Jut eszembe, mindjárt indulunk! Megyünk unokázni és egyszerre várom repeső szívvel az utazást, meg beszorult rizsszemmel azon a bizányos nem hivatalos bejáraton. Évek óta szinte magától alakult úgy, hogy a hosszú repülőút előtt szembe jött az Airport sorozat valamelyik része. Kellett az a kis katasztrófa fíling a becsekkolás előtt, na. Hát, az idén a nagy büdös valóság jött szembe, szerencsétlen Air India katasztrófája. Már régebben is hallottam valakitől, hogy a repülésnek az egyik legveszélyesebb része a start és az azt követő néhány perc, az illető konkrétan öt percről beszélt. Mert akkorra már magasan jársz, az üzemanyagtartály fullon, ha történik valami, tűzgolyóként fejezed be földi pályafutásod. Bár igyekszem ilyesmire a hosszú repülőút alatt nem gondolni, azért az Indiai óceán fölött néha elmélázok rajta, hogy innen pottyanva maradna-e még valami a cápáknak, meg más hasonló őrült képzelgések. Hosszú az út nagyon, marad idő marhaságokon rágódásra is, mert a turista osztály pont annyira kényelmetlen, hogy ne tudj öntudatlan álomba merülni és kivédeni ezeket a kéretlenül érkező gondolatokat. Most, ha ennyi még nem lett volna elég, itt ez a háborúskodás Irán és környékén. A légitársaságok nyilván kerülik a légteret, a mienkről még nem tudom, hogyan, merre, de abban tulajdonképpen biztos vagyok (akarok lenni), hogy nem egy eltévedt lövedék visz földre közel kétszáz embert. Az Airport aktuális része után után megkönnyebbülve néztem, ahogy Alain Delon utánozhatatlan mosolyával húzza a hóna alá Sylvia Kristelt vagy Jack Lemmon Brenda Vaccarót. Minden elképzelhetetlen nehézség legyőzve, az utasok biztonságban, hamisítatlan hollywoodi happy end. Valami hasonlóban reménykedem én is. Leginkább valami biztonságos unalomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése