Az utóbbi években úgy múltak el születésem ünneplésének napjai, hogy észre sem vettem. Tavaly legalább lelkesen vártam, hogy az előző nap lejárt bérletem után "ingyen" ülhessek fel a buszra, ez volt a nap híre. De mivel a gyerekek külhonban, az anyu korpusza velünk, de a lelke valahol máshol, mi éppen hol fasírtban, hol nem, nem volt különösebben emlékezetes nap. Csináltam egy vacsorát, mert a beígért éttermi vacsorához asztalt kellett volna foglalni. A kutyás farmeremben és a hűvös lakásban kellemes bolyhos pulcsimban elmosogattam, anyuval bambultam a Hegyi doktor ki tudja, hányadik ismétlése előtt, a párom és a kutya már a hálószobában szuszogtak, irigylésre méltó ünnepi hangulat. Ezek után az idei évtől se vártam sokat, hiszen az alapállás mostanra is ugyanaz.
Ezzel szemben korán reggel ágyba kaptam az első tejeskávét, kutyás barátainkkal a korán nyitó kis kávézóban szürcsöltük a lattét két labdázás között, aztán találkoztam a barátnőmmel, akitől a csodás kis patchwork takaró mellé megkaptam a tegnap talált barátság-kagylójának a szépen csillogó gyöngyházfényű felét (igazából ez olyan megható volt) és egy rozmaring-koszorút, délután a távolba szakadt unokáktól egy csodás virágcsokrot, majd apustól egy kellemes vacsorát a jól bejáratott kis éttermünkben, ahol minden kórházi kezelés után szabaduló örvendezést szoktunk rendezni 😂 Anyu, aki egyébként szó nélkül hagyta a napot, korán nyugovóra tért, s bár a pocakom kissé feszül a dupla kacsacombtól, remélhetőleg nem alszom el, miközben folytatom a tegnap elkezdett Erdő című sorozatot, amit Harlan Coben regényéből forgattak a lengyelek. Ha van jó nap, akkor ez a mai biztosan az. Köszönöm mindenkinek, aki ma szeretettel gondolt rám. Elteszem az érzést rosszabb napokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése