Hétvége – helyzetjelentés a Balaton-átúszásról

Kölyökgólya pénteken eldöntötte (jobb későn, mint soha), hogy bár tavaly szent esküvéssel fogadta meg, hogy legközelebb csak akkor vesz részt a Balaton-átúszáson, ha megtanult gyorsúszásban legalább két órát folyamatosan lenyomni (és ehhez képest uszoda környékére nem ment az utóbbi jó fél évben)… szóval, hogy regisztrál az átúszásra. Ehhez a programhoz azonnal mozgósította az egész családot. Levihettük, elvihettük, drukkolhattunk, de … például a célba érkezéskor egy mosolyt sem volt hajlandó villantani jó édesanyja fotómasinája felé. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ébresztő szombaton hajnalban negyed hatkor. Ez sokakban azonnal szent rettenetet ébreszt, mégiscsak hétvégéről van szó, de aki kutyás, az tudja, hogy hétvége mint olyan, nem létezik. Az ebnek tök mindegy, hogy kedd vagy vasárnap, ő a szokott időben kel és kelt. Szóval, begyógyult szemekkel kelek, eb máris lelkes, mert tudja, hogy a Balatonon ez a kelés egyenlő a Balatonban pancsolással. Mivel amúgy tilos a kutyát a tóra levinni, ilyen hajnali órán próbálkozunk, hátha a rend éber őrei olyankor még nem annyira éberek. Ugyanis ez az ebnek akkora élmény (és végső soron a gazdának is), hogy ki nem hagynánk semmi pénzért. 

Meglepetés! Apa is kel. Eredetileg ugyanis arról volt szó, hogy ő majd kutyázik, mi csak induljunk korán, ő esetleg vonattal majd utánunk jön. Ehhez képest felöltözve bukkant elő a fürdőszobából. És a kutya? Hát, majd ma kimarad.

Na, olyan nincs! Az ebnek fürödni kell! Úgyhogy lerohanok vele a partra, dobálom a labdát rendületlenül, negyed óra alatt úgy kifuttatom, hogy nem győz hazáig lihegni. Odahaza már izgalom, induljunk, induljunk! Kérek esetleg egy kávét?

Nanáni, legalább ennyi legyen bennem. Kérek. Kiskölök elég durcásan veszi tudomásul, de ettől függetlenül még egy banánt is betolok.Negyed hétkor elindulunk Balatonboglárra, ebgyerek kivételesen simán tudomásul veszi, hogy a nagyival marad otthon. Lassan két éves lesz, úgy látszik, előbb-utóbb eljön majd az az idő, amikor nem kell mindenhova magunkkal cipelni?

Boglárra időben érkezünk, viszonylag simán találunk parkolóhelyet is, gyerek megkapja a hajóutazásra jogosító karszalagját. Megiszik egy fél üveg izotóniás italt, vastagon bekrémezzük, kezében a nevezési díjjal (5ezer forint), mezítláb, fürdőgatyóban, úszószemüveggel besorol a beszállásra várók közé. A Lelle motorossal az első között indul a túlpartra. Innentől már csak a drukkolás marad, hogy az edzés hiánya mit jelent majd a nyílt vízen.

Fél mondat erejéig térjünk vissza arra az izotóniás italra. Sportolóknak remek segítség – állítja ő; én pedig nem vagyok sportoló – szóval, egy ilyen megmérettetés előtt kihagyhatatlan. Persze nem vett, majd itt a Balatonon. Aha, Lidl-ben nincs, CBA-ban nincs, egyéb kisebb boltokban nincs. És akkor jő anya, aki józan paraszti ésszel rákérdez: A teniszpálya melletti büfében esetleg? Tuti ott sincs – hangzik a válasz. Még kicsit durcál, amiért nem lehet tökéletes a „felkészülése”, de aztán győz az akarnoksága és elkerekezik a teniszpályáig. És lőn, itt a kék ital, minden versenyek nélkülözhetetlen segítője. Persze hálás puszi anyunak nincs, csak a kérdés: Nem fárasztó, hogy mindig neked van igazad? 

Na, visszatérve  az úszásra. A túlparton hevenyészett orvosi vizsgálat, ami nagyjából kimerül a kérdésben, hogy van-e valami panasza. Naná, hogy nincs. Az aorta-szűkület amúgy sem panasz; azon csak anyu izgul, de hát ő annyi mindenen, szóval ez nem is fontos. Megkapják a vonalkódos karszalagot, ami az azonosításban, időmérésben segít. Leróják a nevezési díjat és már lehet is araszolni a víz felé, csobbanás. 

Mi a déli parton izgatottan várakozunk a kismilliónyi árvaszúnyog társaságában a Platán strandon. A híradóban mondták, hogy így hívják, nekem fogalmam sem volt. Mea culpa. Csendben verem a fejem az árnyat adó fűzfa törzsébe, mert mindent hoztam, kivéve fényképezőgépet, amihez otthon még a pótakkut is feltöltöttem. De… van legalább telefon, a semminél az is jobb lesz.

Apa eltűnik újságért, majd egy óra mire előkerül. Hoz egy kis őszibarackot, ami ugye kemény is, szőrös is (amit itt a legtöbb férfi pocakra úgysem lehet elmondani), ideális nasi itt a strandon, de ne legyek telhetetlen. Szerencsére mellettünk parkol le a jégkrémes autó. 

Negyed kilenc tájban lassan telni kezd a strand. A vizen 20-30 méterenként kikötött vitorlás hajók flottája hivatott biztonságérzetet adni az úszóknak (meg a parton drukkolóknak). Tavaly nem volt ilyen jó idő, a víz kifejezetten hideg volt, erősen hullámzott, csóró gyerek a három és fél óra alatt úgy kihűlt, még másnap is úgy nézett ki, mint akit hibernáltak. Mellúszásban abszolválta az 5200 méteres távot, ami eleve lassabb, ezért elhatározta, hogy legközelebb akkor, ha már gyorsban is menne ugyanez. Nos, nem hogy gyorsot nem tanult, de a mellt sem gyakorolta. De azért itt vagyunk. Ő ilyen. Mi meg hagyjuk. Végül is már szinte felnőtt. Vagy hát egészen, nézőpont kérdése.

Negyed tízkor megérkeznek hangosék. Napernyő, sok gyerek, hűtőtáska-hegyek. Apuka szemrebbenés nélkül szúrja le a napernyőt a szomszéd hölgy lábujjai közé, ha neki éppen ott megfelelő. Aztán beáll a tóba, a bokáig érőbe és kiordít a családnak: Jó a víz! Nem mondod, vazze! Közben bicepszet ugráltat a miheztartás végett.

Apa fehér sapkát hiányol, mert a vízben akarja kivárni, amíg a ded feltűnik az úszók között. Ugyan még nincs egy órája, hogy odaátról elindulhattak, ha egyáltalán..., de hát lelkes és titkon aggódik, úgyhogy békésen közlöm vele, hogy sapka nincs, nem is volt, még otthon se. 

A mellettem lévő családnak már a második reklám lufija durran el fél méterre a fülemtől, amit a Mitshubishi hoszteszektől kaptak. Viszont megbízható arcnak tűnök, mert a környékbeliek folyamatosan kérnek meg, hogy lessek fél szemmel a csomagjaikra, amíg ők fürdeni mennek.

Én pedig a hőség ellenére lesek és közben kitartóan birkózom Zola Mouret abbéjával meg az ő vétkével. A 26 éves, mosolygós, jóképű fiatal pap érdekes képzettársításokat indít el bennem, aztán megérkezik a kegyelemdöfés, amikor a szövegben felmerül, hogy elődje Canteleu-ből jött. Hogy ezek a franciák, nahát… Moupassant Szépfiúja is onnan jött, és ezzel megint sikerült ugyanoda kilyukadnom… Robert, itt egy testhez álló szerepe..., meleg van, na.

Apa rendíthetetlen optimizmussal már a cél felé veszi az irányt, mert a dednek lassan fel kell bukkannia. Én ugyan még egy órát megszavaznék neki, de azért vele tartok. Leselkedünk, lelkesedünk, és láss csodát, egyszer csak felbukkan egy piros úszósapka (illetve több is, de a többiek a kisvízben kiegyenesedve szőrös sörhasban és/vagy piros klottgatyában végződnek). Amikor lelki szemeim előtt már úgy saccolom, hogy a sapka tulajdonosa beveri a térdét az alacsony vízben, a fiatalember felemelkedik a habokból és igen, ő az! Alig több, mint két óra alatt letudta a távot. Mozgásán látszik, hogy bírná még erővel, sportos, ruganyos, anyai szívem büszkén virul, telefon fotózásra belőve, de rossz szokása szerint most se hajlandó belevigyorogni a képbe lelkes kiabálásom ellenére. Vagy éppen azért. Aztán amikor az újabb orvosi vizsgálat és az ajándékcsomag begyűjtése után apja keblére öleli, na, akkor egy pillanatra belenéz a kamerába is. Ügyes voltál fiú!

A kocsihoz baktatunk és visszamegyünk Zamárdiba. Ebgyerek boldog, kiskölök elégedett, mi büszkék vagyunk. Ez egy jó nap. Délután közös fürdőzés, este grillezés (igaz, ez utóbbin a gyermek már nem vesz részt, mert néhány utcával odébb barátokkal ünnepelnek – egy üveg jófajta bordeaux-it mindenesetre magával vitt az estére).

A híradó szerint a Balaton-átúszáson 10 ezernél is többen vettek részt. Minden elismerésem nekik is! Én valószínűleg belehaltam volna, de hát ehhez amúgy sem kell sok. Kipróbáltam, elúsztam az egyik bója felé, cca. 100 kartempó, nagyjából elegem is volt. Ha a tempóim hatékonyságát nézem, a 5200 méter usc. 10 000 tempóval teljesíthető, azaz 100x ennyi. Kész, halál, híradós tudósítás. Nem vagyok rá büszke, talán nem is annyira a kitartás hiányzik (dehogynem, az is), de nem tudom a fejem a vízbe rakni, zavar ha a szemembe csapnak a hullámok, kocaúszó vagyok nyilván, akinek még az úszószemüveg használatát is most kéne megtanulni. Viszont képes vagyok legyalogolni a térképről, szóval, ha előbb-utóbb úgyis kiszárad a Balcsi (szokásos riogatós híradós téma), majd akkor jövök én. Na, de nem komolytalankodom, büszkeség van!