A gyereknevelés sosem volt egyszerű. Szerintem. Nyilván a régi nagy családoknál, ahol több generáció élt együtt, akiknek nagy része otthon a ház körül töltötte az életét, kicsit másképpen mentek a dolgok. Mondhatni, magától értetődő volt, hogy felnőtt a legifjabb generáció, mégpedig úgy, hogy amiben csak tudott, az idősebbek segítségére volt. Már a mi generációnk is más életet élt, a nagyszülők távolabb, a szülők munkában, mi napközis vagy kulcsos gyerekként hamar önállóságot tanultunk. A saját esetemben aztán viszonylag korán váltunk szülőkké, legalábbis a mai tendenciákat nézve, a gyerekeink azonban már nem kapkodták el a dolgot, így lehetett az, hogy míg az anyum 46 évesen lett nagymama, nekem erre 59 éves koromig kellett várni. Onnantól pedig a teljesítőképességem is egészen más, mint jó évtizeddel korábban lett volna. És ez csak a teljesítőképességem, az erőnlétem, nem pedig a nevelési tapasztalatom, amire egészen nyilvánvaló, hogy a gyerekeink generációja nem tart igényt, idejét múltnak tartja. A nagyfiam első anyósa hét gyereket nevelt fel, mégis a gyerekei rendre lehurrogták, amikor a tapasztalataival akarta segíteni őket. Nekem csak a csendes morgolódás maradt, egyrészt, mert fiús anya vagyok, másrészt meg fél földgömbnyi távolság választott el az újdonsült szülőktől. Persze azon alkalmakkor, amikor találkoztunk, szívesen mondtam volna valamit abszolút segítő szándékkal, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a lőtéri kutyát nem érdekli a véleményem, nem ismerem a mindennapjaikat, tehát a véleményem is kb annyit ér, mint a női magazinok útmutatásai vagy még annyit sem. Ezzel azért nehéz szembesülni, főleg, ha látod az adott problémát és az arra adott - szerinted - rossz megoldásokat.
Például egészen nevetséges módon nem tudok mit kezdeni azzal az új nevelési módszerrel, hogy a szüleit nyilvánvalóan sakkban tartó, hisztiző gyerekkel olyan "párbeszédeket" folytassanak, hogy "Mondd el, mitől érzed magad kényelmetlenül! Beszéljük meg, hogyan lehetne ezt a helyzetet megoldani... stb." Hogy az unokám, akivel percekkel korábban vidáman nevetve tekergettük a csocsó figuráit, az apai lefekvésre felszólító mondat után olyan visításban, vergődésben törjön ki, amit én nagymamaként nem tudok csillapítani még egy mese ígéretével sem. Olyan szinten ignorál az a kisgyerek, aki pár pillanattal korábban még a legjobb pajtásom volt, hogy az felér számomra egy arculcsapással. Talán ő nem is érzi ezt, de bennem ott a fájdalmas érzés, nagymamaként nem vagyok mentsvár, aminek lehet, csak a ritka"láthatás" az oka, de attól még létező felismerés. Ráadás még a közben érkező, az előzményeket nem ismerő testvér, aki rögtön szolidarítást vállal a hisztiben, gondolván, a túlerő majd legyőzi a papát, aki már amúgy is legszívesebben megfutamodva az egész helyzetből és készségesen aláfekszik a gyermeki akaratnak, hogy a dolgok mielőbb nyugvópontra kerüljenek. Szerintem meg ebből a két gyerek azt szűri le, hogy elég kiengedni a hangjukat és akkor azért, ha végül le is kell feküdni, de legalább elrontják a felnőttek estéjét is.
Két fiú anyjaként valahogy nem emlékszem, hogy valaha is ennyire elmérgesedett volna a helyzet, bár, a fiúk győzködnek, hogy biztosan csak én engedtem el a rossz emlékeket, de közben pontosan tudom, hogy akkoriban én megtaláltam az egészséges középutat a poroszos út és a szelíd anyai engedékenység vékony mezsgyéjén. Mi még a Makarenkói pofonok árnyékában nőttünk fel, és nem, nem vagyok még olyan szenilis, hogy ne emlékeznék, nyilván volt olyan szituáció, amikor az a pofon nem képletes volt, hanem el is csattant. Ahogy akkoriban mondták, most legalább van már miért sírni. Ne értsetek félre, véletlenül sem dicsőítem ezt a módszert, de van az a pont, amikor egy gyereknek is meg kell értenie, mikor tépi el a szülei idegrendszerének utolsó vékony cérnaszálát. És bizony ennek következményei lehetnek. Mert egy szülő időnként meghátrálhat ugyan, de a gyereknek is meg kell értenie, hogy nem ő az úr a háznál. Hogy egy gyerek életében szabályok vannak és azokat nem ő hozza meg, hanem a szülei, neki pedig nem csak jogai, de kötelességei is vannak. Amikor elhangzik, hogy "elég", akkor ott és abban a percben véget kell érjen egy akarat erőltetése. Mert egy szülő sosem fog ezzel visszaélni és felesleges korlátok közé szorítani a kis szíve csücskét, de az a gyerek, aki nem érti ennek a felszólításnak a súlyát, erejét, az bizony visszaél a szülei szeretetével.
Na, hát sikerült itt szaporítanom a szót, aminek az apropója egy esti és egy reggeli vircsaft volt, mert szépek és okosak, de ugyanakkor a körmeiket próbálgató kistigrisek. Csak már éppen én nem érzem magam elég energikusnak és fiatalnak az idomársághoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése