Busz. Beáll a megállóba, a fent lévők már egymás lábát taposva igyekeznek az ajtó felé. A legfürgébb az ajtó mellett ülő idős hölgy, aki az ún. banyatankkal várja, hogy "szezám tárulj". Odakint természetesen összesűrűsödik a nép az ajtó előtt, nehogy legyen hova kilépni. Mert nekik sürgős. A legsürgősebb alighanem egy tíz év körüli fiúcskának, aki a maminak odakiabál, ahogy az nehézkesen próbál lelépni és egyúttal leemelni a guruló bevásárlótáskát. Többen segítenének, de majd ő. A szél elfújná, ha nem kapaszkodna. Szóval, öcsink odakiabál:
Menjél már! Anyuka összeborzolja a türelmetlen buksit:
Bencuska! Ne legyél türelmetlen, a néni már öreg. Az öreg néni már most, és sejtem, majd a legmelegebb nyárban is a déli órákat találja alkalmasnak, hogy vásárolni menjen, jól megpakolja a batyut, aztán belehaljon a vonszolásába. Nem! Ne higgyétek, hogy nincs bennem tisztelet az idősek iránt. De a józan eszüket azért megőrizhetnék, hogy ne csúcsforgalomban, vagy majd a csúcsmelegben szédelegjenek az utcán. És tudják elfogadni a segítő kezet!
A gyerekről meg hirtelen csak annyi jutott eszembe: Majd te is olyan leszel, mint akik egy tollvonással döntöttek arról, hogy 75 év felett már ne járjon a korszerű gyógykezelés a rákos betegeknek. Hiszen csak pénzkidobás. Persze, ezt így nem mondja ki az illetékes, de mégis mi mást üzenhet ez azoknak, akik rászorulnának, akik még szeretnének néhány évet a családjuk körében, vagy egyszerűen csak emberhez méltó módon akarják itt hagyni az árnyékvilágot?
Nem érzem magam (még) teljesen antiszocnak, de igazság szerint ha választanom kellene, hogy egy óra az embertársaink között vagy inkább itthon a két kutyával, habozás nélkül az utóbbit választanám. Bennük legalább vannak érzelmek.
