Még csak március eleje van, de már nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az ünnepek nem a barátaim az idén.
Szilveszter-Újévkor ugyebár volt az a rettenetes fogfájás, amit már az új év első munkanapján, azaz 2-án egy gyökérkezelés követett.
Februárban Valentin napra esett Jamie műtétje, ami nemcsak a kislegényt, de minket is alaposan megviselt.
Március pedig... a szülinapom, az a bizonyos mérföldkő, ami után nyugdíjasnak vallhatom magam... nos, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam a családomtól egy kis ünneplést. Nem nagyot, nem olyat, mint a filmekben, még csak meglepetés partít sem vártam (na, annak a gondolatától is kiver a víz), de azért valami kis gesztust igenis. Ehhez képest még a reggeli ágyban kávém is elmaradt. Mire a kutyát elvittem a napközibe és hazasétáltam, a családtagok még a takaró alatt horpasztottak. Pedig titkon azt vártam, kivételesen ők várnak reggelivel. Hát, nem. Megetettem őket, akik vállon veregettek, hogy na, Te se lettél fiatalabb, aztán ment a nap a szokásos rutin szerint. Délben futás haza anyuhoz, mert hiába a keze ügyében az étel, ha nem rakom elé és nem terelem az asztalhoz, akkor nem eszik. Még így is erős kritikával, de ez más lapra tartozik. Amióta a Teletál ételeit kapja, már nem fáj, ha elhúzza a száját. Délután a kisfiam virágküldeményét vártam. 4-kor legyek otthon! Oké, akkor Jamiért ma a gazdi megy, nem én. Aztán megérkezett a kutya, megvacsoráztuk a tegnapról maradt adagokat és végül 6-kor befutott a futár is. Nem volt ünnepi vacsora? Hát, nem. Mostanra pont meguntam, hogy mindig én készítem az ünnepi ételt, bárki ünnepéről legyen szó, akár a magaméról is. Bevásárolok, főzök, tálalok, mosogatok. Az ünnepelt. Hát, egy nagy frászt! Nem vagyok valami nagy igényű, pont örömmel töltött volna el egy aldis torta, némelyiket jobbnak találom sok cukrászremeknél. Még gondoltam is rá, hazafelé jövet, hogy veszek egyet, meg egy törperózsát, aztán leintettem magam. Hát, én vagyok az ünnepelt, csak meglepnek vele. Nos, nem. Oké, a rózsával igen. Elég sokat elárul a Nagy Napról, hogy a legtöbb örömet a Nyugdíjfolyósító levele okozta, amikor tudatták velem, hogy 115 ezer forint nyugdíjelőleget állapítottak meg. Majd áprilisban újra számolják, addig is örüljek ennek. Örültem.
Oké, igazságtalan vagyok. A fiaim a messzi távolból hívtak, írtak. A kisebbik még az ilyenkor "szokásos" tavaszi virágcsokrot is elküldette futárral, kisebbik unokámmal magyarul köszöntött fel, még ha meglehetősen nyelvtörőnek is bizonyult a boldog születésnapot, nagymama. A nagyobbik pedig erre a napra időzítette a hírt, miszerint választott új országában 5 hónap elteltével már érdemesnek tartották arra, hogy egy közkedvelt fesztivál fellépőlistája plakátjának előkelő középmezőnyében tüntessék fel a nevét, míg itthon erre bő 15 év is kevés volt. Igaz, ezért is ment el. Szóval, voltak azért boldog percek is a napban. Ezekből próbáltam erőt meríteni, miközben egyedül ültem a nappaliban este nyolckor.
Nem tudom, hogy a csillagok állása vagy az a bizonyos egész évben morgolódó grincs tehet róla, de az ünnepek az idén messze nem azt nyújtották, amire számítottam. És még csak március van.
