Már megint bebizonyosodott, hogy messziről leríhat rólam, könnyű hülyére venni. Ha csak kicsiben is, mert azért előbb-utóbb kapcsolni szoktam, de azok közé tartozom, akik elsőre túlságosan naívak, hisznek az emberekben. Aztán persze pofára esem. Hol kevésbé, hol jobban fáj, de mindig azt hiszem, tanulok belőle. Aztán úgy tűnik mégsem.
Tegnap a Rákóczi út "forgatagában" az árkádok alatt egy beszédhibás fiatalember állított meg. Van siket ismerősöm és azt hittem, felismerem, ha sorstársával találkozom. A srác arcán őszinte (őszintének tűnő) kétségbeeséssel fura hadarással elmesélte, hogy a vonaton ellopták a hátizsákját, a pályaudvaron azt mondták, hogy a kerületi önkormányzatnál kérjen segítséget, miután feljelentést tett a rendőrségen. De őt nem tudják, akarják megérteni, türelmetlenek a vidéki bunkóval, az emberekből kiveszett az együttérzés. Esküszöm, "élethű" a panaszáradat. Ennek ellenére érzem, hogy a megakaszthatatlan kissé zavaros hadarás célja, hogy egy kis pénzt kérjen, elküldi ő postán, csak egyszer érjen haza etc. Mondom, annyit nem tudok adni, amiért postáznia kéne, de 500 forinttal kisegítem, aztán a többit majdcsak összeadják még mások is, meg hát tényleg kell, hogy legyen erre egy megoldás a Hivataltól is. Már mennék, mert elég hosszúra nyúlt az egyoldalú beszélgetés, közben - ne akadályozzuk a forgalmat az amúgy széles járdán - lassan szinte beszorulok közé és az egyik oszlop közé. Őszintén? Egyre kényelmetlenebb a helyzet, hiszen valósággal a falhoz szorít a verbális energiája.
Végre tehát eljutunk a pénzig. Soha nincs nálam sok, de ha lenne is, van egy lélektani határ, amin túl egyszerűen nem adakozom, mert nem oldhatom meg egymagam a rendszer hibáit. Már sejtem, sőt tudom, hogy palira vagyok véve, de tudom azt is, hogy csak némi apró árán szabadulhatok. Amikor megkapja, pillanatok alatt olyan átalakuláson megy keresztül, ami már tényleg ijesztő. Minden vagyok csak úrinő nem, és egyébként is kapjam be a lónak az ő szerszámát etc, nem idézném, mert a kézjelek is beszédesek. Hátam mögött már folyékonyra váltva ordítja átkait, én meg csak annyit mondok neki "jó alakítás volt, de ennyit ért. Közben csendben örülök, hogy nem vagyunk magunkban, ha kevesen is, de vannak körülöttünk, mert a verbális agressziója is szinte pofon vág.
Hazafelé azon gondolkodom, hogy még csak hétfő van, de máris van miért utálnom az embertársaim jó részét. Megyek haza inkább a kutyáimhoz, vigaszért. Szerencsés vagyok.
Ez pedig itt a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" tipikus esete. A férjem előtt nem hoztam szóba, mert nem hiányzik a hegyibeszéde, úgyhogy ne árulkodjatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése