Fiatalasszonyként sok-sok nyarat töltöttem a gyerekekkel a nyaralóban. A közelben nyaralt egy német házaspár. Amolyan kitántorgott magyarok, ahol a férfi komoly pozícióban dolgozott, a felesége háztartásbeliként nevelgette a három gyereküket. Bár, a szüleink korabeliek voltak, mégis idővel egy közvetlenebb kapcsolat, már-már barátság alakult ki köztünk. Hogy miért hoztam ezt fel? Mert akkor, huszas éveim végén, úgy gondoltam, hogy ez az életforma lehetne követendő akár nekünk is, és majd valahogy így kellene nekünk is "megöregedni". A szabadságuk idején utazgattak és amikor Lali nyugdíjba vonult, egyik kúráról mentek a másikra, bicikliztek, kirándultak, élvezték a masszázst, a gyógyfürdőt és a jó ételeket. Sokszor itt Magyarországon, de többnyire otthon, Németország különböző tájain.
Persze, sokban eltért az élethelyzetünk. A gyerekeik - még alig befejezve a középiskolát - a maguk lábára álltak, hétvégi munkával kerestek annyit, hogy önálló lakást béreljenek eleinte a testvéreikkel, majd a barátaikkal. Közben továbbtanultak, de mindezt a szülői házon kívül. Korán elszakadtak, de a közösen töltött idők bebizonyították, hogy csak fizikailag szakadtak el, érzelmileg összetartó család maradtak. Laliéknak nem voltak gondozásra szoruló szüleik, a gyerekeik úgy alapítottak családot az ország más részeibe költözve, hogy az unokákkal is csak ritkán találkoztak. Szabadon oszthatták be az idejüket és egészen Lali megbetegedéséig, aktívan élték az életüket, színház, utazgatás, vacsorák barátokkal. Ott egy kicsit megtört a lendület, de aztán visszatért, mert a minőségi ellátásnak hála, még az Alzheimer sem győzhette le őket, az élni akarásukat.
Talán nem szép dolog, hogy nekem ők voltak az etalon, nem a saját szüleim, akik viszonylag fiatalon (ötvenes éveik közepén) már nyugdíjasok voltak. Ebben nyilván az is közrejátszik, hogy amíg anyu 46 éves volt az első unokája születésekor, én már 59, nagyon nem ugyanaz a kororsztály. Apám kezdte és nem is nagyon tudott mit kezdeni az otthonüléssel, így aztán egy maszekhoz ment el dolgozni. Anyám pedig inkább nyugdíjaztatta magát, hogy vele lehessen otthon és tényleg otthon, nem holmi munkával töltött mellékesben. Ők voltak a nagyszülők legcsodásabb mintái, akik minden szabad percükben mozgósíthatóak voltak az unokák mellé. Szülőkről már nekik sem kellett gondoskodniuk, így az unokák voltak a prioritás.
Hálátlannak tűnhetek, amiért nem az ő csodás példájuk lebeg a szemem előtt így 65 évesen és "szabadságra" vágyom. Nem arra, hogy 88 éves édesanyámat nézzem a reggeliző asztalnál, ahol hiába teszek eléje finom falatokat, ő mégis a legszárazabb zsemlét veszi ki a kenyereskosárból, mártogatja a tejbe, kanállal meregeti a szétázott falatokat, miközben az asztalon és alatta is több morzsa van, mint amennyi a gyomrába juthatott; és amikor megkérdezem, mit hozzak neki, amit szívesen enne, visszakérdez: Mit csinálsz? Az unokáim pedig... Imádon őket innen a távolból, büszke örömmel figyelem a növekedésüket, okosodásukat, de őszintén szólva szinte félek a közvetlen találkozásoktól, mert idegen anyanyelvűként elképzelni sem tudom azt a közvetlen kapcsolatot velük, amit a szüleim élhettek meg a fiaimmal. Az idei évben olyan szerencsések vagyunk, hogy kétszer is találkozhatunk. Összesen majdnem két hónapot tölthetünk együtt. A szívem egyfelől repes az örömtől és a várakozástól, másfelől egy zabszemet is nehezen lehetne bedugni ott hátul, annyira rettegek, hogyan, mivel tudom áthidalni a nyelvi nehézségeket, lekötni az energiáikat, érdekes programokat és megfelelő állóképességet produkálva ennyi időn át.
Mégis, ez az időszak lesz az évben az, amikor majd történik valami, nemcsak a múló időt lesem a faliórán, mint amúgy az év összes többi hónapjában, hetében és napján. Félek, ezek az utolsó éveim, amikor még fizikai és mentális erőm maradékával élményeket gyűjthetnék, hogy a barátokkal ne csak a nyűgökről beszélgethessünk, hogy a napjaim ne csak arról a néhány órányi "szabadságról" szóljanak, amikor - mint egy ősasszony - hazahurcolom az ételt, hogy majd kiszolgálhassam a körülöttem levőket. Ez a mindennapos röghöz kötöttség szinte megőrjít és tudom, hogy sok más mellett ez is oka azoknak a fizikai tüneteknek, amikkel orvoshoz kell(ene) fordulnom. A minap megtettem, de a megkönnyebbülés helyett csak keserűséget hozott ez is.
Az áprilisi influenza után a jobb fülemre megsüketültem. Nincs ezen mit szépíteni, olyan szinten zavar ez a fogyatékosság, hogy kénytelen voltam orvoshoz fordulni, mert magától nem oldódott meg ennyi idő alatt. Az a borzalmas orrhang és rekedtség, ami kíséri a dolgot, láthatóan nem zavarta az orvost. Belenézett a bal fülembe: ez rendben! Belenézett a jobba: Na, itt van a kutyuska elásva. Egy alapos fülzuhany és egy csipesz mindent rendbe fog tenni. Amikor jeleztem, hogy még mindig nem hallok, csak annyit válaszolt: Majd ha megszárad a fülem, visszajön a hallásom. Nos, nem jött. A felvetésemtől, hogy a dolog összefügghet-e a betegségemmel, legyintett. Nincs összefüggés. Hogy a valamikori orrpolip esetleg visszanőtt-e, azért ez a rettenetes orrhang, nem érdekelte. A rekedtségre már néhány hónappal ezelőtt is "megállapította", hogy nincs szervi oka. Úgyhogy egy fülmosással letudva az egészet, itt állok félig süketen. Közben intézem a szemészetet, anyámnak a különböző vizsgálatait az ideiglenes otthonban való elhelyezéshez. Orvostól orvosig, miközben igazán senkit nem érdekel, milyen állapotban vagyunk.
Nem ilyen évekről álmodoztam annak idején. Nem ezzel kellene teljenek a napok, hanem utazgatással, nagy sétákkal, egy pohár borral egy tihanyi vendéglő teraszán, hajókázással a tavon, ahogy valamikor régen, egy messzi-messzi galaxisban. Közben olvasok egy könyvet: Sarah Lotz: Mert boldogan éltek, amíg... ? Még nagyon az elején tartok, de így kellene lennie, nem? Boldogan éltek, amíg ... És igen, én is tudom, hogy ez a történetünk összes szereplőjének a kívánsága, nemcsak az enyém.
