Indulat

 Sok mindenről akartam írni, pl. arról is, hogy miért múlt el az éhség belőlem Velence kapcsán. Mert ugye rajongok érte meg vágyakozom, mert önmagam megtagadni nem tudom, de már nem kutatom a titkait, már nem nézegetem a fotóit, hogy megihlessen akár olyan írásra, mint amit a Ca d'Ororól és Antonio mesterről vagy Marináról és a muránói tükörről írtam. 

https://lassukeringo.blogspot.com/2014/09/a-muranoi-tukor-1-resz.html

Aztán akartam elmélkedni róla, hogy van egy kis köpésnyi erkélyünk és azon valaha egy kis oázist teremtettem, ma meg lassan a lábam sem teszem ki. Muskátlit már rég nem ültetek, hagytam a kb harminc tövet tönkremenni, a napernyőt elrongyolódni az égető napon és a téli fagyban. Az idén már a leandert sem ráncigáltam be a lépcsőházba és láss csodát, az utóbbi évek legkeményebb telét is vígan átvészelte. Oké,  nyaranta alig töltök itt időt, hiszen ott a telek és egyébként is ki bír 35 fokban a tűző napon üldögélni? Pláne úgy, hogy a szomszédot és a garázssorát bámulja.

Akartam írni arról, hogy milyen volt az anyámnak anyának lenni és milyen a menyemnek ott a messzeségben és egy más kultúrában, na meg persze milyen volt nekem, aki végül harmincöt évig voltam "gyesen", bár ebből állambácsi persze nem támogatott ennyit. 

De aztán minden elszállt a szélbe, amikor hazaérve kaptam egy levelet....

A levél az otthontól jött, akiknél előresorolási kérelemmel éltem - leginkább az ő javaslatukra. Így három évnyi együttélés után ez azért nem annyira ördögtől való, írtam is erről korábban, hogy ez a dolog bár elsősorban engem érint, de aztán ott van a férjem nem elhanyagolható személye is. És persze, aki a leginkább érintett, az édesanyám. Nos, az otthon azt kérte, egy - akár hosszabb - levélben írjam le az indokaimat. Na, hát én megírtam az őszintét. Erre érkezett majd egy hónapnyi szünet után egy levél, melyben azt kérik egy pszichiáter szakorvossal mondassam ki anyuról a demens voltát, akkor majd elgondolkodnak a dolgon. 

Én nem vagyok szakember, de azért nem vagyok teljesen hülye sem. Tudom, hogy az anyám már rálépett a demenciához vezető útra, amire akár a 89 éve is késztetheti, de leginkább a mindig is jellemző csökönyössége, hogy most éppen nem hajlandó inni és mára már enni is csak ötletszerűen. Semmit nem kíván. Az agya szép lassan kiszárad és hamarabb vesztem el őt, mint ő a különböző szervei egészségét. Ha azt nézem, hogy apám hét éve ment el és anyu rögtön utána remélt halni, az azóta eltelt hét év jócskán elvette az életkedvét. Neki mindig is az apu volt az első, ami nem baj, hiszen leéltek hatvan évet és az az időszak kivételesen harmonikus volt. Szóval, süket, vaksi és nem hajlandó mozogni, csendes kornyadozó szobanövényként tölti a mindennapjait és ebből az állapotból nem is hagyja kizökkenteni magát. Megkockáztatom, ő már az elmúlásán dolgozik és nem nagyon tudok ez ellen tenni, hiába mondogatja mindenki, hogy "itasd, mert ott borul fel minden". Hát, próbáld megitatni, ha nem hajlandó! De ehhez az életformához asszisztálni rohadtul nem könnyű. És nem könnyű azt látni, hogy ahogy él, ahhoz már egy zártabb intézményt látnak indokoltnak. Miközben azért ő mégiscsak a jelenben van, csak gondoskodni kell róla, mert nem tesz magáért semmit. És most még én legyek az, aki pszichiáterhez vigye, aki kimondja róla a közkeletű "bolond öregasszony" véleményt. Csak azt mondja el nekem valaki, hogy hogyan mondjam el neki, hogy ez vár rá, hogyan kérjek időpontot egy olyan rendelésre (azt már nem is kérdezem, mikorra), ahol azért annyira még itt van, hogy megalázónak érezze. Ha kimondják róla, hogy demens, csak mert nem hajlandó (vagy képes) magáról gondoskodni, zárassam olyanok közé, akik már teljesen elvesztették a kapcsolatot a világgal, a szeretteikkel? Már a tavalyi ideiglenes elhelyezésnél is az borította ki legjobban, hogy egy ilyen bolond nénivel került egy szobába, pedig az még csak nem is demens osztály volt. Rohadtul csapdában érzem magam, magunkat. Ennek az egésznek egész egyszerűen nem így kellene működnie!