Történt vasárnap, hogy ismét kicipeltem a Zsibvásárba ezt-azt. Meg kell mondjam, meg vagyok elégedve, mert ugyan nem gazdagodtam meg ezekkel a kiruccanásokkal, de jópofa élmény volt, egy kis zsebpénz is származott belőle, és leginkább itthon mintha egy egészen kicsit több hely lenne a szekrényekben. Néha belegondolok, ha történne velem, velünk valami, a családom mi mindentől kényszerülne megválni, mert nyilvánvalóan senki nem akarna magához venni húsz fényképalbumot, teás készletek, bögrék sokaságát (hiába, na, nekem is meglehetnek a magam gyengéi), vagy akár a ház urának harminc évnyi National Geographic gyűjteményét. (ami mellesleg hinnétek, hogy eladhatatlan 30 ezer forintért??? Ez számonként még a száz forintot sem éri el! És még iskolai könyvtár sem tart rá igényt... Hihetetlen! No, mindegy, még nem adtam fel a reményt.)
Szóval, szisztematikus lomtalanításba kezdtem. Ami már legalább két éve nem volt a kezemben, az nyilván soha többé nem is lesz, alapon. Működni látszik a dolog. Apró szépséghiba, hogy még nem telt el vásározós nap anélkül, hogy valamit haza ne cipeltem volna az ott hagyottak árából. Ez pedig így ront a költséghatékonyságon, meg az itthoni helytakarékosságon. De a mostani vasárnapig azt hittem, uralom a helyzetet. Tényleg csak a szívemnek nagyon kedves és jutányos árú dolgokkal szemeztem, és még ezeken belül is igen visszafogottan. A húsz darab használt tenisz labdát most ne emlegessük, és különben is, azokat Colin idővel remekül hasznosítja majd, lévén a sportszer fogyóeszköz a mániákus labdázás közben.
De most vasárnap... a körülmények összejátszottak ellenem. A dolog régebben kezdődött, amikor egy árverező cégnél, ahol merőben más okból fordultam elő, láttam egy dobozt, hogy Bavaria kávés készlet velencei mintával... Mi vaaan??? Pont egy ilyen feliratnak kellett szemet szúrnia, amikor ezzel a Velencével én amúgy is el vagyok átkozva? Szombaton kalandoztam a netes adok-veszek oldalakon, keresve valami hasonlót, amikor is belefutottam egy készletbe, tizenezer forintért kanna, kiöntő, cukortartó és 6 kis mokkás csésze tányérokkal. Kicsit (nagyon!) barokkos aranyozás, velencei híres épületek az edények oldalán... ha az első őszinte reakciómat ide idézem, az kb. az volt: Jézusom, de giccses! Oké, mindenki megnyugszik, gép kikapcsol, vasárnap hajnalban korán kell kelni, és akkor még nem is sejtettem, hogy Colin miatt még korábban...
Vasárnap annak rendje és módja szerint a hűvös hajnalban kipakolászok az asztalon, indul a vásár. Hál Istennek, egyedül vagyok, így lehetőségem sincs körbefutkosni az árusok között, bár színezgetem a gondolatot, hogy majd 12-kor összepakolok és szétnézek. Hideg van. Mocorgok, forgolódok, eszembe jut a kocsiban lévő forró teás termosz és előre megyek a vezetőülés ajtajához. Mielőtt kinyitnám az ajtót, szemem a szemközt pakolászó árus portékáira esik. Lent a földön, egy lepedőn az a francos Bavaria készlet. Látom én, hogy nem igazán az én világom. Látom? Kíváncsiság, Judit a te neved, vetek egy pillantást a magam portájára, senki nem akarja éppen felvásárolni, úgyhogy szólok a szomszédnak, hogy egy fél percre odalesek egy "kollégához", ha addig figyelné az asztalomat. Persze, menjek csak! Én marha meg megyek...
Mennyi az annyi? - persze, ez az első kérdés, ahelyett, hogy térdre esnék a hideg betonon és megnézném, hogy mire alkudozok. De ahogy később Alessia megfogalmazta, nyilván be voltam fagyva... beleértve a szemem nyílását is. Kár, hogy a szám nem fagyott be!
2.500 pénz a kanna, cukortartó, kiöntő és két kis tányér... még örülök is, hogy nem kell a használhatatlan kis csészékkel foglalkozni, mert nincsenek is. Nyilván az eszem itt csúszott végképp mellékvágányra. Mondom (mert piacon vagyunk, ugyebár): 1.500. Mire a fickó: Legyen fele úton: 2.000... Á, nem, legyen inkább 1.800... némi szipogás, bajusz rángatás, aztán rábólint. 1.800,-
Na, mondom, momento, hozok pénzt is, meg egy dobozt, amibe elpakolhatom. Tánclépésben megyek vissza, aztán ahogy rakom a dobozba a "kincseket", látom ám, hogy a kanna csőre törött, úgy van megragasztva... szívom a fogam, megérdemlem, néztem volna meg előbb, de nem én, Golden, született Csekonicslány, fizetek és gondolatban verem a fejem valami kemény felületbe... de barátunk roppant rendes ember... nyilván a szemétből kotorta, már így is nyerni fog rajta, ha nem marad a nyakán, aztán mondja, ő korrekt ember, ne legyen rossz a szájam íze, legyen ez csak 1.000. Na, hát ennyiért meg a hülyének (lásd ÉN) is megéri... valami majdcsak lesz vele, max. bazsalikomot ültetek a kannába és a kis tejkiöntővel fogom locsolgatni XD
És ha valaki azt meri rá mondani: giccses, az nem a barátom. Ezt ugyanis csak én mondhatom. Mert amúgy tényleg az!
P.S: a piacra meg már úgyis csak tavasszal megyek ki újra... ugyanis egész nap ott ácsorogni durva hideg van.
