Olvasós...

 Talán úgy tűnik, miden szabad percemben olvasok vagy tv-t nézek, de az az igazság, hogy ezek a könyvek azért nem olyan Háború és béke (a fiatalabbaknak legyen Outlander regényfolyam) hosszúságúak. 350 oldal egy nap alatt lemegy, ha nem tudom letenni, ha meg muszáj, akkor is két nap bőven elég rá. 

Freida McFadden: A tanár című könyve is könnyen olvasható. A tőle már megszokott minőségben. Hivatalos fülszöveg pedig itt: 

"Eve-nek jó élete van. Mindennap csókkal ébreszti a férjét, Nathanielt, és elindul matematikát tanítani a helyi középiskolába. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Leszámítva azt, hogy…

Tavaly a Caseham Gimnáziumban botrány tört ki, miután elterjedt a híre annak, hogy egy tanár és egy diák között viszony alakult ki. Állítólag Addie Severson ez a tanuló. Eve azonban tudja, hogy a pletykák mögött sokkal több van, mint amennyi látszik.
Addie-ben nem lehet megbízni. Hazudik. Bántja az embereket. Életeket tesz tönkre. Legalábbis mindenki ezt állítja róla.
De senki sem ismeri az igazi Addie-t. Senki sem ismeri a titkokat, amelyekkel tönkre lehetne őt tenni. És azt sem tudják, bármit képes lenne megtenni azért, hogy ezeket a titkokat örökre megőrizze magának…"

Temetős defekt

 Az emberek túlnyomó többségében a temető amolyan szomorú és lehangoló hely, ahova a szeretteinket kísérjük utolsó útjukra. Nekem szeretem-helyek. Pedig vannak családtagjaim, barátaim, akik már ott nyugszanak, de néha tőlük függetlenül is kimegyek. Egyszerűen azért, mert szinte mindegyik helynek van valami különleges atmoszférája. Ősszel leginkább, mert az elmúlás amúgy is tagadhatatlanul passzol hozzá. Van benne valami végtelenül békés, ahogy a kocsiból kiszállva, vagy a buszról leszállva átlépsz a nyugalom és csend kapuján, kívül hagyva a hétköznapok őrült rohanását. Itt engedjetek meg egy apró kitérőt az elengedhetetlen kutyás irányvonal felé, mert régi fájdalmam, hogy őket nem lehet bevinni, mert az illetékesek nem tartanak elég felnőttnek és érzékenynek ahhoz, hogy láb mellett, pórázon besétálhass a családtagoddal, s képesek "közegészségügyi" okokra hivatkozva kitenni a tiltó táblát. Pedig küldtem már be én is például Farkasrétnek egy osztrák temető kapujának tábláját, amin csak annyit kérnek, hogy a látogatók tartsák pórázon a kedvencüket. Ott nem ördögtől való, hogy egy kellemes sétát összeköss azzal, hogy pár percig leülj a sírnál és az ott nyugvóval "beszélgess" kicsit, miközben a feszültséget a szőrös családtag is enyhíti benned. Na, de térjünk vissza a temetőkhöz...

Szóval, szeretem a temetőket. Leginkább azokat, amikben a történelem és kultúra is nyakon csíphető néhány elhanyagolt, vagy éppen szeretettel gondozott sírnál. És aztán ott vannak a fák... Egy meleg nyári napon, az enyhet adó lombok, ősszel a hulló levelek nesze, az avarban futkosó mókusok... Ennél megnyugtatóbb csak az lehet, ha ülsz egy tengerparton (vagy akár a Balaton partján) és hallgatod a partra szaladó hullámok locsogását. Én leginkább Farkasréthez kötődöm, de szerettem a Fiumei sírkertben is sétálni. A tágas tér, az árnyas sétányok, a hely nyugalma átjár, békével tölt el, bármennyire felhúzott rugóként léptél be a bejáratnál. A Fiumei egyébként a legrégebbi és már eleve az elnevezése szívhez szóló: sírkert... nem temető. Farkasrétet a gesztenyefák sokasága őrzi, s talán azért is kedvelem annyira, mert a lakáshoz közel ott a Gesztenyés park. Kötődöm a gesztenyéhez, már az érintése is megnyugtat, ahogy a kerek golyókat az öklömbe szorítom, majd ellazulok és ügyetlen zsonglőrködéssel forgatom a kezemben. A gesztenyefák óriásira nőnek, tudom, mert még a garázsunk melletti fa is van vagy huszonöt méter magas, pedig kőfalak közé szorult. És több száz évig is élnek, Kőszeg mellett vannak 5-600 éves példányok is. Ideális védelmet nyúkt a temetőknek is, bár a kertészeknek is jócskán ad munkát. Már megint elkalandoztam.

Szóval a temető... Más talán spirituálisnak mondaná, de igazság szerint én nem gondolok ilyen emelkedetten a dologra. Talán tényleg van itt valami felsőbb erő, de szerintem csak a nyugalom miatt akarok ebben hinni. Hiszen itt már nem rohan senki, nem tolakszik, nem elégedetlenkedik, nem hangoskodik. Amíg anyu nem lakott velünk, többször jöttem fel. Mindig az enyémeknek köszöntem először, aztán találomra barangoltam a sírok között, bejártam, fotóztam a szép régi és mohás sírköveket, a napfény játékát a lombok között. A fákon ugráló, az úton átfutó mókusok mintha a hely apró őrzői lennének. A régi síroknál az ember próbálja elképzelni az ott nyugvók életét és néha azt is, elmúlásuk után vajon meddig éltek még az emlékezetben. A legjobbak az öreg falusi temetők, ahol akár kétszáz évvel korábbi sírköveket is találni még, senki nem bolygatja őket, mert ahogy fogynak a lakosok, nem fenyeget a telítettség, őrzik a múltjukat. 

És ott van San Michele, a velencei temetősziget. Már többször felkerestem, de ha eljutok még, biztosan megyek újra, hiszen még annyi minden nem láttam ott sem. Na, ilyen az, ha valakinek a temető a defektje, de persze mindig akad magyarázat is, hiszen Velencében például tudtam, hogy Brodsky sírja is ott van, akkor kötelező felkeresni, ha már olyan megkapóan fogalmazta meg Velence ködbe burkolózó rejtelmességét. 

A lényeg, ne féljetek a temetőktől! A fájó emlékek elhalványulnak, marad a nyugalom, a csend és a kikapcsolódás. S mindez egy település szívében. Páratlan érzés.

Jogsi és más

 Na, hát lejárt a jogsim. Meg a férjemé is. Még szerencse, hogy a Nagy Testvér mindent lát, úgyhogy szólt is, hogy ideje az orvoslátogatásnak. Én szerencsére tényleg csak ritka esetekben fordulok elő az egészségügyben, mert ha odamegyek, úgy járok, mint amit Hadházi Laci mond: az orvos talál valamit és a végén elkapom.  

Nem vagyok mai csirke, nem vehetem rossz néven, hogy nem adnak csak úgy üptre jogosítványt, bár, hogy a nyakam körméretét miért mérték meg, azt még mindig nem értem. A lényeg, eddig nem kellett gyógyszert szednem. Jó, talán kellett volna, de az egyik eset nálam tök homályban van, nem is értem, hogy 2023-ban ki és miért írt volna fel nekem koleszterincsökkentőt, a másik pedig egy diszkrét iszkémiás roham után az ASA-protect, amit a lakosság nagy része már úgyis savanyú cukor helyett szed, én abbahagytam fél év után. 

Na de... első nekifutásra vérnyomásmérés. Mit mondjak, nekem világéletemben alacsony volt, olyan 90/60. Hát, én is érzem mostanában az otthoni feszkótól, hogy ez alighanem kicsit feljebb ment, ráadásul most futólépésben mentünk a rendelőig, mert Jamie diktálta a tempót. (Ilyen az, ha az ember össze akarja kötni a kellemetlent a hasznossal) Mértek is hirtelen 152/100-at, úgyhogy egy hétig naplózni kell a vérnyomást, holott eddig csak évente 2-3-szor mértem, ha valaki nagyon felhúzott, ezzel akartam demonstrálni. 

Mondtak kedves szavakat a testtömegindexemmel kapcsolatban, de szerencsére nem vagyok sértődös típus. Jó, hogy egész délelőtt megyek, meg a kutyával is rendszeresen, de azért még tegyek rá egy lapáttal, és hagyjam azt a stresszevést, tudják, hogy van ilyen, klassz, hogy be is ismerem, de nem kell az. Csináljak egy ótvar fotót magamról és ragasszam be a frigóba, ha kinyitom, menjen el a kedvem a kajától. De én cseles vagyok, mert ritkán nassolok a frigóból. Olyan isten meg nincs, hogy ne igyak többé tejet. Akkor már minek élni? 

És hát, nincs ezen mit szépíteni, a koleszterin is magas, gyógyszert kell rá szednem. Lehet, hogy fájni fognak tőle az ízületeim. Oh, mondom, azok már néha most is. Oké, de ezt biztosan észre fogom venni, mert más lesz. Na, akkor nem lehetne rögtön olyat adni, amitől nem kell tartanom? Miután  a felhőbe került a cucc, nem tudom, végül melyik győzött, de félek, nem a Rosuvastatin Sandoz, amit itt a családtagok kapkodnak. Másfél hónap múlva pedig ellenőrző labor, úgyhogy nem is nagyon tudom elsunnyogni. 

Aztán az is ott van feketén-fehéren, hogy 2017-ben volt az a kis iszkémiás roham, ami után az Asa -protectet szedni kellett. Khm, nem szedem. Oh, dehogynem, mától azt is. 

A szemem, mint a sasé. Távolba. De az orvosi rendelőben valahogy nem volt elég távol a tábla, ha nem is sokat, tévesztettem azért, pedig ez eddig tényleg nem volt szokásom. Hát, márciusban úgyis kell szemészet-kontrollra mennem, majd megnézik. 

Szoktam-e horkolni, piros lámpánál elaludni. Szerintem nem, és biztos nem. Igaz, nem is vezetek, mert állandóan tömegközlekedek, sokszor még akkor is, ha mehetnék kocsival is. Viszont kora délután  tényleg elbóbiskolok néha, ez van. Viszont korán kelek és sokszor nem alszom jól. 

Összességében lehet jogsim, úgyhogy a jövő héten mehetek intézni azt is, meg a betelt forgalmit is cserélni (ez a múlt heti vizsgán derült ki). Ennek örömére úúúúgy ennék egy gesztenyepürét, de nincs itthon. Úgyhogy máris diétázom, viszont ettől rosszkedvű leszek. Hogy nekem semmise jó!

Hadházi: az orvosnál

Most erre mit mondjak...

 Elég volt csak néhány sort írni a terveinkről és máris szembe jött ez a fotó a családi archívomból, még csak keresgélni sem kellett. Ausztria, Lachtal, Bauerndorf Schönleitn. Nem is tudom, hányszor voltunk itt a gyerekekkel, 15-20-szor is talán. A recepciós évről évre mosolyogva fogadott: Oh, Frau Pados, sind Sie wider da! Herzlich wilkommen! A kicsiről korábban kiderült, hogy kruppos köhögése van, jó lenne sós levegőre vagy magashegyi levegőre vinni minél többet - javasolta a doki. Mi pedig vittük. Nyáron a tengerpartra, télen ide. És néhány év alatt a fulladozás megszűnt, úgyhogy az ötlet jónak bizonyult. Ezen  a képen apuék is velünk voltak. A fiaimban pedig ezek a telek mély nyomot hagytak. A mostani kemény télben ezen nosztalgiázni viccesnek hat, de hát lássuk be, az elmúlt években leginkább csak a tvben láttunk igazi hóesést, jégcsapokat. Szóval, ide vágyik vissza a kisfiam, aki itt tanult meg síelni, itt siklott óriási traktorgumin, itt gyűjtötte a báránybogyókat a házak előtti mezőn, itt látott először közelről gyönyörű lovakat, és itt tanult korcsolyázni a befagyott Faakersee-n. Csoda, ha szeretné megmutatni a gyerekeinek, akik az Egyenlítőhöz közel nőnek fel? 

Agyalós nap

 Előre is bocsánat, ha kissé csapongok és egymáshoz nem mérhető dolgokat hozok itt fel, de hát egy agyalós nap pont ilyen. Az embernek eszébe jut ez is, az is, amik tényleg csak áttételesen kapcsolódnak, de mivel én vagyok a közös pont, ez a kapcsolódás vitathatatlan. Már nem is tudom, mi volt előbb: a tojás avagy a kiscsirke, azaz a korán reggel felugró kutyás emlék miatt kezdtem bele, vagy a sima, minden reggeli rutinról való ingerült beszámoló Alessiának. Ez utóbbi az, ami évek óta ilyen és valahogy egyre elviselhetetlenebb, pedig hát én is tisztában vagyok vele, hogy a gödör alja még fényévekre van, más ezeknek az ökölbeszorításoknak a duplájáért is elcserélné a maga kis házi poklát. Mindegy, nekem ez is sok, és hát legyek már annyira "önző", hogy nekem ez legyen az, ami levisz az életről. Másnak más, én sem ítélkezem. 

Érdekes dolog ez az ítélkezés egyébként, mert amiről a továbbiakban szó lesz, amiatt nyilván sokan, ismeretlenül majd rosszallóan csóválják is a fejüket, mert azt a klaviatúra felett baromi könnyű. Benne élni a mindennapokban már korántsem az. Anyu hetedik éve él egyedül és kis megszakításokkal velünk, majd az utolsó három évben konkrétan is. 89 éves lesz február végén és sajnos ő nem az a gyöngysoros, szájfényes, dauer-nagymama, akit a tv-reklámokból ismerünk. Nem mesél érdekes sztorikat a gyerekkoráról, a fiatalságáról, élete szerelméről sem. Igazából ez is rosszul esik, mert apám volt a mindenem és anyunak is, de mintha a mentális állapota már nem hiányolná őt sem annyira. Másokról meg kizárólag negatív emlékei vannak, szerintem fele sem igaz, csak az idő ferdítette el a dolgokat, legalábbis azok esetében, akiket nekem is volt/van szerencsém ismerni. 

Szóval, hét éve figyelem, ahogy egyre inkább elhagyja magát. Hibáztam, amikor elesettségében magunkhoz vettem? Talán kevésbé romlott volna az állapota, ha hagyom, hogy a maga környezetében boldoguljon? Talán önállóbb maradt volna otthon? De talán nem szedte volna a gyógyszereit, nem evett volna... most már sosem fog kiderülni, mert mostanra olyan az állapota, amilyen. Nem maradhat már egyedül. A kérelmünk bent figyel évek óta az otthonban, hónapok óta nem haladunk előre és én egyszerre vagyok ettől ideges és beletörődő. Miközben tudom, hogy az életvitele, amit láthatóan nem nagyon tudunk befolyásolni, minket is levisz az életről. Bezártságunkban időnként az ideiglenes elhelyezés segít, ilyenkor tölthetünk egy kis minőségi időt az unokákkal. De mi lesz, ha ezek a találkozások olyankorra esnek, amikor elvileg a családnak "illik" együtt ünnepelni, mint például a Karácsony. Most éppen ez a Damoklész kardja lebeg a fejem felett. A fiam és a férjem már a téli találkozást tervezgetik, külföldön és éppen ebben az időszakban. Nekem meg ott a szorító érzés a gyomromban anyu miatt. Egyedül hagyjuk az otthonban éppen ezekben a napokban? Közben felsejlik az utolsó ünnep, amikor már a felöltözésre is alig tudtam rávenni, azt is csak a macinaci stílusban. Amikor nem érdekli a dekoráció, az ajándék, az ünnepi terített asztal sem. Amikor ez az önkéntelen közöny számunkra is elszürkíti az ünnepet s csak eggyé teszi az év 365 napja közül. Önző dög vagyok, ha azt mondom, elég volt, az unokáimmal akarok lenni, nevetni, hógolyózni, látni, ahogy habzsolják a főztöm és csillog a szemük a számukra szokatlan környezetben? Nevetséges, hogy már februárban beszerzem magamnak a görcsöt, hogy hogyan oldjam meg az évvégét. Akkor is, annyi év után végre egy igazi karácsonyt akarok a kicsikkel! De ahhoz őt el kell engedjem. És a ragozás nem véletlen. Senki, de tényleg senki nem partner ezekben a döntésekben. A véleményformálásokban nyilván annál inkább. Talán nem is szembe, talán nem is, de hát azért van az embernek lelkiismerete, hogy vizionálja magának, mert a lelke mélyén érzi, hogy ennek nem így kellene lennie. 

Alessia azt mondja, a világ összes agyalni valóját, megfelelési kényszerét magamra veszem és nem nagyon tudok vele ebben vitázni. Mind a két gyerekem külföldön él és bár az eszemmel értem, miért, de a szívem mélyén azért a kis ördög is ott sugdolózik, hogy hol van ebben az én felelősségem, hol az országé, hol az ő kalandvágyuk? Na, és itt jön az, amitől sokan eldobják a kanalat, amikor jövök a kutyákkal... 

Volt már négy közös kis családi társunk. Az elsőt elütöttem. Igen, én. Nem direkt, de szinte sorsszerűen, írni sem akarok róla, mert a mai napig kísért. Kettőt a mi/az én döntésem küldött az örök vadászmezőkre. Volt persze magyarázat, szép kort megértek, látszott is a fény az alagút végén (és sajnos nem a megoldás, hanem az elmúlás fénye) és hát szeretni kell annyira, hogy el tudjuk engedni méltósággal, szeretettel ölelve, és igen  ... sok feladattól megszabadulva. A negyedik "természetes" halált halt, de hol természetes az, ha egy kutyus még nincs négy éves és egy nap alatt itt hagy bennünket? Hibáztam, talán korábban kellett volna az orvoshoz vinnem, talán nem ahhoz, akihez vittem, talán már jóval korábban is komolyabb kivizsgálásra kellett volna vinnem, hátha kiderül valami, ami miatt ez az egész bekövetkezett, talán... ? 

Szóval, igen. Hozol egy döntést. És senki nem ítélhet meg érte, mert ahogy Alessia is mondta: "Annak a döntése, akié a feladat." 

Nem könnyű...

 Nem könnyű megszólalni  most hogy Colleen Hoover: Emlékek róla című regényének a végére értem. Oké, hogy már nem akartam véres történetet és nem akartam cukormázas romantikát sem, de ez a könyv sem volt könnyű. Annak ellenére nem volt könnyű, hogy nem voltam, nem vagyok és most már nagy valószínűséggel nem is leszek olyan helyzetben, mint ez a huszonéves nő, Kenna, a főszereplő. Nehéz sorsú fiatal lányként találkozik Scottyval, aki érti őt, védelmezi és szereti. Lánynak nem lehet nagyobb szerencséje fiúval. De akkor egy végzetes estén a két fiatal hoz egy rossz döntést, kocsiba ülnek, amikor nem kellene. És a Sors éppen ezt a pillanatot választja, hogy kihívás elé állítsa a lányt, aki elbukik ezen a vizsgán. Túlságosan fiatal, tapasztalatlan és halálosan rémült, így aztán a hatalmas sokkhatás alatt nem is tudatosul benne, hogy élete szerelme nem halt meg, de haldoklik. Ő azt hiszi, magára maradt és hagyja, hogy a sokk maga alá gyűrje. Ezért aztán másnap reggel a rendőrség töri rá az ajtót, ő pedig börtönbe kerül cserbenhagyásért. A börtönben derül ki, hogy gyermeket vár, aki koraszülöttként jön a világra, így aztán azonnal el is veszik tőle. Szerelme szüleihez kerül, akik a büntetése ideje alatt csak abban reménykednek, hogy soha többé nem látják viszont azt a lányt, aki miatt az egyetlen fiúk meghalt. Elérik, hogy megvonják tőle a felügyeleti jogot, de még a láthatást is. Ő azonban nem tiltakozik, úgy érzi, megérdemli a világ összes büntetését. 

De... nem tud ellenállni a kísértésnek és szabadulása után visszatér a városba, ahol életében először volt boldog és rövid idő múltán a legboldogtalanabb. Egyetlen vágya van, csak egyszer látni a lányát, hisz többet úgysem remélhet.

Az első ember, akivel összefut, nem más, mint volt szerelme legjobb barátja. A vonzódás tagadhatatlan közöttük, de akkor még egyikük sem tudja, ki az, akit a karja ölel. Az ébredés több, mint keserves. Az éledező szerelem a fiúban, Ledgerben azonnal hamvába hol, amikor rájön, ki van a karjai között. Öt éven át táplálta magában a haragot az ismeretlen lány iránt, akit a barátja nem tudott már bemutatni neki, csak a tárgyaláson látott egy lélektelen arcot a távolból. És öt éve ő az, aki apja helyett apja a kislánynak. Hogyan védje meg a nőtől, aki megölte az apját? 

Kenna évek óta naplószerű leveleket ír halott szerelmének, melyekben az érzéseiről, gyászáról, gyötrődéséről, bűntudatáról, mindarról amiket kimondani soha nem volt képes, és arról a végzetes éjszakáról is ír. Scotty szülei látni sem akarják, de Ledger napról napra fedezi fel azt az embert, aki öt évvel ezelőtt óriási hibát vétett, aki mellett nem volt senki, mégis minden erejével a talpra álláson dolgozott. Lehet-e lezárni a múltat és létezik-e megbocsátás? A vége? Sírós, megható. Még jó, hogy a férjem ma a barátaival koncertre ment, így aztán nyugodtan trombitálhatom tele a zsebkendőket. 

Még jó, hogy tegnap este egy akció-vígjátékkal zártam a napot. George Clooney és Brad Pitt főszereplésével a Két magányos farkas című filmmel. Könnyed szórakozás, folyamatos kuncogás. Egy takarító, akiről kiderül, van konkurenciája. Egy hulla, aki nagyon is eleven. Négy csomag drog, és sok rosszfiú, akik nyugodtabbak lennének, ha a takarítókat is eltakarítaná valaki. Két főhősünk nehéz éjszaka elé néz, pedig csak egy egy sima melónak indult. 

https://youtu.be/IhuvSxRJi3o

Nem tudom, mit mondjak...

 Nem tudom, mit mondjak, mert a magyar írónő könyveit éppen én magam dicsértem ezeken a "lapokon", de közben mégsem tudok elmenni a dolog mellett. Van egy csomó megvett és letöltött könyvem, köztük Patricia Gibney regényei és itt vannak Szlavicsek Judit könyvei. A borítók itt is, ott is egyediek... csak mintha..., de ezt ugye ne én mondjam ki. 

Megjegyzés: Gibney 2018-ban jött ki az első regényével, Judit 2020-ban... Csak az időrend miatt. 

Tényleg nem értem. A Magyarországon megjelentetett külhoni krimik szerzőit, könyveiket nem figyelik a grafikusok, akik a hazai szerzőknek készítenek borítót? Vagy éppenséggel igen és onnan jött a Nagy Ötlet? Értem én, hogy Kardos Júlia nyomozó karakterének ül ez a fajta képi világ, de azért ez így szerintem, ahogy pestiesen mondják: vérciki. Ha már krimi, ugyebár...

Gyorsolvasás... pipa

A barátnőm feltette ezt a könyvet az ajánlójába, én meg - ha már itt van a gépen letöltve - nekiültem. Na, tipikusan az a nem lehet letenni, amíg nem kapsz választ típusú könyv. Freida McFadden könyvei nem hosszúak, ez is 257 oldal volt, de nagyon tömények. A múltkor azt írtam  a Soha ne hazudj-ról, hogy beteg. Itt csak a vegytiszta izgalmat éreztem. És a végén leesett az állam. Keresd, olvasd!

Freida McFadden: Gyilkos örökség

Ez itt pedig a hivatalos ajánló: " Bizonyos ajtók nem véletlenül vannak zárva… Míg a kis Nora Davis mit sem sejtve leckét írt, édesapja fiatal nők egész sorával végzett odalent a pincében. Aztán a rendőrség egy napon bekopogtatott hozzájuk az ajtón. Évtizedekkel később az apa rács mögött tölti napjait, Nora pedig sikeres sebészként dolgozik és minden feltűnést kerülve él, messze egykori otthonától. Senki sem sejti róla, hogy egy sorozatgyilkos lánya, és ő mindent meg is tesz, hogy ez így maradjon. Ám amikor egyik páciensét – történetesen egy fiatal nőt – meggyilkolják, pontosan ugyanazzal az egyedi és bestiálisan kegyetlen módszerrel, amellyel apja gyilkolta meg áldozatait, Norára szegeződik a figyelem. Valaki tudja, ki is ő valójában. Valaki, aki rá akarja kenni a szörnyű bűntényt. Ám ő nem gyilkos, mint az apja. A rendőröknek semmilyen ütőkártyájuk sincs ellene. Míg ki nem nyitják a pinceajtót."

Pestiesen csak ennyi: Váo!

 

Most ezt a könyvet rendhagyóan ajánlom... elöl a kép és a fülszöveg:

Egy félholt nőt és egy gyereket találnak egy alagsori szobába zárva. Senki se tudja, kik ők – a nő nem tud beszélni, és nem jelentették be olyan személyek eltűnését, akiknek a személyleírása illik rájuk. A ház tulajdonosa egy idős férfi, aki azt állítja, még sosem látta őket.
Oxford csendes város. A környékbeliek nem értik, hogyan történhetett meg mindez az orruk előtt. De Adam Fawley detektívfelügyelő tudja, hogy semmi nem lehetetlen. És senki nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik…
A Sötétben egy új detektívsorozat második darabja, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat. Az Egy közeli ismerős sikert sikerre halmoz, a széria új kötete pedig megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia sikerlistáin.

Cara Hunter az angliai Oxfordban él a férjével és a macskáival. Gyerekkora óta szenvedélyes krimirajongó.
„Rafinált és különlegesen összetett történet.” – Jane Corry
„Kiborító és furfangos… muszáj elolvasnod!” – Shari Lapena
„Hitchcock legjobb pillanataira emlékeztet: szélsebesen bucskázunk egyik csavarból a másikba.” – Daily Mail

Amikor egy új ház felújításába kezdesz, sosem tudhatod, mire bukkansz a vén falak mögött. Az idős, Alzheimeres férfi házában olyan sötét titok nyomára bukkan a szomszéd egy véletlen építkezési baleset kapcsán, ami nemcsak ebben az ügyben, de egy korábbi hasonlónak hitt ügyben is felkavarja az állóvizet. Megoldatlan bűntény? Bűntények? Ki az áldozat ebben a szövevényes történetben? Kik azok? Tipikusan az a "nem tudod lerakni" könyv. Nagyon ajánlom!

Olvasgatós megint

 Mondom Alessiának, hogy ez a Soha ne hazudj! milyen beteg egy krimi. Letorkolt, hogy mégis mit várok egy pszichológiai thrillertől. Lehet, hogy igaza van. Mindenesetre most Freida McFadden más regényeit félretettem, sok volt ez éhgyomorra, és elővettem John Sandford: Soha ne ölj! című könyvét. 

A könyv jó! A szerzőről még soha nem hallottam, de ez nyilván az én saram. Annál is inkább, mert mint utólag kiderült, a pasi (aki egyébként a John Roswell Camp névre hallgat a valóságban) amúgy Pulitzer-díjas újságíró, író. Teremtett egy felügyelőt, Lucas Davenportot és írt róla több, mint harminc sztorit. Nem akármilyen pali a főhősünk, mert szereti a luxust, Porschéval jár, de nem kell félni, nem korrupcióból telik rá, hanem mert szabadidejében menő videójátékfejlesztő. Szeretik a nők és ő is szereti őket, s nekem eddigi egyetlen könyves találkozásunk alapján enyhén szólva is csapodárnak tűnik, hisz bármennyire kedveli a barátnőjét, aki gyereket vár tőle, azért simán összegyűri a lepedőt mással is. Párás szemekkel forgat egy 19. századi Emily Dickinson verseskötetet, de szemrebbenés nélkül lelő bárkit, aki rászolgált. (köszönet az információkért a mohabacsi-olvas.blog.hu-nak)

És a szinte kötelező kedvcsináló részlet: " Hogyan választja ki az áldozatait? Elle vállat vont. - Lehet, hogy teljesen ötletszerűen. Talán telefonkönyvből. De az a legvalószínűbb, hogy miután látta őket. És akár tudatában van, akár nem, feltehetőleg van egy típus, amelyik az esete... - Ezek a nők alacsonyak és feketék - mondta Davenport. - Fekete haj, fekete szemek. Az egyik mexikói származású... - Ilyesmire gondolok. Szóval, ha találkozik egy ilyen típusú nővel, az valahogy rögzül az agyában. Köré építi fel az ábrándképeit, amelyek aztán rögeszmévé válnak. Végül elindul a nő után... és alkapja. A fantáziaképei vezetik. - És mennyi időbe telik neki, míg kiválaszt egy nőt? Lehet, hogy csak egy pillanat műve? - Lehet. De valószínűbb, hogy valamilyen személyes kontaktus kell hozzá. Egy futó közelség, egy beszélgetés... Bizonyára az is belejátszik, hogy az illető nő könnyű vagy nehéz prédának látszik. Ne feledd, hogy ez az ember esetleg nagyon intelligens. Végül azonban mégis kicsúszik a kezéből az irányítás. A nő rögzül az agyában, és többé nem tud szabadulni tőle. És az se őtőle..."

De hogy ne csak lelkendezzek... A kötet 1991-es kiadású. Én a büdös életben könyvben ennyi elgépelést, tördelési hibát, nyelvi helytelenséget még nem találtam. Ha azt mondom, oldalanként 5-6-ot, akkor nem túloztam. Kicsit felsírt bennem a meg nem értett szerző a magánkiadás piacán... amikor ezt a könyvet annak idején a JLX Kiadó lefordíttatta és kiadta, senki nem lektorálta? 

Olvasgatós

 A reklám tetszett, letöltöttem, aztán a legjobb barátnőm is mesélt a könyvekről. Na, pláne... Melyikkel is kezdjem? Legyen a Soha ne hazudj! ... Freida McFadden tollából, ha valakinek nem ugrott volna be a címről a manapság népszerű regény.

Olvasmányos? Igen. Helyenként borzongató? Igen. Gyanakodtam  valakire? Naná... mondjuk, az első tippem, az pont nem jött be. 

Összességében a véleményem? Beteg. 😎

Az 1980-ban született amerikai írónő elméje is megérne egy beszélgetést az általa nagyon kedvelt pszichiáter hősnője kanapéján 😉

Olvasgatós

 Na, hát Andrea di Robilant átlapozva. Szó szerint. Tudom, a gyorsolvasás nem feltétlenül ezt a módszert fedi le, de próbáltam minden oldalon meglelni az olvasásra érdemes részt (volt, hogy nem leltem) és csak lapoztam előre és előre, hogy azért a történet szálát - ha van - felgombolyítsam a végére. Jelentem, kipipálva. És mea culpa, nem tetszett! Most irodalombarátok talán  kardjukba dőlnek, hogy ilyet le mertem írni, de ez van. Ez a könyv számomra nem sugallta még a halvány értelmét sem annak, hogy papírra került. Nem tudom, hogy jártam-e így korábban, de ezért is szép az élet, az ilyen tapasztalatok is gazdagítják. Mindenesetre gyorsan abba a kupacba pakoltam, amitől rövid úton majd megszabadulok. 

És akkor jött... no, nem a Tenkes kapitánya, nem. Az egy sokkal korábbi és máig feledhetetlen ifjúsági könyvélményem. Szerencsére zsenge koromból sok ilyen sejlik fel, talán ezért is vagyok a betűk barátja ma is. Szóval, jött Raynor Winn: A tenger útja című könyve. Miután láttam a filmet, ami elvarázsolt és olvastam az újságcikkeket, amik egy kicsit kiábrándítottak. De a könyv tetszik! Olvasmányos, gördülékeny. Igazán ki vagyok most egy ilyenre éhezve az előbbi kínlódás után. Még nem értem a végére, mert ma például egy mini-osztálytalin voltam, holnap a barátnőmmel találkozom egy kávéra, itthon meg ezer a dolog (tegnap például átválogattam a ruhásszekrényeink teljes tartalmát és kilomoltam vagy öt-hat szatyor ruhát, kabátot, ráadásul még belekezdtem a Sullivan's Crossing sorozatba a Netflixen, ami szintén nagyon tetszik.  Már két alkalommal is éjjel fél egyig ültem a tv előtt és még álmos sem lettem, pedig amúgy fél tízkor bedobom a törülközőt a mindennapi korai kelés miatt. Sejthetitek, mostanában még inkább mosottkaka kinézetem van, de ez a sorozat megéri. Nem is szaporítom a szót, leülök olvasni. Ti pedig bátran nyúljatok utána a könyvesboltokban.

Lány gyöngy fülbevalóval...

 Gyerekként jóanyám sajnálta az apró fülecskémet injekciós tűvel átszúratni, pedig a nagyim erősen kardoskodott, de végül nem merte a lánya háta mögött megbízni szegény Fülöp doktor feleségét a "műtét" számba menő műveletre. Aztán kiderült, hogy szép számú fiú barát mellett fiúsabban is játszom, nem hiányzik egy baleset, hogy focizás közben kitépjék a fülemből. Mondjuk ez később is reális veszély volt, amikor kézilabdáztam. Az idő ment és úgy alakult, hogy tizennyolc évesen, az első fizetésemből (vagy a másodikból? lehet, hogy az első a varrógép volt) vállalkoztam a már sokkal modernebb belövős megoldásra. 

Na, innentől kicsit elszaladt velem a ló... szerencsére nemcsak szerettem, de bírtam is a bizsukat, úgyhogy volt nekem mindenféle színben és formában fülönfüggőm. A kincses ládikómban volt madarat formázó, lógós, hosszú és kerek, tarkabarka, elegáns, bohó, sőt Alessia barátnőm jóvoltából karácsonyi  is, de ahogy most régi eseményeken készült fotókat nézegetek vagy régebbi igazolványképeket, esetleg a pillanatnyi önarcképemet a tükörben, nos, én vagyok a lány a gyöngy fülbevalóval. Hiába na, az egyszerűség a legmutatósabb.

Jan Vermeer

Nyafogós ... velencei karneválos

 Először is... jól beharangoztam ezt az Andrea di Robiland könyvet. Hát, nem varázsolt el, pedig ami Velencével kapcsolatos, az azért nálam az elhülyülésig esélyes a varázslatra. Ugyan még a századik oldalig sem jutottam el, de csak a kötelesség visz előre, nem az élvezet. Az első három oldalnál még roppant lelkes voltam, Alessiának még be is fotóztam a lapokat, hogy lám, ír a moretáról és a bautáról, amiről ő is a napokban posztolt, de aztán szép lassan laposodott el az egész, már az sem bírta fellelkesíteni az érdeklődésem, hogy mégiscsak bekukucskálhatunk a 18. századi Velence életébe. Ráadásul a főszereplő, Andrea Memmo - számomra - már néhány oldal után sem egy szimpatikus figura, nem értem annak a kis csitrinek a rajongását. Pedig akartam szeretni! Hogyne akartam volna, amikor olyan helyekről ír, amelyek emlékezésem fiókjából előkereshetőek. Nem tudom, hogy a szerző, vagy a fordító: Sümegi Balázs a hibás, de nem tudták elérni, hogy kíváncsi legyek ennek a két embernek a titkokkal terhelt kapcsolatára. Nem tudok drukkolni nekik és ez Velencével kapcsolatban még nagyobb bűn, mintha egy bármilyen romantikus történet hőseiről lenne szó. Hagyjuk is ...

A Nagy Manitu ilyenkor persze eláraszt mindenféle velencei videókkal, hogy még nagyobb legyen a kontraszt a mesevilág és a város mai arca között. De ... mondom, hogy elvetemült vagyok, még így is a város nyer. Pedig éppen zajlik a Karnevál és a videók láttán egyre biztosabb vagyok abban, hogy soha a büdös életben nem akarnék Karnevál idején a városban tartózkodni. Már belefáradtam, hogy keressem, mi az igazi és mit generált az AI, így aztán csak remélem, nem írok nagy marhaságot, ha megemlítem, hogy az idei Karneválon az angol arisztokrácia is tiszteletét teszi - jelképesen és a Bridgerton című nagysikerű sorozat eleganciájával. Én igazán kedvelem Londont, de jól áll nekik Velence is. Én magam évekkel ezelőtt írtam egy kis szösszenetet, ami éppen ezekre a napokra illik, úgyhogy (mivel egy csecsemőnek minden vicc új, és talán lesz itt valaki, aki még nem olvasta) megosztom itt az akkori irományt. 

Velencei karnevál

 Jacob Angiolini hunyorogva nézett ki a British Airways velencei járatának ovális ablakán. Odalent világosan kirajzolódott a hal alakú város, bár a nyüzsgését ebből a magasságból képtelenség lett volna meglátni, mégis mintha még idefent is észlelhető lett volna a városban uralkodó hangulat. Február vége volt, a Karnevál ideje. Talán a legalkalmasabb időpont egy kis időutazásra. Nagyon régi, mondhatni ősi gyökerekkel kapaszkodott ebbe a városba, ahol ennek ellenére még sosem járt. Szerteágazó családja azonban éppen elég információval szolgált ahhoz, hogy most itt legyen és izgatott várakozással tekintsen az előtte álló napokra.

 A hosszú combú szőke stewardess már elvitte a pezsgős poharat, miközben diszkréten a lehajtott asztalkán hagyott egy névjegykártyát mobiltelefonjának számával és egy velencei szálloda nevével. Régi játék volt ez, csak a nők és a helyszínek változtak. Egy héttel ezelőtt Jacob talán élt volna a nyílt felajánlkozással. Most azonban valami furcsa hangulat uralkodott el rajta, ahogy ősei gyökereihez visszatérve némi önmérsékletre intette magát. Nem hirtelen ötlettől vezérelve indult útnak, ó nem. Egy régi tervét váltotta most valóra. Esélye sem lett volna a csordultig telt városban szállást találni, ha csak úgy hirtelen elhatározásból indul útnak, nemhogy luxus szállodában, de még az utolsó kis vendégházban sem valamelyik eldugott kis sikátor mélyén. Egy évvel ezelőtt foglalta le a négy csillagos Hotel Concordia egyik szobáját, az egyetlen szállodáét a városban, amelynek homlokzata a San Marcon nyüzsgő karneválozókra néz. Itt léte minden percében részese akart lenni a forgatagnak, akár elvegyülve, akár szobájának rejtekében.

 Híres rokona, a déd-déd-dédapa Casanova tavaly áprilisban ünnepelte volna 300. születésnapját, ő pedig néhány nappal korábban a 30.-at. Mi ez, ha nem égi útmutatás, hogy egy perccel sem halogathatja tovább az utazását. Valami belső kényszertől hajtva úgy döntött, itt kellett lennie a Karnevál idején. Önmagát lepte meg ezzel az utazással a munkával és szórakozással egyformán kitöltött gyorsan suhanó hétköznapokban. Az öreg Giacomo... – merengett jellegzetes félmosolyával - ...nyilván hatással volt a szüleire is, amikor a keresztségben a Jacob nevet adták neki, ily módon tisztelegve az emléke előtt...

 Nem ez volt az egyetlen hasonlóság közöttük. Jacob éppen úgy élvezte az életét, mint a hírneves ős. Külsejében megörökölte a kreol bőrt, a magas, vonzó alakot, megnyerő arcot és azt a híresen bűvölő kék szemet, melynek mélységében, mint a Mariana-árokban vesztek el a meghódított lányok és asszonyok. Ugyanaz a mágneses vonzerő áradt belőle is, az életigenlés, a játékos flörtölés művészete, a szexben való jártassága, amely az önzés teljes hiányával párosulva a legfőbb fegyvere volt. Szerette a nőket, nem használta őket, mint ahogy sokan férfitársai közül dicsekedtek hódításaikkal, de mit tudtak ők... Soha nem érezte szükségét, hogy megalázzon egy nőt. Hódolt előttük, amiért az örömét keresték és nem hagyta viszonzatlanul fáradhatatlan adakozásukat. Hányszor hallgatta a teniszmeccsek után a férfiöltözőben a pökhendi dicsekvéseket, szerencsétlen nők kibeszélését, gúnyolását. Megvetette férfitársait, ő nem volt ilyen.

 Szeretett úgy gondolni magára, mint egy modernkori Casanovára, bár soha senkinek nem említette a halvány, múltban fogant rokoni szálat. Hozzá hasonlóan minden érzékszervét az örömszerzés szolgálatába állította, szeretkezett és nem kefélt, még ha sokan – a szakítást követő napokban, hetekben - ezt gondolták is róla. Szívesen hallgatta a régi klasszikusokat, köztük is elsősorban a jó öreg Vivaldit, aki felpezsdítette a vérét időtlen dallamaival. Ahogy benyitott a lakásába, a háttérben halkan csendültek fel a középkort idéző dallamok. A vendégei talán meglepődtek rajta, hogy nem könnyűzenével, jazz-el fogadja őket, de egy idő után élvezettel adták át magukat a különleges hangulatnak. Remek vendéglátó volt, aki nem az ágyban kezdte az estét, partnereit jobbnál jobb éttermekben finom falatokkal kényeztette, hogy cserébe szeme élvezhesse az elégedett nő látványát, s végül az este - otthon pezsgőt bontva - eljusson oda, ami talán mindkettejük korábbi nem titkolt reménye volt, a hatalmas, selyemágyneművel borított baldachinos ágyba, melyet talán pont egy velencei palota berendezése ihletett. Amikor pedig eljutottak az első csókig, már szaglása, nyelve és bőre is megkapta jussát. Az illatos női testek, a bársonyos bőrök és szenvedélyes szájak pontosan azt nyújtották, amiben néhai ősének is része lehetett.

 Nem volt válogatós, amióta tizennégy évesen a szomszédban lakó egyetemista lány  kezdeményezésére elvesztette a szüzességét. Magasabb és érettebb volt a kortársainál, így aztán tanulékonyabb is, és a titokzatos mosolyú Sophia nem csalódott benne. Titkos viszonyuk során többet tanult tőle az aktus naturalitásánál. A lány megértette vele, hogy micsoda különbség van dugás és szeretkezés között, ő pedig jó tanítványnak bizonyult. Mint ahogy nem okozott csalódást később sem senki másnak. Nem volt ez tudatos döntés, hogy a jó Giacomo életstílusát kövesse. Egyszerűen csak így alakult. Talán a vér szava volt. De sokkal óvatosabb volt. Szexuálisan aktív életének tizenöt esztendeje alatt elővigyázatosan óvta önmagát és a nőket, akikkel kapcsolatba került. A kor pestisét, a HIV-et kivédeni ilyen életforma mellett életbiztosításnak számított. Hiába került alkalomadtán olyan helyzetbe, ahol éppen beérett volna a hódítása, ha nem volt felkészülve, inkább passzolta a légyottot. Nem akarta elkövetni őse hibáját, aki életének jelentős részében vérbajban szenvedett és csak érettebb fejjel fedezte fel a védekezés megannyi lehetőségét, az „angol lovaglókabátot”, a bőrből, halhólyagból, bársonyból vagy éppen juhbélből készült kondomot.

 Modellek, táncosnők, kezdő színésznők éppúgy voltak a hódításai között, mint unatkozó diplomata feleségek, elhanyagolt háziasszonyok és szerelemre áhítozó, érintetlen kékharisnyák. Utóbbiakat az egyetemen sikerült begyűjtenie, amikor jól menő számítástechnikai cége kapta a campus műszaki fejlesztésének megbízását. Ha volt is határ, melyet sosem lépett át, az csak az alsó korhatár volt. Kiskorúakkal akkor sem kezdett, ha korukat meghazudtolóan érettnek bizonyultak, mindenféle tekintetben. Casanova életfilozófiáját vallotta: „Hagytam sodortatni magam, amerre a szél vitt.” És a szelek szárnyán most ő maga is megérkezett Velencébe, oda, ahol minden, amihez különös kötődés alakult ki benne, elkezdődött.

 Mielőtt repülőre ült, átnyálazta a családi könyvtárat, melynek legrégebbi és legdrágább darabjait éppen ő maga vásárolta vissza több évszázados tekergésük után. Köztük a híres rokon emlékiratait, igaz azoknak csak későbbi kiadását. De birtokába került egy régi könyv, amely állítólag magáé Casanováé volt, Pietro Aretino erotikus szonettje, mely a szeretkezési testhelyzeteket taglalta rézkarc mellékletekkel, naturális őszinteséggel. A fickó kora pornográf irodalmának klasszikusa volt, így már csak ezzel is jogot szerzett arra, hogy műve az ő könyvtárának egyik becses darabja lehessen. Egy könyvaukción sikerült becserkésznie, és ironikus módon egy hatalmas ágyban lett végül a tulajdonosa, amikor a korábbi tulajdonos, egy negyvenes éveiben járó német arisztokrata hölgy kedvére tett. Nem érezte bűnnek, hogy egyetlen szenvedélyes éjszakával fizetett az értékes könyvritkaságért, hiszen valaha a családjáé volt, amíg egy elszegényedett rokon pénzzé nem tette a könyvtár sok más értékes darabjával együtt. Valóságos csoda számba ment, hogy megtalálta, és isteni igazságszolgáltatásnak, ahogy végül a birtokába került.

 A pilóta megdöntötte a gépet, az utolsó kanyar következett leszállás előtt és megkezdték az ereszkedést a Velencétől nyolc kilométerre lévő Marco Polo repülőtér felé. Nagyon remélte, hogy a vízitaxi, amit potom száz euróért rendelt, ott fogja várni. Egy pillanatra elmerengett a  világ változásán és változatlanságán. Ha Casanova visszatért a városba, azt nyilván lóháton tette, aztán beült egy gondolába; ő repülővel érkezik, de végül csak a vízen halad majd a szállása felé. Igaz, már nem egy izmos gondoliere lapátol majd a háta mögött, hanem valószínűleg nagy teljesítményű Yamaha motor hajtja előre.

 A kerekek döccenve kapaszkodtak meg a betonban, amikor már azt hitte, a vízre fognak leszállni. A hideg február végi napsütésben most feketén csillogott alatta az Adria víze, az Azurro, melyhez szeme színét hasonlították romantikus lelkű partnerei. Az elsők között szállt ki, barátságos, semmitmondó mosolyt villantva a kissé csalódott utaskísérőre, aztán kilépett a gépből és egy pillanatra megállt, hogy tüdejét megtöltse a sós levegő. Olyan volt, mint egy vérátömlesztés. Az utazás monotonitása lehullott róla és szokatlan energikussággal nézett szét. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Még igazából el sem érte a várost, amelyet csak fotókról, filmekből ismert, mégis úgy érezte, hazaérkezett.

 A taxis egy táblát szorongatva várakozott rá a kijáratnál, melyre a nevét firkálta fel nagy, gyerekes, kusza betűkkel. Olaszul szólította meg, és hirtelen elöntötte a szégyen, amiért a pergő üdvözlésből talán csak minden ötödik szót értett meg. Hogy tudta ennyire elfeledni a gyökereit, a származását, amelyre pedig büszke lehetne? Büszkének kellene lennie! De a lelke mélyén nem volt az. A családjában nem volt semmi, amire igazán jó szívvel gondolt volna. Casanova is hazudott magának egy előkelő családfát, hiszen színésznő-kurtizán anyjára és spanyol származású, örömlányokat futtató apjára aligha lehetett büszke azokban a körökben, ahová – ha az asszonyok ágyain is át, de befurakodott. Jacob családja nem sokban különbözött. Anyja unatkozó feleségként bárkit hajlandó volt kitüntetni a figyelmével, aki erre kaphatónak mutatkozott, legyen az a kábelszerelő vagy a zöldséges futár, aki hétvégenként ládaszámra hordta a vitamint a házba. Apja pedig, a nagyétkű ügyvéd úr, aki sokkal inkább mellbőségük, mint szakmai rátermettségük alapján választotta ki a titkárnőit. Csoda volt hát, hogy ő maga is a könnyű, semmire sem kötelező kapcsolatok szorgalmazója lett?

 Összekaparta szegényes nyelvtudásának javát és néhány egyszerű mondattal megpróbálta kifejezni az örömét, amiért megérkezett, és ejtett néhány igazán angolosan merevre sikeredett mondatot az időjárásról is. Közben a csónakhoz értek, ahol a farába állva bólintott, indulhatnak. Felkészült rá, hogy a víz az arcába csap majd menetközben, apró jeges szilánkoknak érezve minden cseppjét; hogy a hideg megdermeszti, mire elérik a védett lagúnát, de nem akart a kabin védelmében érkezni a városba. Látni akarta, ahogy lassan, lépésről, lépésre, helyesebben csónak-hosszonként felfedi magát előtte, és magához engedi, mint egy szemérmes szerető. 

 A város már ünnepelt. Máris ezrek, talán tízezrek tolongtak az utcákon és tereken, hangoskodva, álarcok mögé bújva, vagy egyszerű, hétköznapi ruhájukban nyíltan bámulva és fotózva a szerencséseket, akik a pénzt nem sajnálva, szebbnél szebb, vagy éppenséggel meghökkentően fantáziadús ruhákban vettek részt az időutazáson. Nem volt itt a nyitóeseményen, mert legutóbbi kedvese, Maria lelke fontosabb volt a galambröptetésnél, vagy a Campanile és a Doge palota közti kötéltáncos mutatványánál. Talán Maria volt az első, aki szenvedni akart, amikor szakított vele, és ezt nem hagyhatta. Muszáj volt megértetnie a lánnyal, hogy ő ilyen és ennyit nyújthat. A többiek ezt többnyire már az első estén elfogadták, és ő elkövette a hibát, amikor látta a lány szemében megcsillanó reménykedést és nem állította le. Nehéz találkozás volt, mert a könnyben úszó csokoládé barna szemek egyszerre kívánták és vádolták, ezért életében először úgy tett, ahogy sosem akart. Olyan oldalát mutatta meg, amilyen korábban sosem volt. Remélte, hogy soha nem is válik olyanná. Önző, érzéketlen és közömbös... Az az este színtiszta szex volt, érzelemmentes dugás, amivel a fiatal nő vonzódását akarta kiölni, és amikor elment, látta a csalódást a szomorú szemekben. De nem bánta, inkább érezzen így iránta, mint kergessen egy álmot, amely sosem teljesülhet be.

 De most végre megérkezett. A taxi halkan koccant a San Marco szélénél sorakozó famólók cölöpjeihez. Fizetett és ruganyosan ugrott ki a lágyan ringó hajóból. Drága, méretre szabott öltönynadrágjára sós víz freccsent, de nem érdekelte. Ugyan mikor nézett le Casanova, amikor gyapjúharisnyája, vagy selyemnadrágja szenvedte el ugyanezt a sérelmet? Konfettis víz örvénylett a móló előtt, rátapadva a közelben ringatózó gondolák sötét oldalára, álarc gyanánt, hisz oly régen kénytelenek feketében járni.

 Utazó táskáját markolva sietősen vágott át a forgatagon, mint egy vendég, aki elkésett a díszbemutatóról, nem törődve a mindenhonnan feléje szálló felháborodott kiabálásokkal, amikor figyelmetlenül belegyalogolt a gondosan beállított fotókba. A Calle Larga-n megtorpant a belső luxusról legkevésbé sem árulkodó egyszerű bejárat előtt. Összehúzott szemekkel nézett fel a homlokzatra. A magasban jól láthatóak voltak a térre nyíló erkélyek. Nem hagyta becsapni magát az első elbizonytalanító benyomás alapján… nem… a belső terek és a berendezés majd visszaadják az időutazás illúzióját.

A szállodaportás úgy festett, mint egy angol komornyik valamelyik elcsépelt vidám sorozatból a BBC csatornán. Középen elválasztott gyér haját két oldalra nyalta, a libériaszerű egyenruha pedig megfeszült testes alakján. Kissé fásult arcára azonnal a vendégnek kijáró udvarias mosoly kúszott, ahogy belépett és ő önkéntelenül kihúzta magát, mintha a férfi felismerhetné.

 -Uram! Örülünk, hogy ha kissé késve is, de mégis vendégünkként üdvözölhetjük. A szobáját természetesen fenntartottuk – hajbókolt előtte a nálánál idősebb férfi, és ő képes volt olyan gőggel biccenteni, amit sosem képzelt volna magáról. Uram Jézus, még épp csak megérkezett, de a város máris megkezdte az átformálását?

-A jelmezem? – kérdezte, miközben az iratait tolta a férfi elé, hogy a gépbe bevihesse az adatait.

-Megérkezett. Signora Antonia saját küldönce hozta el. A szobájába készítettük – adta meg a felvilágosítást a férfi. Antonia Sautter velencei maszk- és jelmezkészítő művész volt, aki hosszú évek óta gondozta az eseményt, amelyre csak a kiváltságosok juthattak be, a Velencei Dózse Bált, a bálok bálját, melyen a részvevők a művésznő által megálmodott ruhákban jelentek meg. A szálloda ajánlotta a figyelmébe, mert a remek marketingérzékkel megáldott Antonia azokra bízta a vendégkör összeállítását, akik mindenkinél jobban ismerték a város vendégeit. Nyilván felfigyeltek olaszul csengő nevére és összekötötték a ténnyel, hogy megengedheti magának a luxust, ami itt körülvette. Horribilis volt a meghívó ára, de nem tudott ellenállni a XV. századi palotában megrendezésre kerülő eseménynek. Amikor rákeresett az interneten, a 100 dolog, amit látnod kell, mielőtt meghalsz elnevezésű nemzetközi lista élmezőnyében talált rá. Nem volt kérdés, hogy ez az ő számára kihagyhatatlan! Jacob ledobta a tollat, felmarkolta az igazolványát és a hagyományos szobakulcsot, amilyen talán már sehol a világon nem létezik, csak itt. A londíner a táskájával a kezében már a liftnél várta.

A szobaajtó lassan nyílt ki, mintha azon keresztül egy másik világba készülne lépni, s hogy ez mennyire így volt, azt akkor még csak nem is sejtette. Öt eurót nyomott a nyálasszájú kölyök kezébe, aztán becsukta kíváncsi szeme előtt az ajtót. Tisztában volt vele, hogy a nap folyamán még jó néhányszor lesz alkalma honorálni ilyen-olyan szolgálatait és némi ironiával gondolt rá, hogy a kölyök egész szép summára tesz majd szert, mire ő elutazik. Az ágyon fekvő kiterített ruhára nézett és elismeréssel siklott végig a szeme a hajmeresztően korhű munkán. A fürdőszobaajtón ott fityegett a ruhazsák, amelyben hozhatták, de nyilván megvolt az értelme a szándéknak, hogy a szobába lépve teljes pompájában azonnal megmutassa magát. Arra a másikra gondolt, amit a ma délutánra csináltatott még otthon, Londonban, kedvenc szabójával. A merev angolja! Feszengett a szokatlan feladattól, de átkozottul jó munkát végzett. Mégis, az egyszerű fekete kabát és nadrág, az ezüst sújtásokkal még csak köszönő viszonyban sem volt ezzel a páratlan műalkotással.

 Elszakította a szemét a ragyogó darabról és a hatalmas ágy túloldalán kinyitotta a táskáját. Kikészítette a ruháját, aztán bevette magát a modern kor luxusával felszerelt, mégis patinásnak ható fürdőszobába. Nem sokkal később megkezdte átváltozását, hogy minden egyes felvett darabbal közelebb kerüljön egy korhoz, amelyről nem sokat tudott, de valahol a zsigerei szintjén mégis úgy érezte, hogy otthonként tudná magába fogadni.

 A délutáni karneváli forgatagba kilépve egy utolsót igazított bautáján, az arcát teljesen elfedő álarcon. A San Marco hatalmas bálteremként zsongott az utcai zenészektől, a vidám turistahadaktól, akik irigykedve próbálták ellopni maguknak a mulatság fényét a jelmezesekkel készített fotókkal. Ő is megállt és merev arccal hagyta, hogy hozzábújjon egy valószínűleg szláv szépség, amíg a barátja elkattintja a fényképezőgépét, és ellenállt a kísértésnek, hogy kipróbálja, mit szólna a tornacipős fiú, ha régi jó szokásként most szájon csókolná a barátnőjét. Casanova valószínűleg így tett volna, de ő most még nem érezte magát késznek a teljes átváltozásra. Még csak ismerkedett a várossal, az érzésekkel, amik elárasztották utcakövenként, ahogy haladt előre a sokaságon át. A Harris és Fia által szabott öltözék valódi műalkotás volt, mely kisebb vagyonba került, de nem sajnálta magától a különös születésnapi ajándékot. Remekül állt rajta, de mégsem ez volt, ami szinte ráirányította a figyelmet. Magabiztos, már-már pökhendi járása, amivel átvágott a téren, arra késztetve másokat, hogy elkotródjanak az útjából, mintha maga a Karnevál Hercege lépdelne közöttük. Nem kívánta ezt a szerepet betölteni, mert a herceg uralkodása a karnevál utolsó napján, Húshagyó kedden máglyahalállal úgyis véget ér, jelképezve ezzel a város megtisztulását. Érezte, amint kevéssel azután, hogy magára öltötte a jelmezt és az álarcot, lassan már nem Jacob Angiolini volt Londonból, hanem Giacomo Angiolini, velencei nemes.

Harsogó volt a közeg, amely körülvette, ugyanakkor volt benne valami arisztokratikus emelkedettség. Tudta, hogy ez majd az esti bálon érvényesül igazán, de magába szívta az érzést, hogy segítségével addigra valaki mássá  váljon. Nem volt határozott célja, hiszen nem ismerte a várost. A könyvekből tudta ugyan, hogy Cannareggioban az ízlelésnek hódolnak most leginkább, Dorsoduro-ban a zenének, Castello-n az érintésnek, de igazából fogalma sem volt róla, merre tart. Megkóstolt mindent, ami az útjába akadt, letudva ezzel egy korai vacsorát, a klasszikus karneváli falatot, a fritellét, a csicseriborsóból és lisztből készült, olajban sült párnácskát, melyet a fánkhoz hasonlóan krémmel töltöttek. Hamar rájött, hogy a sós változat inkább ínyére van, mint az édes. Bekapott néhány tramezzinit, forró, rákkal töltött falatkákat. Amott egy galanit, porhanyós, mázzal bevont aprósüteményt. A kis angyalszárnyakat sgroppino-val öblítette le. A citromsörbetből, vodkából és prosecco-ból kevert ital titka egyike volt a helyiek hét lakat alatt őrzött titkainak. Dőzsölt és közben érezte, hogy évtizedeket, lassan évszázadokat csurog vissza az időben. A bauta takarásában talán egy cseppet gátlástalanabbnak érezte magát, mint a hétköznapokban, melyek most fényévnyi távolságra kerültek tőle..

 Játékosan bókolt a nők előtt, nem törődve vele, hogy álarcuk kit takarhat. Flörtölt,de igazából nem akart hódítani. Úgy látszik, mégiscsak örökölt valamit a kiváló őstől, mert bár az angolon kívül nem beszélt jól egyetlen nyelvet sem, de konyhanyelvi olaszával és franciájával mégis megértett minden kacér mondatot. Arra gondolt, hogy mennyi mindenben hasonlítanak, miközben különbözőbbek nem is lehetnének. Casanova kiváló matematikus volt és ő maga is meglehetősen konyított hozzá. Sőt, éppen a matematika volt az, amelynek segítségével túl is szárnyalta a kétes hírű rokont, akit a rendőrség megfigyelésekre és jelentések írására kényszerített. Ő ezzel szemben a latrokat fülelte le saját készítésű programjával, melyet Las Vegastól kezdve a világ számtalan pontján használtak a kaszinóbeli csalások leleplezésére. Míg Casanova soha senkit nem juttatott a hatóságok kezére, ő maga a számítógépes programjának hála, rendszeresen tiltatott ki szerencsevadászokat a kaszinókból. A szerencsejáték őt magát hidegen hagyta, hacsak a tőzsdét nem tekintette annak.

 Egy pillanatra megállt és levette fehér tollakkal díszített fekete kalapját. Sötét, már-már fekete haján megcsillant az este közeledtére felkapcsolt kandeláberek fénye. Körülnézett. A maszkok mögé rejtőzve sokan bújtak ezen a napon új szerepbe. Talán ő volt az egyetlen, aki önmagát adta, és ez, úgy érezte, föléjük helyezte. Már-már gőgösen gondolt rá, milyen lesz a pillanat, amikor Casanova életre kel és átlépi Antonia Sautter báljának ajtaját. Megborzongva jutott eszébe az Oscar Wilde-tól olvasott röpke mondat, amit talán meg sem jegyzett volna, ha nem az utazás előtt kerül a kezébe: „Az ember akkor fedi fel magát igazán, ha maszkot ölt.”  Pontosan ezt érezte most, egy 18. századot idéző város közepén, magányosan elvegyülve a sok titkolózó között. Talán ez a sok vidám, életigenlő ember is ezekben az órákban adja lénye lényegét, és a sok orvos, mérnök, titkárnő, kereskedő és gyári munkás hazatérve, ledobva farsangi álarcát, éli tovább rákényszerített hamis életét.

 Az óratorony bronz mórjai elkalapálták a kilenc órát. Ideje, hogy visszatérjen a szobájába és készülődni kezdjen a Bálok báljára.

 -Dio mio! – nézett fel bénultan a szobafoglalási táblázatból Signor Andretti, amikor az olasz nevű elegáns angol vendég megjelent a lépcső tetején. Nem kellett táblát akasztania a nyakába, hogy bárki rájöjjön, Giacomo Casanova lépdel lefelé a királykék

szőnyeggel borított lépcsőkön. A vendégek nagy része beérte erre az estére egy álarccal a legjobb maszkkészítő műhelyek valamelyikéből, ez a férfi azonban a valaha látott egyik legpompásabb jelmezben a Dózse Bálba igyekezett. Nem, nem igyekezett. Éjfélig már csak tíz perc volt hátra és ugyan a gondolás ott várt rá a mólónál, de az út odáig is több, mint öt percig tart. El fog késni, de láthatóan ez nem aggasztotta. Mint aki nélkül el sem kezdik az igazi mulatságot. Signor Andretti azt is sejtette, miért. Ebben a ruhában, ezzel a megjelenéssel, kicsit elkésve …tökéletes lesz a bevonulása; és ez éppen elég önbizalmat adhatott neki. Feljegyezte a tennivalói közé, hogy a szobalányt felrendelje a vendég szobájába, aki nyilván nem pakolt össze a távozása előtt. Biztos volt benne, hogy ma éjjel vendéggel tér majd haza, a szobának tehát teljes pompájában kell fogadnia.

 Jacob úgy vonult el a porta mellett, hogy oda sem pillantott. Szeme előtt már az este izgalma lebegett. Öltözködés közben szinte átlényegült. A jelmez annyira korhű volt, hogy meglepetten forgatott egy darabot, majd vigyorogva letolta a boxerét és felkötötte a gatyapőcöt, aztán sorban magára öltötte a többi darabot is. Fehér gyapjúharisnyája térd fölött végződött, a fekete selyem térdnadrág akadályozta meg, hogy tánc közben majd a bokájára harmonikázzon. A nadrágba fehér selyeminget tűrt, melynek nyakfodra és kézelőinek csipkéje valóságos remekmű volt. Hajlott rá, hogy úgy képzelje, a közeli Burano ügyeskezű asszonyainak munkája lehet. Krémszínű selyem mellényét aranygombok díszítették; borvörös, arannyal hímzett, brokát kabátja pedig teljessé tette az összképet. Belebújt a puha fekete papucscipőkbe, kicsit fintorogva, amiért a csizma nem illett akkoriban a díszöltözékhez. Fodros nyakravalóját csillogó hegyikristály díszítette tűvel rögzítette. Már majdnem elkészült, csak az utolsó apró részlet hiányzott, hogy a 18. századi külső tökéletes legyen. Kinyitotta az éjjeli szekrényen álló kis dobozt és kiemelte belőle a rizsporos parókát, hogy elrejtse alatta sötét haját, majd magára illesztette a fél arcát elfedő álarcot.

 A férfi, aki visszanézett rá a tükörből, szinte szólt hozzá: Ne hozz szégyent rám ma este! Hallott már olyat, hogy a maszk lelke a tükörből jön elő, de ez a lélek ma egy hazatérő lélek volt a múltból.

 Elegáns könnyedséggel telepedett le a rá várakozó gondola ülésére. Feje fölött a fiatal férfi arcán gúnyos mosoly játszott, amely a betolakodónak szólt, aki az ő városában maszk mögé bújva velenceit játszott. Nem tudhatta, hogy a lábainál ülő férfi sokszorosan is az volt. Származásánál, életvitelénél, de leginkább életfelfogásánál fogva. Jacob ebben a percben velenceibb volt a gondolierenél, aki itt született.

A gyertyafénybe borított palota úgy bukkant fel a kanyar mögött, mint egy vízen úszó, mécsesekkel teli üvegkalitka. Jacob ma este csábítani akart, de a látvány nem hagyta érintetlenül. Elsőként a város csábította el őt. A felcicomázott ázott falak, gyertyafénybe bújtatott kopottságukkal aranyos ragyogásban álltak, ahogy egy álarcosbál idején annak lennie kell. A karnevál nemcsak vendégeit öltöztette jelmezekbe, de magát a vendéglátót is.

 A gondoliere ügyességének köszönhetően, Jacob abban a pillanatban lépett a palota kikötőjének pallójára, amikor a távolból a Campanile harangja tudatta a várossal, hogy elérkezett az éjfél csodákat életrehívó pillanata. Egy pillantást vetett még a csillogó fényekkel teli Canal Grande szemközti partjára, ahol a kisebb palotákban már javában mulattak a vendégek. Szeme megállapodott egy pillanatra a kék-fehér csíkozású cölöpökön, amelyekhez az előbb az ő gondolája is koccant, aztán a tárva nyitva álló kapu felé fordult, ahol egy libériás inas nyújtotta kezét a meghívójáért. Ahogy belépett, még fel sem mérte a pezsgőző társaságot, amikor a kapu döngve becsapódott mögötte, mintha huzat csapta volna be. Nők és férfiak egy emberként fordultak feléje, aztán előbbiek bókolva, utóbbiak férfias rosszallással biccentettek neki. A sokaság egy emberként üdvözölte a társaságban Giacomo Casanovát. Rajta kívül senki más nem feszített hasonló öltözékben, a férfiak szinte elszürkültek eleganciája mellett, talán csak a dózse rítt ki közülük. Senki más nem lépdelt hanyag nemtörődömséggel a párok között, magára vonva a nők figyelmét, senki másról nem hihették, hogy a Nagy Nőfaló vadászni indult.

 A következő pillanatban enyhe francia akcentussal olaszul szólt hozzá egy szőke fürtökbe rendezett parókájú szépség. Legnagyobb megdöbbenésére minden szavát kristálytisztán értette, még a nyelvtani hibákat is felismerni vélte, ami teljes képtelenség lehetett csupán, hiszen nem egészen egy nappal korábban még a barátságos üdvözlő mondatok megértése is gondot okozott neki.

 -Signor Casanova, annyira örülök, hogy megérkezett! Már azt hittem, el sem jön, és én hiába szöktem ki a zárda szigorúan őrzött falai közül.

-No de kedves Signorina Deveroux, ez kedves túlzás, hiszen mindketten tudjuk, hogy az ön szerint szigorúan őrzött zárda milyen huncut légyottoknak helyszíne – mosolygott vissza, énjének egy részével értetlenül, szinte kívülről figyelve önmagát, ahogy a nyilvánvalóan ismerős lánnyal évődik. Hirtelen mindennél jobban biztos volt benne, hogy az a férfi, aki az ő testét használja szószólójául, nagyon is közelről ismeri a bájos hölgyet.

-Apám ma aláírta Signor Salviatival a házassági szerződést és én már nem tehetek semmit, hamarosan nőül kell mennem hozzá, hacsak… - harapta el a mondat végét a lány, miközben legyezője hevesen verdesett.

-Hacsak…? – zengett a hang Jacob fejében, és nyilván hangosan is kiejtette a szavakat, mert a lány közelhajolva a fülébe suttogott.

-Hacsak, meg nem szökünk még ma éjjel.

-Drága gyermekem,… - emelte meg a hamvas bőrű, szinte még gyermeki arcot a férfi, és énjének egy része utálkozva gondolt arra, mit akarhatott Casanova egy gyereklánytól, amikor is rádöbbent, akkoriban más mércével mértek kort és érettséget is. –Nem szökünk meg ma éjjel. Sőt, ami azt illeti, soha nem szöknék meg ebből a városból, amely oly kedves nekem, hogy azt szavakba sem tudom önteni.

-Kedvesebb, mint én? – görbült le durcásan a csöpp rózsaszáj.

-Másként, de kedvesebb – vette el a visszautasítás élét a férfi.

 Henrietta Deveroux sértett csalódottsággal fordított hátat, még a látszatát is kerülve egy közömbös beszélgetésnek, de Casanova nem foglalkozott többé vele. A kislánynak meg kell tanulnia elfogadni, amit rámér az élet! Szemét végigjártatta a díszes vendégseregen és pillantása megakadt egy barna parókán. Egyáltalán nem volt divatos a kor ízlésével mérve ez a gyönyörű hajtömeg, amelyhez egyre közelebb araszolva felismerte, hogy a törékeny szépség saját becses hajkoronája. Oly ritkaság volt ez, ami azonnal érdekessé tette bájos tulajdonosát. A közeledő pincér tálcájáról leemelt két pohár pezsgőt és becserkészte a félszegen álldogáló ismeretlent.

-Megkínálhatom? – kínálta felé a csillogó kristályt, amelyből a felszálló apró buborékok miniatűr szökőkút permetét szórták a mohón belekortyoló lány arcára. Egy pillanatig sem tétovázott elfogadni a hűs italt egy ismeretlentől, nem borult pírba az arca, és ez a merészség – ha lehet – még jobban felcsigázta a férfi érdeklődését.

-Köszönöm! Ez életmentő volt – sóhajtott elégedetten az ifjú hölgy, aki a férfiéhez hasonló, feltűnő, arannyal átszőtt borvörös ruhában tette közszemlére tenyérbe illő melleinek édes ívét. Közelről már látszott, hogy túl van huszas évei elején. Talán egy ifjú özvegy – merengett el a férfi, magában összegezve az apró információkat. Mindenesetre elég bátor, hogy egyedül jelenjen meg a társaságban és már-már kihívó ruhájában nélkülözze a bakfislányokra jellemző tétova álszemérmet. Az este határozottan érdekes irányba tartott.

 A következő menüett hangjaira a férfi a karját nyújtotta és tekintetében ott csillogott a kihívás: mer-e velem tartani kisasszony, hogy felhívjuk magunkra a sok szájtáti figyelmét? Nem is a mozdulat, amivel a férfi kezébe helyezte a magáét, sokkal inkább a mindent értő tekintet válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

Az első táncot még sok másik követte. Jacob tisztában volt vele, hogy lábai olyan lépéseket követnek, amelyeket sosem tanult, mégis biztosan vezette partnernőjét a zene dallamára. Nem törődve a rájuk irányuló leplezetlen érdeklődéssel, nem tágított a lány mellől, aki láthatóan élvezte a kitüntető figyelmet. A társalgás is furcsa volt, a kis semmiségek, mint megannyi édes, apró falatka morzsolódtak el nyelvük hegyén, s sodorták őket valami mélyről éledező éhség felé, melynek enyhülését nem a hamarosan kezdődő vacsorától várták. Hogy Jacob, vagy a benne életre kelt másik férfi volt-e kíváncsibb, nem is volt érdekes. Mindketten kívánták a lányt körüllengő titok megfejtését. Hannah-ként mutatkozott be. A név idegen volt, nem Velencébe illő, Jacob örömére és Casanova halvány csalódottságára. Története már-már szokványos volt. A gazdag család már döntött a sorsáról, egy közelgő nemkívánatos esküvő előtti utolsó kis lázadásként szökött el a bálba. Mégis… a férfi – és itt egyikük sem kutatta, hogy Jacobban vagy Casanovában ébredt-e fel az érzés – sajnálta volna boldogtalannak látni ezt a gyöngyszemet egy hozzá nem való férj oldalán. Erre azonban nem lehetett gyógyír egyetlen éjszaka, amelynek öröme csak ideig-óráig kárpótolná a lányt a rá váró hosszú rabigáért. Nem! A vonzódás, mely az első pillanatban felé húzta, mostanra féltésnek adta át a helyét. Csak sajnálod! – győzködte magát a férfi, miközben a benne élő csábító lemondóan sóhajtott. Ez egy vesztes csata. Elbuktunk barátom! A hölgy megmentésre vár, és ezt én már nem adhatom meg neki, de te, te még a kezedet nyújthatod, elragadhatod. Hidd el, nem kívánnál mást sosem! – zakatolt az agyában a csendes beismerés.

 A menüett dallamaira lépegetve a fiatal nő izmai pattanásig feszültek. Ha még egyszer közelebb lép hozzá a férfi – megőrül. Már délután látta őt a San Marcon átvágni. A tarka sokaságban egyszerűen magára vonta a tekintetét, mivel talán egyedül ő volt feketében. Világ életében utálta a feketét, a gyász színét, de ez a férfi úgy viselte ezüsttel hímzett jelmezét, hogy színesebb egyéniségnek érezte, mint a tömegből bárki mást. El sem akart jönni, hiszen ez a velencei utazás nem a vigasságról szólt a számára, végül nem tudott ellenállni az ágyára terített csodás ruhának, és most, hogy annak az idegennek a karjában forgolódott a zene ütemére, akit képes volt több ezer ember között megtalálni újra, már nem is akarta, hogy a tánc véget érjen. A nyakravaló fodra felett a férfi állának határozott íve tartotta fogva a tekintetét, mintha félt volna az álarc alól kicsillanó szemekbe nézni, mert tisztában volt vele, örökre el tudna veszni abban a pillantásban. Hagyta magát vezetni a lantjátékkal kísért muzsikára, hogy egy-egy forgás közben Bellini vagy éppen Tintoretto képei előtt suhanjon el. Nem volt ez valóság! Nem lehetett az! A valóság nem ilyen színes pezsdítő izgalom, a valóság kegyetlen és sötét jövő. Felemelte a tekintetét. Ha ez úgysem a valóság, akkor legalább kiélvezi az utolsó cseppjéig.

 Az nem lehet! – rebbent meg Jacob szeme, ahogy Hannah kíváncsi, a bőre alá néző pillantásával nézett farkasszemet. Ez azt jelentené, hogy szerelmes lettem? Életemben először és talán utoljára? … és ha most elszalasztom, bánni fogom egész életemben? De hisz ez képtelenség! Ez az egész szituáció a képzelet játéka csupán, Casanova nem nősült meg soha!

Nem vagy Casanova! Én vagyok az, és sosem adtam meg magam ilyen gyengéd érzelmeknek – tiltakozott fejében az a másik. De ha én találkoztam volna vele, amikor még megtehettem volna, megragadtam volna a lehetőséget, hogy kétes dicsőségemet igazi boldogságra cseréljem. Hidd el fiam, te vagy a szerencsésebb!

A lány nyilván megunta hirtelen a maga gondolataiba mélyedt táncosát, apró pukedlivel elnézést kért, hogy magára hagyja. Jacob tétován, még a fejében zajló beszélgetésen merengve engedte el a kezét. Helyes! Menjen csak! Nem ezért jött ide. Még nem készült fel rá, hogy az érzelmei szolgája legyen, az érzékei ura helyett. Utána sem nézett, merre tűnt el a lány a teremből. Arra rezzent össze, hogy egy páros tánc közben neki koccant és elnézést kérve kikerüli. Az éjszaka számára véget ért. A vadászat izgalma elmúlt, csak valami meghatározhatatlan furcsa üresség telepedett rá, aminek az okát egyelőre nem is akarta kutatni, csak a sürgetést érezte, hogy elhagyja a báltermet és magára maradjon a selymes, olajos éjszakában, a halkan locsogó vízzel, a csillagokkal borított égbolttal és a város árnyaival.

 Ahogy kilépett a palota ajtaján, megtorpant, nem is figyelt, hogy merre indult a teremben örvénylő sokaságban, és most a kikötői stég helyett itt állt egy kis sikátorban, a sötétben, ahol talán zsebmetszők lesnek áldozatukra. Gondolával kellene mennie! Végül mégis megindult, épp olyan céltalan határozottsággal, ahogy órákkal korábban a terembe lépett. Ment előre a számára ismeretlen városban, elveszve, lába mégis valami ismerős nyomvonalon haladt és hamarosan kibukkant a San Marco még mindig zajos terére. Ezek sosem fáradnak bele a mulatozásba? – nézett már-már mérgesen a hangosan éneklő társaság felé, akiket nem nyomasztott megválaszolhatatlan kérdések tömege, aztán a hirtelen rátörő kedvetlenségtől mélabúsan belépett a szálloda halljába. A portás meglepve nézett rá. Egyedül érkezett! Az évszázadok úgy tűnik megfakították a Csábító vonzerejét. Szótlanul nyújtotta feléje a kulcsot, megérezve az igényt, hogy ne tegyen fel nyilvánvalóan bosszantó kérdéseket. Ahogy a vendég belépett a liftbe, a portás a bejárat felé kapta a tekintetét. Ó igen! Itt a másik kivételes vendégük.

 A fiatal nő káprázatos volt a korhű ruhában, mely méltó párja volt az előbbi Casanova jelmeznek. Ugyanarra a bálra szóltak a meghívóik, ám úgy tűnik, mégsem találtak egymásra a forgatagban. Hát, igen. Sosem lehet előre megjósolni, mit hoz a Karnevál a résztvevőinek. Az egyiknek szerelmet, a másiknak szakítást, a harmadiknak helyet a mestrei disznóólban – vonta össze szemöldökét a téren magukból kikelten ordítozó karneválozók hangoskodásán. Átnyújtotta a nőnek a kulcsot, aki ugyanúgy, némán, elgondolkodva tűnt el a felvonóban, mint az előbb a férfi.

 Jacob Angiolini úgy döntött, a szálloda éttermében reggelizik, nem kéreti a szobájába. Emberek között akart lenni, akik talán elvonják majd a figyelmét a furcsa éjszakáról, melynek emléke alig hagyta nyugodni a hajnali órákban. Nem így tervezgette annyi álmodozással töltött éjszakán, mégis, nem tudta volna megmondani, hogy elégedett avagy csalódott. A gondolatai Hannah körül jártak, és ősének felzaklató jótanácsa körül. Hát, az alkalmat ő is elszalasztotta. Úgy tűnik ez lehet a Casanova átok, mely a családban mindig is megtalált egy arra érdemes, de a boldogságra nyilván érdemtelen férfiút. Most éppen őt. A gondolat nem hagyta nyugodni. Amíg a városba nem érkezett, megesküdött volna rá, hogy boldog. A maga módján, igaz, de ez a mód neki történetesen tökéletesen megfelelt. Mi történt vele azóta, hogy a repülőgépről leszállt? Mi ez a megmagyarázhatatlan hiányérzet, amely nem ereszti? Mi ez a tűz, mely a szépséges ismeretlen nyomába hajtaná, elkésve ugyan, de annál nagyobb erővel?

Belépett a barokkos díszektől hemzsegő étterembe és a pillantása egy ismerős hajkoronán állapodott meg. Ez ő! – döbbent meg a felismeréstől, és az örömtől egyaránt, amit a váratlan viszontlátás felett érzett.

 -Hanna! – állt meg a lány asztalánál, mire az felnézett és kíváncsian elmosolyodott.

-Ismerjük egymást?

Jacob zavarodottan hallgatott. Tévedett volna? Kizárt! Hiszen érzi a vonzását, éppen úgy, mint tegnap éjjel a bálteremben.

-Jacob vagyok, Jacob Angiolini, éjjel a Dózse bálban táncoltunk.

-Tudom – érkezett a halk beismerés. –Csak nem voltam benne biztos, hogy most melyikük áll az asztalom mellett, Casanova vagy Ön.

Jacob nem is próbált úgy tenni, mintha nem értené a csendes vallomást. Hiszen ő maga is érezte az éjjel azt a kettősséget, amely végül összezavarta. A zavara akkor nyilván kiült az arcára és a lány azért menekült el előle. De miért, amikor ő maga is tisztában volt vele, kivel, kikkel áll szemben?

-Biztos vagyok benne, hogy Jacob Angiolini áll kegyed előtt – hajtotta meg magát mókázva, mire a lány a mellette lévő székre mutatott.

-Akkor foglaljon helyet!

-Casanovát nem hívta volna meg? – kérdezte évődve, mire a lány arca elborult, és ő azonnal meg is bánta a viccelődő szavakat.

-Azt hiszem, ma reggel bárkit szívesebben látnék ennél az asztalnál, mint a hamarosan érkező családomat. Bocsásson meg, ez nem hangzott túlságosan udvariasan! – kért azonnal elnézést, ahogy a férfi szemöldöke felszaladt. A kedves meghívást a lány  mostanra ledegradálta egy szimpla menekülésre.

-Mi a baj a családdal? – kérdezte óvatosan, nem tudva, mennyire érzékeny téma ez.

-Megtudták hol vagyok és jönnek meggyőzni, hogy elvesztettem a józan eszem. Bárcsak elvesztettem volna! – tört ki a keserű sóhaj a lányból, és Jacob újra érezte az esti gyengédséget, amivel óvni akarta ezt a lányt mindenki mástól.

-Az a házasság, amiről az éjjel beszélt, csak nem egy valóságos csapdahelyzet? – kérdezte óvatosan, hátha csak bolonddá teszi magát, amiért komolyan vett egy múltidéző bálban, tánc közben elmormolt vallomást.

-Ó, de még mennyire komoly! – sóhajtott Hannah. –Ugye maga is azt hiszi, ilyen csak a 18. században fordulhatott elő? De nem, az én apám és James Silvestri két meglehetősen nagy cég tulajdonosai, akik eldöntötték, hogy fúzióra lépnek. Hogy a helyzetüket bebiztosítsák, na, ehhez kellek én, mint feleség Silvestri mellé. Ha a fiához kéne hozzámennem, az is éppen elég megalázó lenne, de az az ember az apám lehetne. Maga mit érezne a helyemben?

-De nem kényszeríthetik! Ez már nem a középkor, hanem a 21.század – tette szét a kezét a férfi, miközben érezte, hogy minden sejtje sikoltva tiltakozik még az elképzelés ellen is.

-Nem, valóban nem. De mást sem hallok hónapok óta, mint hogy hány család kerülne az utcára, ha ez az üzlet meghiúsulna. Ki veheti magára ennek a terhét?

-Én! – jelentette ki hirtelen a férfi. –Ha James Silvestri és a maga apja társulni akarnak, akkor maga nem lehet más, mint Jerome Duvall lánya, igaz?

-Hanna kezéből kiesett a vajazókés, ahogy megdöbbent tekintettel a férfit nézte.

-Ki maga? Honnan tudja a nevemet? Hiszen még a portán is a barátnőm papírjaival jelentkeztem be – suttogta megtörten.

-Én a maga vőlegénye vagyok – jelentette be mosolyogva a férfi, miközben várta, hogy az agya ájultan omoljon össze a váratlan kijelentéstől, de az említett szerve csak csendes egyetértéssel pörgött tovább.

-A vőlegényem? – csuklott a lány óriásira tágult szemekkel.

-Hozzám jön? – kérdezte Jacob, mintha ez egy olyan hétköznapi kérdés lenne, amit az ember a reggeli mellett csak úgy mellékesen megemlít. Mintha csak arról érdeklődött volna, hogy a narancs vagy az eperlekvárt kedveli-e jobban, esetleg vele tart-e egy délelőtti városnézésre.

-Megbolondult? Azt sem tudom, ki maga – húzódott el a lány.

-Jacob vagyok, egészséges és független. Ennyi nem elég? – nézett kutatva Hannah-ra, aki boldogtalanul megrántotta a vállát.

-Ha csak rólam lenne szó, azt hiszem, elég is lenne. Az éjjel egyetlen szavába került volna, hogy magával tartsak – motyogta halkan, bíborszínre vált arccal. –De ez még mindig nem oldaná meg annak a rengeteg családnak a helyzetét, akik miattam vesztenék el a megélhetésüket, csak mert én megfutamodtam.

-Nem vesztenék el … - dünnyögte a férfi, és hogy nyugtalan kezét lefoglalja, elvett az asztal közepéről néhány szál grissinit. A ropogós pálcikák halk roppanással törtek ketté az ujjai között. A megoldás olyan magától értetődően adódott. Duvall cége már korábban szemet szúrt neki a szerencsejáték piacon. Hallotta a hírt, hogy valakivel fuzionálni akar, de miért ne lehetne ez ő maga? Nem Hannah-t akarta megmenteni, ennyire azért nem lett volna nagylelkű. Magának akarta megszerezni a lányt, mert ahogy Casanova suttogta a fülébe éjjel: Ha én találkoztam volna vele, amikor még megtehettem, megragadtam volna a lehetőséget, hogy kétes dicsőségemet igazi boldogságra cseréljem. Hidd el fiam, te vagy a szerencsésebb!

 -Csak arra válaszoljon Hannah, ha megesküszöm rá, hogy megvédem azokat a családokat, elgondolkozik az ajánlatomon? – kérdezte komolyan, szinte már ünnepélyesen, ugyanakkor hevesen dobogó szívvel.

A lány csak a szemét kereste, ott próbálta megtalálni a válaszokat a benne háborgó kérdésekre, és úgy tűnt, megkapta, mert a férfi kezéért nyúlt és megragadta: -Igen, nagyon szívesen élnék az ajánlatával.

Jacob magához húzta és megcsókolta. A Casanova-átok megtört, mert a vén csábító elismerte, hogy bármiről is írt dicsekvéssel teli emlékirataiban, a legfontosabbat elszalasztotta egész életében. Jacob pedig kitört az árnyékából, mert képes volt önmagán kívül végre valakit igazán, szívből szeretni.

 VÉGE

Venice Carnival 2026

https://www.youtube.com/watch?v=4pKXLGTxCRI

Olvasgatós.2

 Houston, baj van! Még épp csak "kivégeztem" szerencsétlen Catherine Parr életének regényét, amikor a Face máris elém dobálta Alison Weir: Hat Tudor királyné című regényfolyamát... még szerencse, hogy letölthető formában megtaláltam, mert a családi kassza nem bír ennyi könyvet. De most a királynék beálltak a sorba, mert a következő könyv, amibe az Alessiától kapott kedvenc könyvjelzőmet beletettem: Andrea di Robilant: Szerelem Velencében munkája. Hiába na, már régen voltam Velencében, ha csak képletesen is. A valóságban meg még régebben, de ez pillanatnyilag csak vágyálom, maradnak a betűk.

Fülszöveg: A Canal Grandén álló ősi családi palazzo padlásáról több mint kétszáz éves levelek kerültek elő, amelyeket Andrea Memmo és szerelme, a félig angol Giustiniana Wynne írtak egymásnak. Andrea Memmo egy ősi patrícius család sarjaként az egyik utolsó nagy velencei államférfi volt, mielőtt a Köztársaság behódolt volna Napóleonnak. Giustiniana Wynne törvénytelen gyermekként látta meg a napvilágot. A levelek egy része titkosírással készült, de a kódot megfejtették, így lehullt a lepel a titkos szerelmi viszony legapróbb részleteiről is. Giustiniana nem tartozott az elit uralkodó osztályhoz, ezért nem léphetett házasságra Andreával. Szenvedélyes kapcsolatuk azonban sokak életét felforgatta: álházasságokat terveltek ki, futárként használt szolgák kerültek bajba és még a hírhedt Casanova segítségét is igénybe vették. A 18. századi Velencében játszódó regényben a szerző Jane Austenhez méltó stílusban tárja elénk a szerelmi intrikák sorát, életre keltve közben Velence, Párizs és London izgalmas és színes társadalmi képét. 

Na, ahogy a puding próbája az evés, úgy ennek a történetnek a próbája a minél hamarabb elkezdett olvasás. (kép a netről)

Hull a hó és hózik, Micijuci fázik

 Na, ezután a kissé megerőszakolt dalszöveg-részlet után egy vallomással tartozom. Én, aki világéletemben szerettem a telet, különösen a havat, nos, én mára be kell valljam, hogy már elegem van belőle így bő egy hónap után. 

Gyerekként nagy havakra emlékszem. Befagyott Balatonra, ahol a jégtáblákon egyensúlyoztam, szánkózásra a Feneketlen-tónál, korcsolyázásra ugyanott, a teniszpályán nyílt korcsolyapályán. Évekkel ezelőtt, amikor még a gyerekeink gyerekek voltak és mi gondoskodtunk róla, hogy igazi téli élményekben ne legyen hiány, évente rendszeresen síelni mentünk és ha véletlenül úgy alakult, hogy idehaza is leesett a hó, akkor együtt építettünk hóembert a kertben. Szerettük a havat, szomorúak voltunk, ha a karácsony feketén telt el, örültünk még a hólapátolásnak is, ha közben a másik nyakába is lehetett dobni egy adaggal. Az unokák még nem sokat tapasztalhattak meg belőle, de szerintem nekik is nagyon tetszene. Mára örülünk, hogy a hó és a kristálytiszta hideg szeretetét átadhattuk a fiainknak, innentől az ő feladatuk ezt továbbadni. De ennek az idei télnek legyen most már vége!