Hangolódunk...

 Nem akarnék az őskorig visszamenni az emlékezésben, így aztán kihagyom az édeskés gyerekkori emlékeim, ahogy apu a téli szünidőben - és talán éppen a karácsonyi ünnepek alatt is - szánkón húzott a kies Diószegi utcán a Feneketlen tóig (ahol ma a kocsiktól alig lehet mozdulni), miközben otthon készült a karácsonyi diótorta (Istenem, nem ettem már vagy huszonöt éve, de hát itt rajtam kívül nem eszi senki sem, tehát nem csinálok, a bolti meg nem olyan, hogy egy szeletért meglepjem magam). Őszintén szólva amióta a fiúk felnőttek és a család szanaszét, és itt is hagytak a nagyszülők közül néhányan, a karácsony már nem azt jelenti, amit régen. Sosem éltem meg különösebben szakrálisan már az adventi időszakot sem, eltekintve néhány éjféli misétől Szenteste. A legemlékezetesebb Ausztriában esett meg velünk, amikor már napok óta szakadt a hó, az ereszekről dundi félméteres jégcsapok lógtak, a kis üdülőfalu mesebeli álruhát öltött. Síeltünk, bohóckodtunk a hóban, a recepción kapott karácsonyfát pattogatott kukoricával és otthonról hozott szaloncukorral díszítettük fel. Szenteste pedig elsétáltunk a falu templomába, ahol meghallgattuk a háromnyelvű misét, melyen az akkor tizenéves kiskamasz fiaim szemrebbenés nélkül járultak az áldozáshoz. Hazafelé a holdfényben fürdő havas táj színte világított. Képeslapra illő? Igen az volt!

Később, sokkal később, a kisebbik fiammal mentem el az éjféli misére (az ő kérésére lettem a kisérője), ami igazán szép volt és lélekemelő, pedig akkor még nem is sejtettük, hogy néhány év múlva ugyanebben a templomban vezeti majd oltárhoz a szerelmét. 

De térjünk vissza a múltba, már a gyerekeink múltjába. A délutáni gyerekmise után  nagyszülőkkel hazatérő apróságok számára meglepetés volt a csillogó fa, ami alatt az álmaik teljesültek be, de idővel elmaradtak a séták, már reggelre állt a feldíszített fa és fontosabbá váltak a finom falatok, a közös beszélgetésekkel eltöltött esték, hiszen a hétköznapokban már azokból is egyre kevesebb jutott. Mostanra pedig maradt a "csillogás", az idejekorán felállított fa, a parázsló fények az esti félhomályban már jóval a nagy nap előtt. És a fotók az unokákról, akik messze-messze, újonnan alakuló szokások között várják karácsony reggelét, hogy kibonthassák az ajándékaikat. Ez a távolság aztán kicsit színtelenné, fakóvá teszi az itthoni fényeket. Anyuval már évek óta együtt éldegéljük az ő korának megfelelő, különböző okok miatt ellaposodott ünnepet. Már nincs jelentősége a várakozásnak, már leegyszerűsödik minden a menütől, süteményektől kezdve a hétköznapi módon eltöltött órákig. Csak egy nap, nem különb a vasárnapoknál. A ma ünnepében a jövő ünnepe tartja a lelket, hogy talán a következő évben együtt lehetünk majd. Nem a legjobb módja a hangolódásnak, de ezek az érzések akkor is itt vannak, ha közben a tv képernyőjén ismét megnézem a Diótörőt, szigorúan, ha a mama inkább olvasgat vagy lefeküdt aludni, mert őt nem érdekli és a tv leginkább miatta megy. 

Na, mindegy is... még tíz nap és itt a karácsony. Ha másként nem megy, az olyan posztokkal és üzenetekkel hangolódom, mint amit az egyik volt osztálytársnőm küldött ma reggel: 

"És szól a harmadik gyertya: Én vagyok a harmadik: az öröm. Előttem a hit és remény lángja, utánam a szeretet gyertyája. Más vagyok, mint a többi három. Én vagyok, ki a Karácsonyt rózsaszínben várom, Ki megbújik minden jóban, Ki ott van minden nevetésben, mosolyban! Ki minden gyermekszületésnél felragyog, Ki minden családi tűzhelyben ott lobog, Ki mindig nyomodban jár, ha akarod, Kinek lángját csak te magad táplálhatod."