M o r g a n

Őkutyaságáról már jó régen nem írtam. Azt gondolhatná az ember, hogy egy 14 és fél éves kutyáról már sok kalandosat nem is lehet. Pedig ...
Szóval, az elmúlt hónapokban a korához méltó nyugalommal bandukoltunk ki a parkba. Vágyott a kutyatársaságra annak ellenére, hogy a játékban már nem vett részt. Winstonnal még el-elbohóckodott, de többnyire csak a nyomok olvasásával töltötte az időt. Este pedig laza levezető sétával fárasztotta magát éjszakára. Aztán egyik napról a másikra úgy döntött, nem megyünk sétálni. Se reggel, se este! A kertben egy kis bolyongás elég napjában többször. Már az utca "hírei" sem érdekelték. De a lakásban mégsem fásult bútordarabként hever. Hol nyugodtan alszik, hol követi a mozgásomat, jön velem teregetni, aztán a másik szobában lefekszik a lábam mellé. Néha-néha engem is meglepve pedig a kapu felé veszi az irányt. Ilyenkor megnyugtatjuk az aggódó ismerősöket a parkban vagy csak lenyomozzuk a legfrissebb híreket a közeli utcákban. Aztán újabb 7-10 napig önkéntes kerti karantén. Ki érti?
Kéthetente kapja az injekcióját, hogy fájós lábai minél kevesebb gondot okozzanak. Hetek, hónapok telnek így jókedvűen, jó étvággyal, de nem túl sok mozgással. Ez bizony valaha sportos alakján is meglátszik. A szőnyegen fekve már-már puha párnához hasonlít, melyben a tollat jól felverték. Persze, igyekszünk ellenállni a könyörgő barna szemeknek, mert falánk lett, mi tagadás. Mintha fő öröme a valamikori aktív mozgás után most az evésben teljesedne ki. Eszünkkel tudjuk, hogy minden extra falat többet árt, mint használ, hiszen megnövekedett súlya még jobban megterheli amúgy is fájós ízületeit. De aki nézett már könyörgő kutyaszemekbe, tudja, hogy szinte ellenállhatatlan.
A héten nagyon megijesztett. Pénteken délben hívom le a kertbe. Próbál felállni. Nem megy. Lassan tíz perce próbálkozunk közös erővel. Sikertelenül. Segítő szándékomat pedig kaffantásokkal "honorálja". Hagyjam békén! Hátsó lábai nem találnak kapaszkodót a síkos kövezeten, ereje nincs, hogy feltornázza magát. Én persze azonnal a legrosszabbra gondolok. Telefon az állatorvosnak. "Hallva", hogy már végelgyengülésről esik szó, egyszercsak feláll, jelezve, hogy semmi baj. Nem sokkal később ügyesen letrappol a lépcsőn, ki a kertbe. Dolgát végzi, barangol egy kicsit. És az élet megy tovább. Este már a Balatonon tornázza fel magát az emeletre. Az erkélyen szuszogva alszik, majd másnap reggel sétára jelentkezik a kapunál. Mert az Élet élni akar!