Most általánosítok, hiszen nem kevesen vannak, akik nem tudnak, nem akarnak, viszont ők bele sem futnak a világhálón időnként fellángoló hüvelyi kontra császáros szülés közti hagyományos "farokméregetésbe" (hogy némi képzavarral éljek).
Ncl.hu hozza persze a vitaindító cikket. Uborkaszezonban jó érzékkel dobnak be olyasmit, amire a frusztrált olvasó közönség gyorsan ráharap. Már a cím sejteti, hogy itt aztán érkeznek majd a kommentek: Mind bekaphatjátok, akik azt hiszitek, hogy a császár a könnyű szülés. Raye Lee írja le, fotózza le a maga "élményeit", és K.G. tálalja nekünk. Indulhat a meccs!
Az első komment, amibe belefutok mégis arcul csap. Nő írta, de minden szavából süt a gúny, amivel talán nem is lenne bajom, de mint látjuk, mégis van. "Vége a pedagógussztrájknak, a pedagógusok szapulásának (egy időre), jöhetnek a szülő nők." Na igen, napjainknak egészen biztosan vannak súlyosabb kérdései a fentieknél, de azért mi nők szülünk. Ez a sorsunk, életünk egyik talán legmeghatározóbb élménye. Kinek hogyan.
Nekem kétszer adatott meg és hát, érintve érzem magam, hiszen mindkét alkalommal császárral sikerült. Tudom, hogy sokan a fájdalomtól akarják megkímélni magukat (csacska nők, majd rájöttök, így is kijut belőle, csak másként), máskor meg a választott orvos igazítja a szülést a saját naptári terveihez. Igen, van ilyen is. De a többség nem jókedvében élte át ez a korántsem könnyű procedurát. Nekem majd negyven évvel ezelőtt kétszer is sikerült. Az első életmentő volt, félnapnyi vajúdás után, 23 évesen, amikor szinte még fogalmad sincs mi történik és miért. A második már tervezett volt, mert ugyanúgy nem indult el a maga útján két hét túlhordás után sem. Ilyen alkat vagyok biztosan. A férjem mondta is, hogy a középkorban esélyem nem lett volna. Vagy a gyerekünknek, de ilyenekre még teoretikusan sem gondol az ember. Szóval, akkoriban a császár még többnyire klasszik hosszanti vágással "készült". Később egy válaszkommentben ehhez hozzáfűzte egy okoska, hogy már akkoriban is létezett az epidurális érzéstelenítés. Igen, létezett, csak hát azt komoly előkészület előzte meg, itt meg az idővel futottunk versenyt. Aztán a másodikra már nem variáltak, ha az első ilyen lett. Tehát, ez egy nagy hasi műtét, a vele járó fájdalmakkal és veszélyekkel. Mellesleg mély altatásban. ... Ennek azért van kiemelkedő jelentősége, mert amikor felébredsz, és jószerivel még azt sem tudod, mi történt (én azt sem tudtam, fiam vagy lányom lett, lett-e egyáltalán), kihoznak neked egy kiglancolt babát, akivel nincsenek közös emlékeitek a születésről. Ez nagyon nem könnyű helyzet. Állítólag a babának sem, de az anyának még inkább. Megérne egy misét, hogy tudna-e az egészségügy mentális segítséget adni ebben a helyzetben a kismamáknak, akik úgy válnak anyává, hogy a legintenzívebb szakaszról semmiféle emlékeik nincsenek. Hogy a tapasztalatlan kismamát a nővérek úgy kezelik, mint egy ősanyát, aki a szülés és szoptatás ösztönével jött a világra, nem könyíti meg a helyzeted, hogy teljes legyen a kiszolgáltatottságod. Az altató tubustól köhécselsz, amitől úgy érzed, szétszakadsz. De az sem jobb, ha a szobatársak viccet mesélnek. Fáj, ha nevetek. Az ember nem is gondolná, hogy az a vágás a hasán, micsoda izmokat, idegeket vágott ketté. Rendbe jössz majd, de ehhez idő kell. Sok idő. A zuhany alatt állni kész logisztikai hadművelet, hogy a kötés el ne ázzon. Később aztán a többiek ülni nem tudnak, te egy öreganyó görnyedésével botorkálsz, mert a varratok két hétig egyre jobban húznak össze. Az emlékeztető heg pedig egy életre ott marad a testeden, bár ebben az egész történetben ennek van a legkisebb jelentősége. A felépülés hetei alatt (ami nem a varratszedésig tart ám) pedig képtelenség betartani az orvosi utasítást: Kímélje magát, ne emeljen! Hisz ott a baba, olykor a testvér, és persze a háztartás. Nekem annak idején nem volt választásom, de örülök, hogy a gyerekeimnek így volt biztonságosabb.
A kommentek között történetek, néha rémtörténetek, de miért is kellene magyarázkodnia bárkinek? Csak éppen az ilyen cikkek, a hatásvadászó címek és nem utolsó sorban az alattuk sorjázó kommentek olvasásakor sokszor gondolok rá, hogy talán nem is lenne olyan nagy baj, ha a Facebook beváltaná a "fenyegetését" és kivonulna Európából.
