Írások, történetek...

Anny más történet mellett valamikor az ötvenes éveim elején írtam egy visszaemlékezést a fiatalkoromról, arról az időszakról, amikor kilépve az iskolapadból, kóstolgatni kezdtem a felnőtt lét legszebb időszakát, a szerelmet, adott esetben amikor megismertük egymást a férjemmel. Még néhány évig tartott az emlékezés, aztán amikor már éreztem, hogy lassan átmegy naptár szerinti felsorolásba a velünk történtekről, abbahagytam. Amolyan rendhagyó napló volt, amit akár írhattam volna a maga idejében is, de végül az emlékeim, fotók és lánybulis visszaemlékezések támasztották alá. Ráadásul folyamatosan egészítettem ki és töröltem bizonyos részeit, ahogy éppen az aktuális lelki állapotom diktálta. Én is tudom, nem véletlenül született a szólás, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Talán ezekkel is így volt. Helyenként nemcsak az én, de a párom naplója is volt, mintha hallottam volna a gondolatait, hogy ugyanazokat a helyzeteket hogyan élte meg ő. Végül egy kis csavarral felnőtt lányunokám kezébe került naplóvá lényegült át, kiegészülve az ő saját gondolataival a nagyszüleiről, egy korról, amit csak elbeszélésekből ismert, és persze a saját kis életének rímelő vagy éppenséggel eltérő pillanatképeivel. 

Szerintem minden ember életében ott lapul a maga kis regénye és egy kis fantáziával kerek történetté formálható. De mostanában rá kellett ébredjek, hogy semmi sem olyan nehéz, mint magunkról írni, leginkább nem átidealizálni a történteket. Mert az az igazság, hogy mostanra már semmi sem olyan, mint jó negyven évvel ezelőtt és bár lehetne még rózsaszín felhőn ülve színezgetni a képet, de igazság szerint az már konkrét hazugság lenne. Mert még a legfelhőtlenebb kapcsolat is eljut(hat) arra a pontra, amikor már nincs értelme ragaszkodni az eredeti érzelmek tupírozgatásához. Nem, le kell írni, hogy hogyan alakul át egy pár érzelmi élete, még akkor is, ha látszólag minden a legnagyobb rendben van közöttük. Hogy ennek a változásnak a dacára is érdemes-e még küzdeni a láng őrzéséért vagy el kell fogadni, hogy nincs örökkön-örökké. És akkor arról a korántsem elhanyagolható dologról most szót sem ejtek, hogy ami akkoriban szép és jó volt, ma vajon milyen megítélés alá esne akár az érintettek szemszögéből is.

Valamikor azt hittem, hogy ez lesz életem Könyve, de végül tényleg "csak" az maradt, az Életem könyve. Nekem, magamnak.

"Előtted nem titok, Hogy nem voltunk angyalok. És úgy, mintha nem fájna semmi kín, Táncoltunk az öröm romjain. És néha éber reggeleken Tudtuk, hogy vár ránk a szerelem.

Ilyenek voltunk, vadak és jók, Bűnösök közt is ártatlanok. Ilyenek voltunk, és marad egy jel, Amit itt hagyunk, ha indulni kell.

Nem féltünk semmitől, Bár száz tervünk összedőlt. Mi mégis észrevétlenül Tűrtük, hogy arcunkra ránc kerül, De néha éber alkonyokon Tudtuk, hogy vár ránk a nyugalom." (Ákos)

Beszélek róla, bár, ehhez SEM értek...

 Itt van ez a Velünk véget ér című film. Eddig még csak nagyon vegyes kritikákat olvastam róla és igazából többnyire kegyetlenül lehúzzák, mint roppant ártalmas alkotást. Márpedig a párkapcsolati erőszak miatt. Ez a Me too óta kiemelt figyelmet kap és szélsőséges megítélést.

A nézők és a kritikát megfogalmazók erősen megosztottak. Egyesek dicsérik a film bátorságát és őszinteségét, de a legtöbbent azt állítják, hogy túlságosan megengedően áll a párkapcsolati erőszakhoz. Colleen Hoover bestsellerszerző regénye kiváló színészek tolmácsolásában állítólag nem ér fel az alapműhöz, ami egyébként nem egy kifejezetten irodalmi alkotás, hanem egy szimpla romantikus történet, bármilyen nehéz témát boncolgat.

Lily a borzalmas gyerekkor és egy bántalmazó apa elől menekül Bostonba, ahol végre lehetősége nyílik megvalósítani egy régi álmát, virágboltot nyithat. Vállaltan romantikus regény, tehát hamarosan felbukkan a jóképű idegsebész. Ekkor azonban a rózsaszín felhő viharfelhővé alakul, hamar kiderül, hogy a vonzó külső mögött sötét lélek lapul. Amikor találkozik első szerelmével, elszabadul a pokol. 

A filmnek leginkább azt róják fel, hogy kimaradt belőle a regényben alapos belső monológ, és a képernyőre csak az üres frázisok és klisék maradtak. Ami maradt: szép emberek hol felhőtlenül boldogok, hol brutálisan kegyetlenek. Csak egyetlen pofonnak kell elcsattannia, amelynek nyomában aztán nemcsak a jelen, hanem a gyerekkor emlékei is felszínre törnek. Lily elhagyja a férfit, aki tudomásul veszi a döntést és a gyerekkori szerelem felbukkanásával a boldog jövő is felsejlik. Leginkább ezt róják fel ártalmas hibájaként. Hiszen a valóságban a bántalmazó szinte sosem hátrál meg és a traumáktól sújtott nő ritkán képes hinni és bízni. "A csillagok ritkamód szerencsés együttállásáról vagy az erőszak romantizálásáról van szó?" - hangzik a vád. 

Nos, nem mondhatok véleményt a vitában, hiszen én magam még nem láttam a fimet, csak éppen eszembe jutott, mennyire másként állunk napjainkban ezekhez a kérdésekhez még akkor is, ha filmen látjuk és nem a szomszéd lakásban. Mennyire erőteljesen várjuk el a valóság mintáit, megoldásait, büntetéseit, mennyire nem tudjuk elhatárolni a fikciót a való világtól, mennyire számonkérőek lettünk az úgynevezett művészettel kapcsolatban. Csak egy pillanatnyi jelenet ugrott elém a minap, amikor Alain Delon halála kapcsán régi filmjeinek kerestem utána. Az 1972-ben bemutatott Zsaru című filmjének egy részlete, ahol a rendőrségre behoznak egy nőt, aki az utcán boldogul és a rendőrség besúgójaként. És csodálatos kék szemű nyomozónk két olyan erőteljes pofonnal fogadja, hogy az én állkapcsom sajdult bele. Nem emlékszem, hogy ez akkoriban ilyen felháborodást keltett volna, amivel persze még véletlenül sem állítom azt, hogy helyes volt a hetvenes években ilyen jeleneteket helyénvalónak ítélni egy filmben. 

Na, mindegy is, jó szokásom szerint elkalandoztam. Meg fogom nézni a filmet és nyilván lesz róla közvetlen véleményem is. Akkor is, ha szerencsére én magam nem élek ilyen élethelyzetben. 

Filmvilág, veszteség, plátói szerelmek és én... elment Alain Delon

 A hatvanas-hetvenes években jó volt gyereknek lenni. Képzeld el azt a világot, amikor hétfőn még szünnap van a tv-ben (bizony, a római olimpia óta volt "nagyképernyős" tv a családban), de egyébként  sok okosságot nyújtott a Doboz, lásd Öveges professzor vagy Benedek professzor előadásait. Utóbbi miatt akartam sokáig régész lenni. De elkalandoztam... Szóval, a tv-ben és a moziban is csoda filmek mentek. Francia, olasz filmek és velük Belmondo, Delon, de Sica, Lollobrigida, Loren, Deneuve, Cardinale és rengeteg más név, most kapásból tele tudnám írni velük a képernyőt, de inkább arról írok, hogy ha másból nem lennék hajlandó tudomásul venni, hogy rohan az idő, akkor az egészen biztosan figyelmeztető jel, hogy a régi nagy idolok sorban költöznek át az égi színpadokra és filmvásznakra. Most elment Ő, a nagy "Szerelem". Tiniként kifejezetten buktam az ilyen szépfiúkra. Bocs, ez van, és nem is igazán múlt ez a rossz szokásom a későbbiekben sem. 

Alain Delon minden volt, ami nekem egy srácban tetszett. Sötét haj, vadító kék szem, penge test és álmatag tekintet, ami kegyetlenül acélosan tudott villanni, ha megvadult. A szinkronhangok meg csak hozzátettek az élményhez. Amúgy is odavoltam már akkor is a kosztümös mesékért, hát, nekem a Fekete Tulipán azóta is etalon. Ő akkoriban 29 éves volt, én harmad annyi és halálosan szerelmes a főhősbe. Micsoda bónusz, hogy rögtön kettőt láttam belőle. Akkoriban még nem volt ilyen bulvárélet idehaza, de persze annyi ide is elért, hogy a testőre halála körül nem volt minden tiszta, talán még ő is ... de hát ilyet egy szerelmes kislány meg sem hall, vagy ha igen, akkor tudja, hogy nem igaz. Nem lehet. Pedig nehezen kezelhető gyerekből tartott a haditengerészethez, ahonnan egy idő után eltanácsolták, állítólag kegyetlenség miatt. De a mai és a saját szerencséjére, megtalálta a pályát, ahol kibontakozhatott és nehéz természete mellett a tehetsége is szárnyalhatott. Biztosan nem véletlen, hogy a világ legnagyobb nevű rendezői dolgoztak vele, hogy az akkori legmenőbb színésznők voltak a partnerei és soha senki nem panaszkodott rá. Ennyi év elteltével most úgy védem, mint anya a renitens gyerekét, akiről tudom, amit tudok, de hát akkor is az enyém, ki védje meg, ha nem én. Persze, ez csak vicc, de ha valaki így érzi ezeket a sorokat olvasva, hát, nem jár nagyon messze az igazságtól. Mindent elhittem, amit játszott: ha repült, ha motorozott, ha hajózott, ha lovagolt, ha vívott, ha lőtt, ha csókolt, ha vigasztalt, ha őrjöngött, ha sírt. Ha közömbös volt, ha kegyetlen és ha szeretett, azt is. Meg tudtam érteni Romy Schneidert és persze veszettül irigyeltem, amiért magáénak tudhatta ennek a különleges férfinak a szerelmét és a barátságát.

Az igazsághoz tartozik, hogy nem vagyok annyira elborult, hogy csak a Zorro és a Fekete Tulipán alapján imádjam. Rengeteg más filmjében láttam, rosszfiúként, kétségbeesett kisemberként, lágyszívű zsaruként, tényleg minden téren hitelesen adva az adott karaktert. Nagy élményem volt az öreg Jean Gabin mellett látni őt a Két férfi a városban című filmben vagy Lino Venturával a Kalandorokban, Charles Bronsonnal a Vörös napban, az Airport '79. Concordban sármos pilótaként. Hollywood nem kért belőle, nyilván azért sem, mert nem tudott nem franciául beszélni. Megkapó volt a Klein úrban, tévedésből zsidóként letartóztatva, zsaruként pedig jó néhányszor vásárra vitte a bőrét. A fülemben ott marad a Paroles, paroles és a Laetizia dallama is. Ráadásul kutyás volt egész életében, ezért utólag jár a piros pont, ugyanis nem tudtam (annak idején pont nem erre figyeltem). 

Az utóbbi években nagyon méltánytalannak éreztem, hogy rendre közöltek róla ráncos, szakállas, táskás szemű fotókat, mintegy "bosszút állva", amiért annak idején a szépségével magára vonta a rivaldafényt. Ahogy nem tehetett a csinos fizimiskájáról annak idején, úgy arról sem tehetett, hogy a kor és a kór rajta is nyomott hagyott. A mai visszaemlékezések azonban szinte kivétel nélkül azt a szép embert ünnepelték, aki kortalannak tűnt, az évek múlásával csak egyre férfiasabbnak. Boldog vagyok, hogy láthattam őt a sikerei csúcsán, és hálás vagyok, amiért olyan sok feledhetetlen pillanattal ajándékozott meg. (Mint persze még milliókat rajtam kívül.) Amikor ezt a videót megtaláltam, már nem is csodálkoztam. A városom és Delon... tökéletes párosítás. Jól álltak egymásnak. 

Velencében

Vivaldi anno ... meg a csalódás

 Ritkán mozdulok ki. Ennek sajnos megvannak a sokszor kikerülhetetlen okai, de ez az írás most ne erről szóljon! A nyár elején Alessia barátnőm szólt, hogy a Margitszigeten egy nekünk való program lesz, van-e kedvem vele tartani? Naná, hiszen Velence és Vivaldi hívogat. Egyszer korábban már elkövettem azt a hibát, hogy túl sokat vártam egy előadástól, pusztán azért, mert kedvenc városomról szólt az is. De nem görcsöltem rá a régi emlékre, sőt, valamiért most önmagamat meghazudtolva, optimistán vártam a tegnapi napot. Szerintem kitaláljátok, egy újabb csalódás. De akkora, hogy ahhoz képest az a régi szinte már sikernek tűnik.

A csalódás akkor lesz érthető, ha ide másolom a rendezvényre csábító reklámszöveget. 

"Augusztus 3-án 3D multimédiás élőzenei koncert showval csábít varázslatos velencei utazásra a Margitszigeti Színház! A Vivaldianno Shining (ragyogó) Venice produkció során Vivaldi leggyönyörűbb szerzeményeinek dallamaira barangolhatjuk be a romantikus csatornáiról, történelmi palotáiról és lenyűgöző művészeti örökségéről híres olasz város színpompás utcáit." - itt álljunk is meg egy röpke pillanatra. Ennek a leírásnak az alapján Te mire számítanál? Oké, haladjunk a korral, ne a képeslapokról ismert várost toljuk a zene alá, még csak ne is Vivaldi korának Canaletto által megfestett képeit. Multumédiás show, legyen látványos, mozgalmas, friss! A drónok korát éljük, tengernyi felvétel készíthető bármely évszakban, napszakban a városról, kedvünkre keverhetjük az ikonikus épületek és velencei látványosságok sziluettjeit. De ami itt multimédia címszó alatt zajlott... Ha nem tudtam volna, melyik város kapcsolódik Vivaldi zenéjéhez, nehéz lett volna kibogarászni a látványból. Hogy kinek köszönhetjük a San Marco, a harangtorony vagy akár a Rialto elnagyolt rajzait, nem tudom, de innen üzenem, nem sikerült túl jól. A templombelsőket idéző képeken sokkal inkább véltem felfedezni Ken Follett Katedrálisát, mint bármely velencei templomot. A csatornák partjain sorakozó palotákat New Yorkot, a 62. utca és Broadway sarkát idéző égbemeredő jellegtelen házfalak hivatottak elénk varázsolni. A reneszánsz paloták helyett toronyházak, a Harangtorony is úgy fest, akár a Chrysler Building, legjobb esetben is a Molino Stucky Hilton hatalmas épületét idézik a Giudeccán, amely azonban kétszáz évvel Vivaldi után épült csak fel. A gondolák vízben álló fasorok között ringatóznak. Kinek a fejében fest így Velence?

Persze, ott a válasz: Michal Dvorák és Tomas Belko álmodta meg ezt az előadást, amit állítólag London, Buenos Aires és Moszkva után hoztak el hozzánk, mint a barokk zene és a modern technológia tökéletes harmóniáját. A zenével egyetlen pillanatig sincs problémám, hiszen Vivaldi még rockosítva is hozza azt az érzést, amiért szeretjük. A technikával annál több bajom volt, mert időnként a torzításig tolták a hangerőt. A táncról... néhány évvel és kilóval korábban magam is ellejthettem volna ezeket a koreográfiát nyomokban tartalmazó valamit. Ha Velencével és Vivaldi zenéjével kapcsolatban együtt emlegethetünk valamit, az a szenvedély. Ami a táncosok produkciójából teljesen hiányzott. Kötelező látványelemként elbillegtek a háttér pulzáló képei előtt, jórészt láthatatlanná válva, mindenképpen feledhetően. "A legmodernebb technológiai innovációkkal kelti életre a gondolák városának, Velencének izzó hangulatát: a történet itt játszódik, az ikonikus látéképek háttér vetítésként jelennek meg, soha nem látott  utazásra invitálva a nézőket." Nos, ez a látvány engem sehova nem invotált, Velencébe a legkevésbé. Attól, hogy idegen szavak erdejével fogalmazunk meg valamit, az attól még egy pillanattal sem lesz vonzóbb. A hatalmas kivetítőn villogó show egy öncélú, az esetek túlnyomó többségében sehova nem vezető és élvezetes látványt sem nyújtó zavaros valami volt. Mint egy tűzijáték, ahol csak az a lényeg, hogy minél nagyobbat durranjon. Nem a hatása, hanem ő maga. Mint egy folyamatos mozgásban, kaleidoszkóp-szerűen önmagába visszaforgó és kiforgó Rorschach-teszt vagy a régi 486-os asztali pc-ken magára hagyottságukban megjelenő képernyőkímélő program. Epilepsziára hajlamosak még véletlenül se vállalják be a műsort! 

Egyébként a trailert megnézve, az ember egy élvezetes estére számít, nyilván ezért is vettük meg a jegyeket. Kár, hogy úgy tűnik, hogy mint a Fantában a kívánatos narancsarány, úgy hiányzott a budapesti előadásból az előadás lelke és esszenciája. A traileren látottakhoz képest azt mondanám, nyomokban volt csak hasonlatos. 

A narráció... Pierce Brosnant kedvelhetem bármennyire, teljesen mindegy volt, hogy ő vagy valaki más adja a hangját az ijesztő és velencei álarcokra még nyomokban sem hasonlító maszknak. Ráadásul ugye kiemelték az ő narrációját, pedig rajta kívül legalább még három hang és különböző álarcok mesélték a történetet. Hogy jópontot is említsek, gondoltak azokra, akik nyelvi hiányosságuk kapcsán nem értenék az elhangzottakat, vagy a cseh nyelven feliratozottat. Két kivetítőn is ott állt a fordítás. A mese akár keretbe is foglalhatta volna Vivaldi zenéjét a fekete keretű csodás tükörrel, de annyira széttördelték és közben olyan sok kellemetlen más benyomás éri a nézőt, hogy szinte elsikkad maga a történet. Szerencsére a zene nem, azt csak több óvó, szerető hangmérnöki munkával kellett volna kezelni. Mert így kicsit olyan volt, mint ahogy a szomszédom fogalmazott (bár, ő kifejezetten elismeréssel), hogy úgy érzi magát,mint egy Rammstein koncerten. 

"A fényekkel teli Velence hihetetlen hangulatát sikerült megteremtenünk, így a közönségnek még erősebb élményben lesz része, Antonio Vivaldi zenéje tükéletesen illusztrálja a történetet. A Shining Venice az aktuális technikai és vizuális innovációra törekszik, amint Vivaldi is tenné, ha a korunkban élne, hisz Antonio is nagyon innovatív művész volt. Igyekszünk mi is felerősíteni a zenei érzelmeket modern eszközökkel" - nyilatkozott Michal Dvorak. 

Mit mondjak, nem sikerült. De szerintem sem Vivaldinak, sem Velencének nincs is szüksége erre. 

Vivaldianno

Azt meg csak zárójelben jegyzem meg, ezelőtt kilenc évvel én is megemlékeztem Vivaldiról egy rövidke írással. Reményeim szerint velenceibb módon. 

Vivaldi

 Camilla Vivaldi arca még verítékben fürdött, szeme előtt vöröslő karikák táncoltak, egész teste zsibbadt volt még a fájdalomtól, de már a  megkönnyebbüléstől is, hiszen alig néhány perccel korábban még a kínok kínját állta ki, ahogy elsőszülött gyermekük, a kis Antonio Lucio világra jött. Egész teste sajgott, ahogy a bába még tette a dolgát a combjai között, de már egy kedves kis dallamot dúdolgatott, ahogy a hasára fektetett üvöltő, vörös és ráncos apróságot cirógatta. A gyerek elcsendesett és apró kis öklét a szájába gyömöszölve halkan cuppogott. Az anyai hang megnyugtatta, anyja meleg teste és a rá borított könnyű gyolcs között az anyai szívdobbanások dallama feledtette vele a korábban elszenvedett megpróbáltatásokat. A terhesség hosszú hónapjai alatt zene szólt körülötte, egy nyávogós, mégis kedves hang, apja hegedűjátéka, melyet a mama éneke kísért. Máris szerette a zenét. Giovanni, az apa, büszkén nézte a családját. Camilla volt a nagy szerelem az életében, és már-már kétségbeestek, hogy majd másfél évvel az esküvőjük után még nem gyereksírástól zengett a ház, de aztán az Úr megajándékozta őket ezzel a kisfiúval és ezzel újra harmónia költözött a szerény falak közé.

 A város is megemlékezett erről a napról, örökre az ott lakók fejébe vésve a dátumot. Ugyanis a vajúdás nehéz órái alatt kegyetlen földrengés rázta meg a falakat, hidakat döntve össze, s elárasztva a csatornák közti területeket.

*

Tíz év telt el és Giovanni egy napon elégedetten tért haza az otthonába, ahol a felesége és kisfia reménykedve várták az érkezését. Camilla sűrű, sötét hajkoronája szinte beterítette a kis vörös hajú gyereket, ahogy illatos balzsammal kenegette a mellkasát. A fia, aki égő vörös haját tőle örökölte, mostanában sokszor betegeskedett.

-Sikerült! – kúszott az apa arcára a mosoly, ahogy a kíváncsi és aggodalmas tekintetek rátapadtak, amikor benyitott. A kis Antonio arcán halvány csalódás suhant át. Akkor a papa csak elintézte, hogy papnak tanulhasson. Nem örült. Tudta, mert Claudio, a barátja már egy éve felvételt nyert, hogy innentől sokkal kevesebb időt szentelhet igazi szenvedélyének, a zenének. Az apja is tudta, hogy követni akarja őt a Santa Cecilia zenészszövetségbe, mégis erőltette a tanulást. Pedig legszívesebben minden percét Giovanni Legrenzinél töltötte volna. Zenét szerezni, ennél érdekesebb játékot elképzelni sem tudott. A hangszerek közül elsősorban a hegedű hangja varázsolta el; talán éppen azért, mert már az anyja hasában is annak a hangja ringatta álomba. Ha szépet álmodott, annak a hangjára írt újabb és újabb dallamokat. És most ennek alighanem befellegzett, hiszen a szigorú atyák egészen biztosan nem engedik majd, hogy a kedvtelésének éljen. Pedig nem is volt más vágya, mint hogy egyszer majd ő lehessen a Szent Márk székesegyház karnagya.

 *

Egyetlen év telt el, de micsoda eseménydús esztendő volt ez. Az atyák latin okítását szivacsként szívta fel az agya, így aztán napjai sosem múltak el anélkül, hogy szabadidejében a zenének ne hódolhatott volna. A hegedű engedelmesen simult a kezébe, tehetsége legjavát hozva a felszínre, valahányszor a kezébe fogta.  Most pedig különleges nap volt, hiszen a papa távollétében Legrenzi őt hívta meg a székesegyház zenekarába. Egyenesen a dózse előtt fog játszani! Az izgalomtól alig tudott aludni és most gondosan lecsutakolta kezét, arcát, hogy komoly zenészként és ne szurtos kölyökként mutatkozhasson be a város uralkodója előtt.

 *

A pappá szentelés tíz esztendejének stációit csak az tette elviselhetővé, hogy Rómában Corelli a tanítványává fogadta. Istenem! Micsoda mester! A zeneszerzés pápája – gondolta áhítattal, megfeledkezve róla, hogy a hasonlat valóságos istenkáromlásnak tűnne tanult hit- és sorstársai között. Huszonöt évesen végre pappá szentelték, és egyúttal megkapta miséző papi kinevezését a San Geminiano-templomba, a San Marcon, szemben a csodált székesegyházzal. Tette a dolgát becsülettel, amíg a mise közben eszébe nem ötlő dallamok miatt rendre félbe nem szakította az istentiszteletet, s a sekrestyébe sietve le nem jegyezte a hangjegyeket. Akkor aztán visszatért és a morgolódó hívekkel nem törődve befejezte a misét. Persze az elöljáróinál rendre panaszt tettek a hívők, s végül Antonio ott találta magát rendszeres jövedelem nélkül, mivel eltiltották a misézéstől. De egy percig sem bánta. Lelkének mélyén igazából a zene, a zeneszerzés izgatta, így aztán inkább zenészként próbált szerencsét. Még pappá szentelése évében kezdett dolgozni az Ospedale della Piétában, a város egyik legnagyobb szeretetházában. Szokás volt akkoriban, hogy a nagy számú lelenc gyereket ilyen szeretetházakban helyezzék el és taníttatásukról valamilyen formában gondoskodjanak. Mint minden hasonló intézmény, az Ospedale della Piéta is fenntartott egy zenei szemináriumot lányoknak, és Antonio feladata volt, hogy hegedűtanárként, zeneszerzőként és a kórus karnagyaként gondoskodjon zenei fejlődésükről. Minden vasár- és ünnepnapon aztán a kórház kórusa a kórház kápolnájában hangversenyt adott.

*

Antonio Vivaldi lázban égve, elgyengült testtel és lélekkel hevert a bécsi panzió nyomorúságos ágyán. Éjjeli szekrényén egy vastag templomi gyertya égett, régi rendtársa gyújtotta a lelki üdvéért, amikor ma reggel meglátogatta. Szinte érezte az apró láng játékát arca pergamen bőrén. Fojtogató köhögés rázta meg, de már nem volt ereje a könyökére támaszkodva keresni az enyhülést. Az Il prete rosso...  rándult össze fájdalmasan az arca, ahogy eszébe jutott a látvány, amikor még volt ereje a mosdótál fölé hajolni. Hajában már nyoma sem volt a rőt színnek, amiről a nevét kapta. Most már csak egy őszes, színtelen, kócos lobonc volt, melyet már régen látott borbély ollója. Micsoda dicsőséges élet állt mögötte és milyen dicstelenül kell távoznia az árnyékvilágból, nyomasztotta a gondolat. Legalább otthon lehetne szeretett városában, Velencében, honnan oly sokszor kelt útra, hogy szerte a világban népszerűsítse munkája gyümölcsét. A zene volt az élete, a szerelme, a családja, és most mindez veszni látszott, az életével együtt. Rossz döntés volt ebbe a városba jönnie, a politika keresztül húzta számításait. Nemhogy anyagilag nem tudta rendbe tenni az életét, de még ez a furcsa kór is itt tört rá, s úgy tűnt, nincs segítség.

Egész életében betegeskedett, de uralni tudta a bajt, most azonban napról napra érezte, ahogy az életerő kiszökik a testéből. Hogy itt a vég, egyértelműen ezt jelezte az is, hogy még kedvenc hangszerére is csak egy bágyadt pillantással, már-már érdektelenséggel tekintett. Két napja már, hogy a toll is kihullott erőtlen kezéből, a félig megírt kottalap talán azóta is ott hevert az ágya alatt. Mostanra már csak a gondolatok maradtak, a gyötrődés, mert már feladta, hogy az imában keressen feloldozást. Ha elhagyta is imádság az ajkát, már nem a gyógyulásért esdekelt, csak a feledés szégyenének elkerüléséért. Annyi dallam született meg benne, és ezek mind, mint megannyi fekete kis bogár, telepöttyöztek számtalan ívnyi papírlapot. Az nem lehet, hogy mindez feledésbe merüljön, csak mert jön majd valaki más, aki új hangokat, új dallamokat komponál majd. Két évvel ezelőtt érte a nagy pofon, amikor a szász választófejedelem udvarából hazatért Velencébe és teljes érdektelenséggel fogadták. A sértettség, a tehetetlenség sarkallták újabb utazásra, bár már akkor valami furcsa, borzongató, baljós érzés kerítette hatalmába, ahogy megszokott útipoggyászát összeállította. Mint aki már akkor megsejtette, hogy élete utolsó útjára készül.

Hatvanhárom éves volt, de mint egy gyermek, sírt a magánytól és a bizonyosságtól, hogy még halálában sem csatlakozhat szeretett szüleihez és testvéreihez a San Michelen. Még szerencse, hogy egyikük sem követte a zenei pályán, mert hálátlan világ ez – gondolta keserűen. Nem elég, hogy a város eltaszította magától, még holtában is számkivetett lesz. Vajon mi jut majd osztályrészül neki? Egy jeltelen sír egy idegen ország szegénytemetőjében? Most már siratta a rengeteg arany dukátot, melyet oly bőkezűen szórt szét, pazarlásában egyetlen kósza gondolatot sem pazarolva a jövőre. Mégsem bánta meg, hogy a papi pályát elhagyva világi életet élt és minden álmát kottákon mesélte el. Talán az Úr is megbocsátja majd a hűtlenségét, hiszen zenéjével neki is kedveskedni akart.

 Odakint a forró július perzselte a várost, idebent a láz perzselte őt magát, aztán dúdolni kezdte a Négy évszak Nyarának tételét, lehunyta a szemét, majd egy nagy levegőt vett, hogy tüdejét még utoljára megtöltse a nyár száraz melegével és illatával. Tudata utolsó gondolata az volt, hogy még ez sem olyan, mint amikor a lagúna hullámai lágyan rezdülnek a napfényben és a sós pára enyhet nyújt a legnagyobb forróságban is. Lelke ezzel a szomorú búcsúval illant el a nyitott ablakon, szétszóródva a nyüzsgő város levegőjében, vágyódva keresve a hazafelé vezető utat.

Fotel-sportoló

 Nem emlékszem, hogy az előző, tokiói olimpiát is ilyen lelkesen kísértem volna figyelemmel. Persze, a magyar versenyzőket érdeklődéssel kísértem, de általában jellemző módon a vízilabdásokat néztem olimpiákra visszamenően, sokszor az infarktussal küzdve. Most, hogy a párizsi megnyitó ilyen megosztóra sikerült, próbáltam felidézni, milyen lehetett a londoni vagy akár a tokiói, de igazából egyetlen képkockára sem emlékszem. Londonból is annyira, hogy a kisebbik fiam is részt vett egy pályázaton, ahol a szállodai kártyák olimpiai dizájnjára lehetett beküldeni pályamunkákat és az övé is az elismertek közé került. 

De vannak emlékeim a hetvenes évekből is, amikor gyerekként megigézve ültem a képernyő előtt és néztem az atlétikát, úszást, vívást, evezősöket. Na, csak oda akartam ezzel a hosszú bevezetővel kilyukadni, hogy a magam szintjén igenis érdeklődő vagyok a sportok iránt, akkor is, ha a fenekem ritkán emelem fel a fotelból és azzal takarózom, hogy kutyát sétáltatok. Mondjuk, aki Jamiet ismeri, elismeri, hogy ez bizony nem nyugdíjas tötyörészés. Sokszor, igaz, nem mindig. 

Párizs... hát, na. Szerintem minden idők legfurcsább olimpiai játékaiként kerül be a sporttörténelembe. Egyrészt a megnyitó kapcsán, de azt már hagyjuk. Aztán a Szajna. Vízminőség: ma azt is kerüljük, hogy ránk fröccsenjen, holnap meg nyugodtan ússzunk benne hosszú kilométereket. Hát, én kihagynám, elnézve a sok parton hányó sportolót. Nem is értem, miért nincs ennek más alternatívája, ha ennyire bizonytalan a vízminőség. Aztán a bírók... amikor az egyik versenyző érdekeltségével üzleti viszonyban vagyok és mégis vezethetem a mérkőzését valakivel szemben. Érdekes. Vagy adott egy sportoló, aki nő, miközben férfi és ez ügyben szakmai szinten se jutnak egyezségre, de az olimpiai szervező bizottság döntése értelmében legyen nő, aki aztán akkorát üt a saját súlycsoportjában, mint egy férfi. Elképesztő, hogy a kérdés egyáltalán felmerül. Még élénken emlékszem az NDK-s úszónőkre, akik mellett Egerszegi Kriszti kiérdemelte az Egérke becenevet. Az sem volt igazságos. Vagy a kosarasok, akik ugrás nélkül is elérik a kosarat, a futók, akik egy fejjel magasabbak (és nyilván sokkal hosszabb lábuk is van), mint versenytársaik... hosszasan lehetne sorolni. 

Itt kellene felemelni a fejünket és az olimpiai eszmét szem előtt tartani. Hogy miről is beszélek? A játékok eredetét tekintve különböző mítoszok forognak közszájon, de abban mindegyik megegyzik, hogy isteni eredetű. Birkózás a trónért, kocsiverseny egy szépséges királylány kezéért, vagy maga Héraklész, aki győztes zsákmányából alapította meg Olümpiában a versenyeket, stadiont épített. Az ókori játékokon csak férfiak vehettek részt és valamennyi sportoló meztelenül versenyzett. Nemcsak a dicsőségért, de jelképes díjakért is versenyeztek, mint például az olajág-koszorú. Az olajág a remény és a béke jelképe volt. Ennek értelmében a játékok ideje alatt nem volt háborúskodás. A hármas jelszó pedig a Citius Altius Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben), amely a mai napig meghatározza a sportolók felkészülését. Róma terjeszkedésével azonban a játékok egyre inkább veszítettek jelentőségükből és végül elhaltak. 1503 év kellett hozzá, hogy újra éledjenek. Az újkori olimpia feléledése iránti gondolat már a 19. században megszületett, de igazából akkor erősödött meg, amikor felfedezték az ókori Olümpia romjait. Ekkor Pierre de Coubertin éppen a francia-porosz háború francia vereségének okait kutatta és arra a következtetésre jutott, hogy a franciák nem fordítottak kellő figyelmet a katonák fizikai erőnlétére. Arra kereste a választ, hogyan hozhatná közelebb egymáshoz a nemzeteket, hogy a fiatalok inkább versenyezzenek különféle sporteseményeken, mint háborúzzanak. Milyen nemes elképzelés, igazán illő az eredeti szellemiséghez!

Az első NOB által rendezett olimpián kevesebb, mint 250 sportoló vett részt és mindössze kilenc sportág szerepelt a programban. Ezek - a tenisz kivételével - 1896 óta megszakítás nélkül szerepelnek az olimpiai sportágak között: atlétika, birkózás, kerékpározás, sportlövészet, súlyemelés, tenisz, torna, úszás és vívás. Az első alkalommal Athén adott otthont a versenyeknek, majd Párizs következett, és ez volt az első, amelyen nő is versenybe szállhatott a győzelemért. Mára a világ 205 országából több mint 10 ezer sportoló 32 sportágban vesz részt a játékokon. Személyes véleményem, hogy a breakdance például nem igazán illik a sportok közé, még ha nyilvánvalóan nem kevés fizikai erőnlétet igényel is. 

A továbbiakban megkímélek mindenkit a történeti áttekintéstől, de azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy országunk apró méretéhez viszonyítva igenis kiemelkedő színvonalon képviselteti magát a játékokon. Hol több, hol kevesebb sikerrel, de mindig jelezve, hogy a magyar sportolók is komoly kihívásként tekintenek a négyévente megrendezett versenyekre és nagy becsben tartják az elért eredményeket. 

Ami egyértelműen cserbenhagyta a játékok szellemét, az a politikamentesség, a háborúellenesség. Mert bizony, ahol megjelenik maga a kifejezés, hogy sportdiplomácia, ott már kétségessé válnak szándékok és eredmények. Elvileg a játékosok érdekeit védenék, gyakorlatilag gazdasági és politikai érdeket. A müncheni olimpia terrortámadása is ékes bizonyítéka volt, hogy a régi szellem, miszerint mindennemű háborúskodás nyugvópontra tér a versenyek alatt, már nem él. Hogy a magyar sportolók nem mehettek el a Los Angelesi olimpiára, amiért éppen rosszban voltak a szovjet és amerikai felek, hogy a most háborúzók saját zászlóik alatt nem indulhatnak, mind mind árulkodnak arról, hogy mostanra az olimpiai szellem már csak nyomokban fedezhető fel, minden másra ott a Master Card és ez sajnos szó szerint értelmezhető, tekintve a hatalmas rendezési költségeket, és a látogatókra rótt gigászi terheket szállás, étkezés, belépődíjak formájában. Ne szépítsük a dolgot, óriási üzlet ez! Már maga a felkészülés folyamata, a reklámok. Hol van már az olajág, a nemes eszme, a dicsfény? 

A versenyzők felé óriási elvárások vannak, mindenki csak az érmeknek, elsősorban az aranynak képes örülni, a saját elvárásaik mellett a közönség, a szakvezetés is óriási nyomás alá helyezi őket, csoda, ha nem görcsölnek be még indulás előtt. Én innen a fotelból csak annyit mondhatok, a legőszintébb elismerésem mindenkinek, aki a puszta indulási jogot kiharcolta magának. Hogy a helyszínen éppen milyen napot fogtak ki, az már a szerencsejáték része. Ami egészen biztos, ha valamelyikük a dobogó helyett csak a sokadik helyre fut be, az nem azt jelenti, hogy elveszítette a képességét egy jobb eredményre, egyszerűen így jöttek ki a lépések. És arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy 204 másik ország versenyzői is ugyanazokkal az álmokkal érkeztek, ők is magukat megfeszítve küzdenek a célért, az álomért, hogy a legfényebb medál a mellükön csilloghasson. Mert ők mindenannyian gyorsabban, magasabbra, erősebben törnek a cél felé. Tisztelet és megbecsülés érte mindannyiuknak!

Egy olimpikon lelke

Előre bocsátom nem voltam/vagyok/leszek élsportoló. Bár, sportolni azért versenyszerűen magam is sportoltam megboldogult ifi koromban. Kézilabdáztam, ami ugyebár csapatsport, de igazából soha nem éreztük magunkat csapatnak. Amikor éppen csapatkapitány is voltam, akkor is folyamatosan éreztem a hátamban a virtuális (oké, akkoriban ezt a szót még nem is ismertük) konyhakést, mert Viki sporttársnő nyilvánvalóan úgy érezte, előle bitorlom a címet. Hogy ez az edzőnk sara, az éretlenségünké, ki tudja. Az egyéni sport pedig nyilvánvalóan össze sem mérhető a csapattal, egészen mások a mozgató rugók. Szerintem. És írhatnak az önjelölt szakértők mindenféle ájtatos szövegeket egy élsportoló kötelességeiről a közönség, a szurkolók felé, a szakma felé, az ország pénztárcája felé, szerintem meg rohadtul nem tartoznak senkinek semmivel. Csakis kizárólag önmaguknak.

Manapság divat mindent pénzben kifejezni, mintha ez lenne az egyetemes mérőszalag mindenki életében. Ja, volt is valami nagyfejűnk, aki azt is ki bírta ejteni a száján (istenem, mennyire mást szerettem volna írni, dehát úrinő vagyok, legalábbis bizonyos tekintetben, máskor egy kocsis, de ahhoz azért sokkal jobban el kell guruljon a pirula), hogy "mindenki annyit ér, amennyije van". Hogy ott rohadjon rád a műanyag lakat! De most nem akarok ebbe belebonyolódni, mert ez a tetű alak nem ér annyit, hogy róla beszéljek a sportolók helyett. 

Szóval, sokszor láttam már felemlegetni, hogy amennyi pénzt kapnak ezek a sportolók már a felkészülés alatt, aztán ha éremhez segíti őket a jószerencse, akkor később prémiumként is, hogy ezért cserébe kötelességük megállni fotózkodni, interjút adni, levegő után kapkodva is értékelni a saját teljesítményüket, akár éppen romjaikban vannak, akár szárnyalnak. Hát, szerintem meg rohadtul nem kötelességük. Ők azzal fizetnek, hogy gyakorlatilag nincs gyerekkoruk, nincs ifjúságuk, sokuknak még normális felnőttkoruk sem, ha nem kapnak időben segítséget mentálisan feldolgozni a sportolói pályafutásukat. A sajtómunkások (mert csak elenyésző számban beszélhetünk újságírókról), a szakvezetés és az úgynevezett rajongók óriási, sokszor elviselhetetlen nyomást gyakorolnak rájuk. Olyan nyilatkozatokat várnak tőlük, amiben hálásak, amiben esetleg magyarázkodniuk kell (hogy a hallgató majd legyintsen, hogy ez csak süket duma, érmet kell nyerni), mert nyilván a rajtkövön állva a nagy nemzethy siker lebeg a szemük előtt, párás tekintettel vágyják növelni a csillogó érmek sokaságát, hogy aztán az eredményeik dicsfényében az előbb említett pénz kiosztásán kívül majd azok a nagyfejűek kéjelegjenek, akik a pozíciójukon kívül semmit nem tettek hozzá. Egy nagy lópikulát! Nem ők keltek hóban, fagyban, kánikulában hajnalban, hogy erőnléti edzésre menjenek, nem ők ettek rájuk "kényszerített" speciális diétát, hogy a lehető legalkalmasabbnak ítéltessék a testük az eredmény eléréséhez. Nem ők maradnak ki a család életéből (ugyanis nem mindenhol sportdinasztiák követik egymást, valósággal beleszületve ebbe a drillbe), a barátaik életéből, egy átlagos tini életéből, ami meghatározhatja, milyen felnőtté válik. Közben tanulnak (sokszor magántanulóként, vállalva a családra nehezedő anyagi terheket), mert tudják, hogy egy apró hiba is semmissé teheti fiatal életük munkáját és akkor ott maradnak fizikailag, mentálisan kifosztva és magukra hagyva. Kell az a harmadik láb, mert az élsport kizsigerel, nem egy nyugdíjas állás. Mire odáig elérnek, hogy az életüket támogassa az állami sportszövetség vagy egy szponzor, a családjuk talán már mindenét belefektette a gyerek sportkarrierjébe. Nem focistákról beszélek. Sportolókról. A focisták a szememben a sportvilág celebjei, bocs, ha ez bárkit rosszul érint, de ez a véleményem, amikor sokmilliós fizetéseket kapnak, ha hoznak eredményt, ha nem. Ráadásul, ha nem hoznak és szemükre vetik, még ők sértődnek meg, hogy akkor is drukkolni kell nekik, ha nem jönnek az eredmények. Aham, ezt halljuk már az Aranycsapat óta. 

Na, szóval, ha Milák Kristóf nem áll meg egy interjúra, amin számonkérhetik tőle, hogy francia ellenfele hogy hogy lehajrázta, akkor szerintem szíve joga így dönteni. Eddig sem vágyta a rivaldafényt, ezek után még annyira sem fogja, de ha tényleg neki drukkolunk, akkor fogadjuk ezt el. Érjük be azzal, hogy úszni látjuk, hogy mindent megtesz a sportvezetés által oly hőn áhított helyezésekért, amúgy meg hagyjuk békén. Mert aki kérdez, fel sem fogja, hogy amit és ahogyan kérdez, az maga az abúzálás, a számonkérés, s ez utóbbihoz egy valakinek van joga. Önmagának.