Ma megint estem egy nagyot, úgyhogy muszáj kiírnom magamból minden más fájdalommal együtt

Nincs abban semmi különleges, hogy megint feltöröltem az aszfaltot, gyakran teszem, ma ráadásul jó okom is volt rá, hiszen egyszerre három kutyával manővereztem a szokásos kettő helyett hajnali fél hétkor. Miután a napokban már sikerült jó nagyot tanyáznom, s ráadásul teljesen értelmetlenül, mert úgy próbáltam megfelelni valakinek, aki fontos számomra, hogy ő arra abszolút nem is tartott igényt, szóval már nem is tudom, hogy melyik térdem vagy könyököm fájlaljam jobban. Vannak ezek a fájdalmak, néha elgondolkozom rajta, mi lesz velem még öt vagy tíz év múlva, akkor is ilyen jól tűrik majd a csontjaim a váratlan találkozást az anyafölddel, vagy szépen ott dekkolok valamelyik traumatológián? Hiszem, hogy elég sok tejet ittam/iszom ahhoz, hogy ez velem ne fordulhasson elő, még ha a legtöbben azt is állítják, hogy az a fehér lötty, amit én nagy előszeretettel kortyolok, az tulajdonképpen nem is tej, főleg nem kalciumban gazdag. De már kezdek megint félrehordani, ami szintén igen rossz szokásom az esésekhez hasonlóan.

Szóval, vannak a fizikai fájdalmak, amikért teszek eleget, és vannak a lelkiek, amikért szintén, bár sosem tudatosan. Csak aztán kapkodom a fejem, hogy már megint mivel csap arcul a Zélet. Félreértés ne essék, ez itt nem a sírás helye. Tudom, hogy vannak, akiknek az én problémám nem probléma és különben is, ahogy egy régi mondás tartja, a problémák mindig az ágyban kezdődnek. Koránkelőknek, ha nem értenék: magával a teremtésünkkel. Tehát, kéretik figyelembe venni, hogy ezek a "problémák" esetleg csak nekem azok, de jelen esetben és ebben a blogban én vagyok önmagam számára a legfontosabb, tehát nyugodtan nyüszöghetek miattuk.

Amiért itt nyafogok, egyrészt, mert muszáj valahol, másrészt, mert itt a kutya sem olvassa. Colin ugyan a lábamon fekszik, de az olvasást úgy általában hanyagolja, hacsak nem szagok formájában kell megküzdenie a feladattal.
Ahogy már hetekkel boldogítottam ezzel minden ismerőst és ismeretlen ismerőst, létezik egy "verseny". Igazából a bekerülés a verseny maga, mert akik a végleges helyszínre eljutnak, már mindannyian győztesek. Fjällräven Tour 2018. a neve, hallhattatok tőlem is róla eleget, amikor a kölyök kérleléseit osztottam tovább a nagyvilágnak. A Fjällräven turisztikai eszközöket és ruházatot gyártó cég szervezi a kutyaszános túrát az Északi sarkon, amely nem mellesleg egy jótékonysági akció is. Kisebbik fiam tavaly is jelentkezett, tavaly is elvérzett a szavazat-gyűjtésben, de ő az a típus, akit ha kidobnak az ajtón, kopogtat az ablakon, tehát nem hátrál meg a jól láthatóan nem egyenlő esélyek ellenére sem. Most tekintsünk el tőle, hogy anyai szívem megnyugodva vette tudomásul már tavaly is, hogy nem került be a végső csapatba, még akkor is, ha tudom, hogy ez neki valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon nagy vágya. De mert rendes anya vagyok, eget-földet megmozgattam, hogy támogatókat szerezzek neki. És itt futottam bele a sok kis apró, de együttesen mégis fájó pofonba. Már eleve abba, hogy 2017-ben szájbarágós módon kell felhívni a figyelmet, hogy jelen esetben a FB-lájkok nem segítenek, egy adott oldalon a VOTE gomb megnyomásával kell szavazni. Félreértés ne essék, én magam sem beszélem Shakespeare nyelvét, de azért ennyire még 57 évesen is eligazodom a világ dolgaiban. PISA-felmérésnek ennyi is elég lenne. Nos, én a magam részéről egyszerű matematikának gondoltam a dolgot. Neki van vagy 700 ismerőse, nekem is közel 350, ha majd mindenki szavaz és megoszt, aztán további ismeretlen ismerősök megteszik ugyanezt, igazán nagy számú szavazat gyűlhet össze egy végtelenbe tartó zsinór mentén. Ezzel szemben alig sikerült mára a 800 szavazatot meghaladni. Ez is szép szám, 800 ember segítsége, amiért nem lehetünk elég hálásak. Csak magyarázza el nekem valaki, hogyan lehet 18 ezer szavazatra szert tenni másnak? Úgy, hogy a cég rendszere lehetetlenné teszi a kamu szavazatok pörgetését. A mi szavazataink nem tartanak a végtelenbe, aminek örülhetnék, mert nem fog +30 fokból a -30 fokba menni. De igazság szerint inkább fáj, hogy a lelkes toborzás süket fülekre talált. Jó, tudom, ez túlzás... de kértem én cégek segítségét, kerületi FB-oldalét, és semmi. Másoknak komplett cégek adják le a szavazataikat több száz emberrel. Mitől függnek ezek a dolgok?

Kicsit keserűek ezek a sorok? Lehet. De mostanában csak ezt látom magam körül és nem találom a magyarázatot egyik esetben sem. Hogy a személyes vonalnál maradjak... feladtam a könyves álmokat, mert egész egyszerűen nem akartam tovább szembesülni a sikertelenséggel. Írhatok én bármit bármilyen jól, ha nem találom meg azt az embert, azokat az embereket, akik segítenek továbbmenni az úton, amire ráléptem. Nélkülük pedig nem megy. Ebben egyébként kart karba öltve kesergünk a barátnőmmel, aki ugyanezt a kanosszát járja végig. Írt egy nagyszerű könyvet, amit a saját fotóival illusztrált. Rengeteg tudás, hosszú évek összegyűjtögetett személyes élményei vannak benne olvasmányosan összefonódva lexikális tudásanyaggal. A könyvesboltok polcain sok hasonló könyv kelleti magát, sokkal alacsonyabb színvonalon, mégis ott vannak, közvetlen közelségben az olvasókhoz. Mindennap láthatjuk a hirdetéseiket, cikkeket olvashatunk róluk, riportokat nézhetünk velük kapcsolatban. Őt nem találja meg senki, aki igazán nagyot lendíthetne a szekerén. Az apróbb segítségekért is hálás persze, s már megtanult örülni a kis sikereknek is, de hát a fene egye meg, megérdemelné, hogy tőle legyen hangos egy kulturális félóra! Mint ahogy meg vagyok győződve róla, hogy nekem is lenne helyem azokon a romantikus polcokon, amelyek roskadásig tele vannak külföldi fordításokkal és hazai próbálkozókkal. Ugyanis nem vagyok vak, bele-beleolvasok azokba a munkákba, akik valamilyen úton-módon odakerülnek, és tudom, hogy bármikor felvehetném velük a versenyt. Mégsem sikerül. Lehet, hogy nekem kellene levonnom a tanulságokat, de hát néha a hülyeségig optimista vagy inkább reménykedő tudok lenni. Azt mondják, a Remény hal meg utoljára. Ez biztosan igaz, hiszen ő a gyilkos. Úgyhogy valószínűleg, amíg még érzek magamban erőt, hogy ne csak a tv-t bambuljam üres tekintettel, még sokszor fogok házhoz menni a pofonért a jövőben is.

Na, mindegy is... Közeleg a karácsony és ha már a képeslapokon, amiket igazi őskövület módjára engedtem útjukra az idén - azt írtam, hogy békés, meghitt ünnepeket kívánok, akkor én is igyekszem ehhez tartani magam, és legalább ideiglenesen elengedni ezeket a gondolatokat. Süssünk inkább mézeskalácsot és időben keressük elő a fenyőfára az égősorokat (már akinek nem rágta el tavaly az édes kicsi kutyája).