Már korábban siránkoztam afelett, hogy egy ideje nem kötöttek le a betűk. Hál Istennek, ez mára megváltozott. Az idén máris több könyvet olvastam el, mint két évvel ezelőtt összesen egy év alatt. Tavaly már javulni kezdett a helyzet, de az áttörést a mostani január hozta el. Olyan könyvek kerültek a kezembe, amik már vagy három éve várják a polcon, hogy feltegyem a szemüvegem. Ilyen volt James Patterson és Bill Clinton (igen, az elnök) könyve, Az elnök lánya. Arra még emlékszem, hogy tőlük már korábban átverekedtem magam Az elnök eltűnt című íráson, de az nem hagyott bennem mély nyomokat, így egy kicsit csak a kötelesség vetette velem kézbe ezt a második könyvet, ha már megvettem - alapon. Meg kell mondjam, kellemesen csalódtam. Az első oldaltól lekötött és bár nem vagyok abban a szerencsés helyezetben, hogy fittyet hányjak a környezetemre, ha beszippant egy történténet, de azért sikerült hamar a végére érnem. Egy jó értelemben vett akciófilm kockái peregtek a szemem előtt politikával, személyes érzelmekkel átitatva.
Aztán sorra jöttek Szlavicsek Judit balatoni krimijei. A legfrissebbel kezdtem, a Halál Tihanyban cíművel, ami kissé el is bizonytalanított, mert már az első tíz oldalnál úgy éreztem, nem találjuk a közös hangot. De aztán nem adtam fel, és milyen jól tettem, mert a Végzetes kékszalag és a Hullámsír már kezdtek magyarázatot adni arra, hogy Zsófi miért ajánlgatta olyan lelkesen. Mi több, lendületből gyorsan megvettem az írónő első könyvét is, a Légyott-ot és az is nagyon tetszett. Azt gondolnád, hogy ennyi krimi után kicsit eleged van ebből a világból, de igazság szerint most filmen és könyvben is eléggé rá vagyok kattanva a hasonló történetekre. A férjem a megmondhatója, aki szerint az öreg Angliában mindenki aberrált gyilkos, hogy ennyi végeérhetetlen sorozatot képesek forgatni az ottani bűnesetekről (és akkor a skandinávokat már meg sem említem, de a spanyolok is jókat forgatnak). Jó, ez vicc volt, még ha nem is a legsikerültebbek közül való is. Másrészt elém került egy könyvtári statisztika, miszerint az elmúlt hónapokban Szlavicsek Judit könyvei vezetik a Top 10-es listát sok könyvtárban. Apró szépséghiba, hogy a Doszpot nyomoz című kötet bizonyult verhetetlennek, ami még nincs meg. És itt a Még-en van a hangsúly ezek után.
És akkor jött Elizabeth Fremantle: Queen's gambit című könyve, ami nem keverendő össze a Vezércsel című remek sakkozós sorozattal, mert ez bizony a Tudor Angliában játszódik. VIII. Henrik udvara tele van cselszövéssel, intrikával, romantikával és senki sincs jobb helyzetben, hogy mindezt megértse, mint a középpontjában élő asszonyok. Jelesül éppen Catherine Parr, aki nem vágyott királynévá válni, de mégis az lett két eltemetett férj és egy éledező friss szerelem után. Világos, hogy a kor asszonyai egyszerű sakkfigurák a politika és a férfivágyak világában. Ennek a könyvnek még csak a felénél tartok, de nem is lehet vele rohanni, mert annyi érdekes részletet árul el a 16. századi életről (pl. a higiéniai szokásokról, hogy a legkézenfekvőbbet említsem). Ráadásul a főhősnőnek csak a neve volt ismerős, ezért persze utána néztem és örömmel láttam, hogy a király halála után hozzámehetett hőn szeretett Thomas Seymour-jához. A képet némileg árnyalja, hogy első gyermekük születése után aztán 36 évesen meg is halt gyermekágyi lázban. Az alatt a harminchat év alatt azonban annyit élt, ami több kötetet is megtölthetne tartalommal.
Na, hát így alakul a januári nagy fogadkozás olvasás témában. Írásban még csak jegyzetek, ötletek készülődnek, de nem verseny, van idő, majd összeállnak ezek is. Viszont voltunk a barátnőmmel moziban... A tenger útja című film engem igazán jó lelki állapotban talált meg, azt hiszem, mert nagyon tetszett. Raynor és Moth Winn életének egy olyan szakaszáról szól, ami nagyon megindító. Amikor érett felnőttként szembesülsz a férjed elvesztésének közelgő rémével és ugyanakkor elveszted a fejed fölül az otthonod és megélhetésed is. Egy ilyen helyzet bárkit a földre vinne. De ez a két ember szó szerint nincstelenül nekivág életük egyik legnagyobb kihívásának, amely fizikailag és lelkileg is komoly próbatétel. Nyilván nem túl erős spoiler, ha azt mondom, helytállnak. Nem az összeomlást választják, hanem az építkezést egy reménytelennek tűnő helyzetből. Mindehhez a képi világ rengeteget tesz hozzá. A dél angliai partvidék vadsága, az elemek tombolása csak még inkább megerősít a hitben, hogy amúgy is olyan apró porszemek vagyunk a világban, az életünk alakítása nem függhet mástól, csak önmagunktól. Mondanom sem kell, hogy a moziból kilépve (oh, amúgy milyen csodálatos az Uránia mozi belsője!) megkerestem, hogy a Raynor által írt könyv, amely a film alapjául is szolgált, kapható-e magyar nyelven. Nos, kapható! Sőt, még a folytatása is, aminek Háborgó csend a címe. Khm, mostanra mindkettő már a könyvespolcon várja, hogy sorra kerüljön. És az érdeklődésem akkor is fenntartom, ha azóta - nyilván a rendkívüli siker egyik folyományaként - ordas nagy hazugsággal vádolják a szerzőt. Az Observer oknyomozó újságírója szerint az anyagi bukáshoz elsősorban az asszony sikkasztása, az azt hivatott kártalanításra felvett kölcsön meg nem térítése vezetett és egyáltalán nem kerültek utcára, hiszen Franciaországban is vásároltak egy házat, ami még most is az övék. Ráadásul kétségbe vonta, hogy a férj corticobasalis degeneráció nevű betegsége valós-e, mivel az ebben szenvedő betegek öt éven belül belehalnak, míg Moth már 18 éve él ezzel a betegséggel. Jó, elismerem, így utólag ez nekem is elég kemény gyomros, mert szeretek hinni az önéletrajz-íróknak, de igazság szerint ettől a film még szép és hát valljuk be, a meséket is szeretem. Gillian Anderson és Jason Isaacs pedig olyan közel hozták hozzám a házaspárt, hogy bármikor megölelném őket.
