzik a múltjukat. 

És ott van San Michele, a velencei temetősziget. Már többször felkerestem, de ha eljutok még, biztosan megyek újra, hiszen még annyi minden nem láttam ott sem. Na, ilyen az, ha valakinek a temető a defektje, de persze mindig akad magyarázat is, hiszen Velencében például tudtam, hogy Brodsky sírja is ott van, akkor kötelező felkeresni, ha már olyan megkapóan fogalmazta meg Velence ködbe burkolózó rejtelmességét. 

A lényeg, ne féljetek a temetőktől! A fájó emlékek elhalványulnak, marad a nyugalom, a csend és a kikapcsolódás. S mindez egy település szívében. Páratlan érzés.

Jogsi és más

 Na, hát lejárt a jogsim. Meg a férjemé is. Még szerencse, hogy a Nagy Testvér mindent lát, úgyhogy szólt is, hogy ideje az orvoslátogatásnak. Én szerencsére tényleg csak ritka esetekben fordulok elő az egészségügyben, mert ha odamegyek, úgy járok, mint amit Hadházi Laci mond: az orvos talál valamit és a végén elkapom.  

Nem vagyok mai csirke, nem vehetem rossz néven, hogy nem adnak csak úgy üptre jogosítványt, bár, hogy a nyakam körméretét miért mérték meg, azt még mindig nem értem. A lényeg, eddig nem kellett gyógyszert szednem. Jó, talán kellett volna, de az egyik eset nálam tök homályban van, nem is értem, hogy 2023-ban ki és miért írt volna fel nekem koleszterincsökkentőt, a másik pedig egy diszkrét iszkémiás roham után az ASA-protect, amit a lakosság nagy része már úgyis savanyú cukor helyett szed, én abbahagytam fél év után. 

Na de... első nekifutásra vérnyomásmérés. Mit mondjak, nekem világéletemben alacsony volt, olyan 90/60. Hát, én is érzem mostanában az otthoni feszkótól, hogy ez alighanem kicsit feljebb ment, ráadásul most futólépésben mentünk a rendelőig, mert Jamie diktálta a tempót. (Ilyen az, ha az ember össze akarja kötni a kellemetlent a hasznossal) Mértek is hirtelen 152/100-at, úgyhogy egy hétig naplózni kell a vérnyomást, holott eddig csak évente 2-3-szor mértem, ha valaki nagyon felhúzott, ezzel akartam demonstrálni. 

Mondtak kedves szavakat a testtömegindexemmel kapcsolatban, de szerencsére nem vagyok sértődös típus. Jó, hogy egész délelőtt megyek, meg a kutyával is rendszeresen, de azért még tegyek rá egy lapáttal, és hagyjam azt a stresszevést, tudják, hogy van ilyen, klassz, hogy be is ismerem, de nem kell az. Csináljak egy ótvar fotót magamról és ragasszam be a frigóba, ha kinyitom, menjen el a kedvem a kajától. De én cseles vagyok, mert ritkán nassolok a frigóból. Olyan isten meg nincs, hogy ne igyak többé tejet. Akkor már minek élni? 

És hát, nincs ezen mit szépíteni, a koleszterin is magas, gyógyszert kell rá szednem. Lehet, hogy fájni fognak tőle az ízületeim. Oh, mondom, azok már néha most is. Oké, de ezt biztosan észre fogom venni, mert más lesz. Na, akkor nem lehetne rögtön olyat adni, amitől nem kell tartanom? Miután  a felhőbe került a cucc, nem tudom, végül melyik győzött, de félek, nem a Rosuvastatin Sandoz, amit itt a családtagok kapkodnak. Másfél hónap múlva pedig ellenőrző labor, úgyhogy nem is nagyon tudom elsunnyogni. 

Aztán az is ott van feketén-fehéren, hogy 2017-ben volt az a kis iszkémiás roham, ami után az Asa -protectet szedni kellett. Khm, nem szedem. Oh, dehogynem, mától azt is. 

A szemem, mint a sasé. Távolba. De az orvosi rendelőben valahogy nem volt elég távol a tábla, ha nem is sokat, tévesztettem azért, pedig ez eddig tényleg nem volt szokásom. Hát, márciusban úgyis kell szemészet-kontrollra mennem, majd megnézik. 

Szoktam-e horkolni, piros lámpánál elaludni. Szerintem nem, és biztos nem. Igaz, nem is vezetek, mert állandóan tömegközlekedek, sokszor még akkor is, ha mehetnék kocsival is. Viszont kora délután  tényleg elbóbiskolok néha, ez van. Viszont korán kelek és sokszor nem alszom jól. 

Összességében lehet jogsim, úgyhogy a jövő héten mehetek intézni azt is, meg a betelt forgalmit is cserélni (ez a múlt heti vizsgán derült ki). Ennek örömére úúúúgy ennék egy gesztenyepürét, de nincs itthon. Úgyhogy máris diétázom, viszont ettől rosszkedvű leszek. Hogy nekem semmise jó!

Hadházi: az orvosnál

Most erre mit mondjak...

 Elég volt csak néhány sort írni a terveinkről és máris szembe jött ez a fotó a családi archívomból, még csak keresgélni sem kellett. Ausztria, Lachtal, Bauerndorf Schönleitn. Nem is tudom, hányszor voltunk itt a gyerekekkel, 15-20-szor is talán. A recepciós évről évre mosolyogva fogadott: Oh, Frau Pados, sind Sie wider da! Herzlich wilkommen! A kicsiről korábban kiderült, hogy kruppos köhögése van, jó lenne sós levegőre vagy magashegyi levegőre vinni minél többet - javasolta a doki. Mi pedig vittük. Nyáron a tengerpartra, télen ide. És néhány év alatt a fulladozás megszűnt, úgyhogy az ötlet jónak bizonyult. Ezen  a képen apuék is velünk voltak. A fiaimban pedig ezek a telek mély nyomot hagytak. A mostani kemény télben ezen nosztalgiázni viccesnek hat, de hát lássuk be, az elmúlt években leginkább csak a tvben láttunk igazi hóesést, jégcsapokat. Szóval, ide vágyik vissza a kisfiam, aki itt tanult meg síelni, itt siklott óriási traktorgumin, itt gyűjtötte a báránybogyókat a házak előtti mezőn, itt látott először közelről gyönyörű lovakat, és itt tanult korcsolyázni a befagyott Faakersee-n. Csoda, ha szeretné megmutatni a gyerekeinek, akik az Egyenlítőhöz közel nőnek fel? 

Agyalós nap

 Előre is bocsánat, ha kissé csapongok és egymáshoz nem mérhető dolgokat hozok itt fel, de hát egy agyalós nap pont ilyen. Az embernek eszébe jut ez is, az is, amik tényleg csak áttételesen kapcsolódnak, de mivel én vagyok a közös pont, ez a kapcsolódás vitathatatlan. Már nem is tudom, mi volt előbb: a tojás avagy a kiscsirke, azaz a korán reggel felugró kutyás emlék miatt kezdtem bele, vagy a sima, minden reggeli rutinról való ingerült beszámoló Alessiának. Ez utóbbi az, ami évek óta ilyen és valahogy egyre elviselhetetlenebb, pedig hát én is tisztában vagyok vele, hogy a gödör alja még fényévekre van, más ezeknek az ökölbeszorításoknak a duplájáért is elcserélné a maga kis házi poklát. Mindegy, nekem ez is sok, és hát legyek már annyira "önző", hogy nekem ez legyen az, ami levisz az életről. Másnak más, én sem ítélkezem. 

Érdekes dolog ez az ítélkezés egyébként, mert amiről a továbbiakban szó lesz, amiatt nyilván sokan, ismeretlenül majd rosszallóan csóválják is a fejüket, mert azt a klaviatúra felett baromi könnyű. Benne élni a mindennapokban már korántsem az. Anyu hetedik éve él egyedül és kis megszakításokkal velünk, majd az utolsó három évben konkrétan is. 89 éves lesz február végén és sajnos ő nem az a gyöngysoros, szájfényes, dauer-nagymama, akit a tv-reklámokból ismerünk. Nem mesél érdekes sztorikat a gyerekkoráról, a fiatalságáról, élete szerelméről sem. Igazából ez is rosszul esik, mert apám volt a mindenem és anyunak is, de mintha a mentális állapota már nem hiányolná őt sem annyira. Másokról meg kizárólag negatív emlékei vannak, szerintem fele sem igaz, csak az idő ferdítette el a dolgokat, legalábbis azok esetében, akiket nekem is volt/van szerencsém ismerni. 

Szóval, hét éve figyelem, ahogy egyre inkább elhagyja magát. Hibáztam, amikor elesettségében magunkhoz vettem? Talán kevésbé romlott volna az állapota, ha hagyom, hogy a maga környezetében boldoguljon? Talán önállóbb maradt volna otthon? De talán nem szedte volna a gyógyszereit, nem evett volna... most már sosem fog kiderülni, mert mostanra olyan az állapota, amilyen. Nem maradhat már egyedül. A kérelmünk bent figyel évek óta az otthonban, hónapok óta nem haladunk előre és én egyszerre vagyok ettől ideges és beletörődő. Miközben tudom, hogy az életvitele, amit láthatóan nem nagyon tudunk befolyásolni, minket is levisz az életről. Bezártságunkban időnként az ideiglenes elhelyezés segít, ilyenkor tölthetünk egy kis minőségi időt az unokákkal. De mi lesz, ha ezek a találkozások olyankorra esnek, amikor elvileg a családnak "illik" együtt ünnepelni, mint például a Karácsony. Most éppen ez a Damoklész kardja lebeg a fejem felett. A fiam és a férjem már a téli találkozást tervezgetik, külföldön és éppen ebben az időszakban. Nekem meg ott a szorító érzés a gyomromban anyu miatt. Egyedül hagyjuk az otthonban éppen ezekben a napokban? Közben felsejlik az utolsó ünnep, amikor már a felöltözésre is alig tudtam rávenni, azt is csak a macinaci stílusban. Amikor nem érdekli a dekoráció, az ajándék, az ünnepi terített asztal sem. Amikor ez az önkéntelen közöny számunkra is elszürkíti az ünnepet s csak eggyé teszi az év 365 napja közül. Önző dög vagyok, ha azt mondom, elég volt, az unokáimmal akarok lenni, nevetni, hógolyózni, látni, ahogy habzsolják a főztöm és csillog a szemük a számukra szokatlan környezetben? Nevetséges, hogy már februárban beszerzem magamnak a görcsöt, hogy hogyan oldjam meg az évvégét. Akkor is, annyi év után végre egy igazi karácsonyt akarok a kicsikkel! De ahhoz őt el kell engedjem. És a ragozás nem véletlen. Senki, de tényleg senki nem partner ezekben a döntésekben. A véleményformálásokban nyilván annál inkább. Talán nem is szembe, talán nem is, de hát azért van az embernek lelkiismerete, hogy vizionálja magának, mert a lelke mélyén érzi, hogy ennek nem így kellene lennie. 

Alessia azt mondja, a világ összes agyalni valóját, megfelelési kényszerét magamra veszem és nem nagyon tudok vele ebben vitázni. Mind a két gyerekem külföldön él és bár az eszemmel értem, miért, de a szívem mélyén azért a kis ördög is ott sugdolózik, hogy hol van ebben az én felelősségem, hol az országé, hol az ő kalandvágyuk? Na, és itt jön az, amitől sokan eldobják a kanalat, amikor jövök a kutyákkal... 

Volt már négy közös kis családi társunk. Az elsőt elütöttem. Igen, én. Nem direkt, de szinte sorsszerűen, írni sem akarok róla, mert a mai napig kísért. Kettőt a mi/az én döntésem küldött az örök vadászmezőkre. Volt persze magyarázat, szép kort megértek, látszott is a fény az alagút végén (és sajnos nem a megoldás, hanem az elmúlás fénye) és hát szeretni kell annyira, hogy el tudjuk engedni méltósággal, szeretettel ölelve, és igen  ... sok feladattól megszabadulva. A negyedik "természetes" halált halt, de hol természetes az, ha egy kutyus még nincs négy éves és egy nap alatt itt hagy bennünket? Hibáztam, talán korábban kellett volna az orvoshoz vinnem, talán nem ahhoz, akihez vittem, talán már jóval korábban is komolyabb kivizsgálásra kellett volna vinnem, hátha kiderül valami, ami miatt ez az egész bekövetkezett, talán... ? 

Szóval, igen. Hozol egy döntést. És senki nem ítélhet meg érte, mert ahogy Alessia is mondta: "Annak a döntése, akié a feladat." 

Nem könnyű...

 Nem könnyű megszólalni  most hogy Colleen Hoover: Emlékek róla című regényének a végére értem. Oké, hogy már nem akartam véres történetet és nem akartam cukormázas romantikát sem, de ez a könyv sem volt könnyű. Annak ellenére nem volt könnyű, hogy nem voltam, nem vagyok és most már nagy valószínűséggel nem is leszek olyan helyzetben, mint ez a huszonéves nő, Kenna, a főszereplő. Nehéz sorsú fiatal lányként találkozik Scottyval, aki érti őt, védelmezi és szereti. Lánynak nem lehet nagyobb szerencséje fiúval. De akkor egy végzetes estén a két fiatal hoz egy rossz döntést, kocsiba ülnek, amikor nem kellene. És a Sors éppen ezt a pillanatot választja, hogy kihívás elé állítsa a lányt, aki elbukik ezen a vizsgán. Túlságosan fiatal, tapasztalatlan és halálosan rémült, így aztán a hatalmas sokkhatás alatt nem is tudatosul benne, hogy élete szerelme nem halt meg, de haldoklik. Ő azt hiszi, magára maradt és hagyja, hogy a sokk maga alá gyűrje. Ezért aztán másnap reggel a rendőrség töri rá az ajtót, ő pedig börtönbe kerül cserbenhagyásért. A börtönben derül ki, hogy gyermeket vár, aki koraszülöttként jön a világra, így aztán azonnal el is veszik tőle. Szerelme szüleihez kerül, akik a büntetése ideje alatt csak abban reménykednek, hogy soha többé nem látják viszont azt a lányt, aki miatt az egyetlen fiúk meghalt. Elérik, hogy megvonják tőle a felügyeleti jogot, de még a láthatást is. Ő azonban nem tiltakozik, úgy érzi, megérdemli a világ összes büntetését. 

De... nem tud ellenállni a kísértésnek és szabadulása után visszatér a városba, ahol életében először volt boldog és rövid idő múltán a legboldogtalanabb. Egyetlen vágya van, csak egyszer látni a lányát, hisz többet úgysem remélhet.

Az első ember, akivel összefut, nem más, mint volt szerelme legjobb barátja. A vonzódás tagadhatatlan közöttük, de akkor még egyikük sem tudja, ki az, akit a karja ölel. Az ébredés több, mint keserves. Az éledező szerelem a fiúban, Ledgerben azonnal hamvába hol, amikor rájön, ki van a karjai között. Öt éven át táplálta magában a haragot az ismeretlen lány iránt, akit a barátja nem tudott már bemutatni neki, csak a tárgyaláson látott egy lélektelen arcot a távolból. És öt éve ő az, aki apja helyett apja a kislánynak. Hogyan védje meg a nőtől, aki megölte az apját? 

Kenna évek óta naplószerű leveleket ír halott szerelmének, melyekben az érzéseiről, gyászáról, gyötrődéséről, bűntudatáról, mindarról amiket kimondani soha nem volt képes, és arról a végzetes éjszakáról is ír. Scotty szülei látni sem akarják, de Ledger napról napra fedezi fel azt az embert, aki öt évvel ezelőtt óriási hibát vétett, aki mellett nem volt senki, mégis minden erejével a talpra álláson dolgozott. Lehet-e lezárni a múltat és létezik-e megbocsátás? A vége? Sírós, megható. Még jó, hogy a férjem ma a barátaival koncertre ment, így aztán nyugodtan trombitálhatom tele a zsebkendőket. 

Még jó, hogy tegnap este egy akció-vígjátékkal zártam a napot. George Clooney és Brad Pitt főszereplésével a Két magányos farkas című filmmel. Könnyed szórakozás, folyamatos kuncogás. Egy takarító, akiről kiderül, van konkurenciája. Egy hulla, aki nagyon is eleven. Négy csomag drog, és sok rosszfiú, akik nyugodtabbak lennének, ha a takarítókat is eltakarítaná valaki. Két főhősünk nehéz éjszaka elé néz, pedig csak egy egy sima melónak indult. 

https://youtu.be/IhuvSxRJi3o

Nem tudom, mit mondjak...

 Nem tudom, mit mondjak, mert a magyar írónő könyveit éppen én magam dicsértem ezeken a "lapokon", de közben mégsem tudok elmenni a dolog mellett. Van egy csomó megvett és letöltött könyvem, köztük Patricia Gibney regényei és itt vannak Szlavicsek Judit könyvei. A borítók itt is, ott is egyediek... csak mintha..., de ezt ugye ne én mondjam ki. 

Megjegyzés: Gibney 2018-ban jött ki az első regényével, Judit 2020-ban... Csak az időrend miatt. 

Tényleg nem értem. A Magyarországon megjelentetett külhoni krimik szerzőit, könyveiket nem figyelik a grafikusok, akik a hazai szerzőknek készítenek borítót? Vagy éppenséggel igen és onnan jött a Nagy Ötlet? Értem én, hogy Kardos Júlia nyomozó karakterének ül ez a fajta képi világ, de azért ez így szerintem, ahogy pestiesen mondják: vérciki. Ha már krimi, ugyebár...

Gyorsolvasás... pipa

A barátnőm feltette ezt a könyvet az ajánlójába, én meg - ha már itt van a gépen letöltve - nekiültem. Na, tipikusan az a nem lehet letenni, amíg nem kapsz választ típusú könyv. Freida McFadden könyvei nem hosszúak, ez is 257 oldal volt, de nagyon tömények. A múltkor azt írtam  a Soha ne hazudj-ról, hogy beteg. Itt csak a vegytiszta izgalmat éreztem. És a végén leesett az állam. Keresd, olvasd!

Freida McFadden: Gyilkos örökség

Ez itt pedig a hivatalos ajánló: " Bizonyos ajtók nem véletlenül vannak zárva… Míg a kis Nora Davis mit sem sejtve leckét írt, édesapja fiatal nők egész sorával végzett odalent a pincében. Aztán a rendőrség egy napon bekopogtatott hozzájuk az ajtón. Évtizedekkel később az apa rács mögött tölti napjait, Nora pedig sikeres sebészként dolgozik és minden feltűnést kerülve él, messze egykori otthonától. Senki sem sejti róla, hogy egy sorozatgyilkos lánya, és ő mindent meg is tesz, hogy ez így maradjon. Ám amikor egyik páciensét – történetesen egy fiatal nőt – meggyilkolják, pontosan ugyanazzal az egyedi és bestiálisan kegyetlen módszerrel, amellyel apja gyilkolta meg áldozatait, Norára szegeződik a figyelem. Valaki tudja, ki is ő valójában. Valaki, aki rá akarja kenni a szörnyű bűntényt. Ám ő nem gyilkos, mint az apja. A rendőröknek semmilyen ütőkártyájuk sincs ellene. Míg ki nem nyitják a pinceajtót."

Pestiesen csak ennyi: Váo!

 

Most ezt a könyvet rendhagyóan ajánlom... elöl a kép és a fülszöveg:

Egy félholt nőt és egy gyereket találnak egy alagsori szobába zárva. Senki se tudja, kik ők – a nő nem tud beszélni, és nem jelentették be olyan személyek eltűnését, akiknek a személyleírása illik rájuk. A ház tulajdonosa egy idős férfi, aki azt állítja, még sosem látta őket.
Oxford csendes város. A környékbeliek nem értik, hogyan történhetett meg mindez az orruk előtt. De Adam Fawley detektívfelügyelő tudja, hogy semmi nem lehetetlen. És senki nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik…
A Sötétben egy új detektívsorozat második darabja, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat. Az Egy közeli ismerős sikert sikerre halmoz, a széria új kötete pedig megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia sikerlistáin.

Cara Hunter az angliai Oxfordban él a férjével és a macskáival. Gyerekkora óta szenvedélyes krimirajongó.
„Rafinált és különlegesen összetett történet.” – Jane Corry
„Kiborító és furfangos… muszáj elolvasnod!” – Shari Lapena
„Hitchcock legjobb pillanataira emlékeztet: szélsebesen bucskázunk egyik csavarból a másikba.” – Daily Mail

Amikor egy új ház felújításába kezdesz, sosem tudhatod, mire bukkansz a vén falak mögött. Az idős, Alzheimeres férfi házában olyan sötét titok nyomára bukkan a szomszéd egy véletlen építkezési baleset kapcsán, ami nemcsak ebben az ügyben, de egy korábbi hasonlónak hitt ügyben is felkavarja az állóvizet. Megoldatlan bűntény? Bűntények? Ki az áldozat ebben a szövevényes történetben? Kik azok? Tipikusan az a "nem tudod lerakni" könyv. Nagyon ajánlom!

Olvasgatós megint

 Mondom Alessiának, hogy ez a Soha ne hazudj! milyen beteg egy krimi. Letorkolt, hogy mégis mit várok egy pszichológiai thrillertől. Lehet, hogy igaza van. Mindenesetre most Freida McFadden más regényeit félretettem, sok volt ez éhgyomorra, és elővettem John Sandford: Soha ne ölj! című könyvét. 

A könyv jó! A szerzőről még soha nem hallottam, de ez nyilván az én saram. Annál is inkább, mert mint utólag kiderült, a pasi (aki egyébként a John Roswell Camp névre hallgat a valóságban) amúgy Pulitzer-díjas újságíró, író. Teremtett egy felügyelőt, Lucas Davenportot és írt róla több, mint harminc sztorit. Nem akármilyen pali a főhősünk, mert szereti a luxust, Porschéval jár, de nem kell félni, nem korrupcióból telik rá, hanem mert szabadidejében menő videójátékfejlesztő. Szeretik a nők és ő is szereti őket, s nekem eddigi egyetlen könyves találkozásunk alapján enyhén szólva is csapodárnak tűnik, hisz bármennyire kedveli a barátnőjét, aki gyereket vár tőle, azért simán összegyűri a lepedőt mással is. Párás szemekkel forgat egy 19. századi Emily Dickinson verseskötetet, de szemrebbenés nélkül lelő bárkit, aki rászolgált. (köszönet az információkért a mohabacsi-olvas.blog.hu-nak)

És a szinte kötelező kedvcsináló részlet: " Hogyan választja ki az áldozatait? Elle vállat vont. - Lehet, hogy teljesen ötletszerűen. Talán telefonkönyvből. De az a legvalószínűbb, hogy miután látta őket. És akár tudatában van, akár nem, feltehetőleg van egy típus, amelyik az esete... - Ezek a nők alacsonyak és feketék - mondta Davenport. - Fekete haj, fekete szemek. Az egyik mexikói származású... - Ilyesmire gondolok. Szóval, ha találkozik egy ilyen típusú nővel, az valahogy rögzül az agyában. Köré építi fel az ábrándképeit, amelyek aztán rögeszmévé válnak. Végül elindul a nő után... és alkapja. A fantáziaképei vezetik. - És mennyi időbe telik neki, míg kiválaszt egy nőt? Lehet, hogy csak egy pillanat műve? - Lehet. De valószínűbb, hogy valamilyen személyes kontaktus kell hozzá. Egy futó közelség, egy beszélgetés... Bizonyára az is belejátszik, hogy az illető nő könnyű vagy nehéz prédának látszik. Ne feledd, hogy ez az ember esetleg nagyon intelligens. Végül azonban mégis kicsúszik a kezéből az irányítás. A nő rögzül az agyában, és többé nem tud szabadulni tőle. És az se őtőle..."

De hogy ne csak lelkendezzek... A kötet 1991-es kiadású. Én a büdös életben könyvben ennyi elgépelést, tördelési hibát, nyelvi helytelenséget még nem találtam. Ha azt mondom, oldalanként 5-6-ot, akkor nem túloztam. Kicsit felsírt bennem a meg nem értett szerző a magánkiadás piacán... amikor ezt a könyvet annak idején a JLX Kiadó lefordíttatta és kiadta, senki nem lektorálta? 

Olvasgatós

 A reklám tetszett, letöltöttem, aztán a legjobb barátnőm is mesélt a könyvekről. Na, pláne... Melyikkel is kezdjem? Legyen a Soha ne hazudj! ... Freida McFadden tollából, ha valakinek nem ugrott volna be a címről a manapság népszerű regény.

Olvasmányos? Igen. Helyenként borzongató? Igen. Gyanakodtam  valakire? Naná... mondjuk, az első tippem, az pont nem jött be. 

Összességében a véleményem? Beteg. 😎

Az 1980-ban született amerikai írónő elméje is megérne egy beszélgetést az általa nagyon kedvelt pszichiáter hősnője kanapéján 😉