Igazából az unokázás itt bizonytalan időre parkoló pályára került, de ez nem jelenti azt, hogy ne maradtak volna bennem gondolatok az eltelt hetekkel kapcsolatban. Például, hogy alkalmi nagymamaként mennyire fals elképzelések éltek bennem bizonyos apróságokkal kapcsolatban. Mint például az ünnepi öltözék. A közelgő karácsony miatt – turi a mi barátunk! – beszereztem néhány csinos darabot, ne lássanak már az unokáim is olyan kopottnak, mint amilyennek a kutyáim. Igaz, őket ez nem zavarja. Szóval, vettem szoknyát, sőt szoknyákat, blúzt és ruhát is. Elképzeltem, hogy a meglevő (barátosnőtől kapott vicces karácsonyi fülbevalók és más csinos kis láncok, amik a legegyszerűbb öltözéket is fel tudják dobni) bizsukkal majd milyen csinos nagymama leszek. Aha ... hamar rám tört a felismerés, hogy kutyás nagymamának ugyanúgy csak kétféle ruhája van a ruhatárában, a kutyás és/vagy unokás játszós és azok, amik hamarosan azok lesznek. A frászt tudsz felvenni nylon harisnyát és abban meg rakott skótszoknyában (amit csak egy tű tart össze), blúzocskában tologatni a kisvasutat, vagy dajkálni a frissen megetetett bambinát, aki hálásan a törődésért a nyakadba hány egy keveset a mohón habzsolt tejecske túrós változatából. Valamint nem veszel fel fülbevalót, mert a gyerek vagy kitépi a füledből vagy csak megkarcolod a bársonyos bababőrét, és ezt nem bírnád elviselni. Éppen így nem veszel fel nyakláncot sem, hiszen a járóka fölé hajolva pont az arcába lógatnád az öklömnyi függőt, kiverve az egyetlen kibújt fogacskát. Szóval, a nagymama – legalábbis a kezdő nagymama, mint én – nem csinos, hanem praktikus ruhában pompázik, ami az esetek többségében farmert és pulcsit vagy blúzt jelent. A pulcsi hamar meleg lesz, mert egy gyerekkel súlyzózni nem könnyű sport.
A lakás majd csili-vili lesz körülötted, hiszen itt az
ünnep... aha... a lakás csili-vili volt, amikor megérkeztek, után gyerekes
lett. Otthon ugyan mindennap el kell pakolni a játékokat, de itt a karácsonyfa
tövében (és főleg nagymamamáéknál) nem pakolászunk. Már csak azon egyszerű
oknál fogva sem, hogy itt nem a nappaliban lenne ezeknek a játékoknak a helye,
hanem legjobb esetben is a gyerekszobában, ahol most bőröndhegyek között
lavíroznak. Tehát rumli van, de ez abból a jobbik fajtából való, amikor az este
nehezen lefektetett gyerek arcára reggel mosoly kúszik, amikor meglátja, hogy a
fa alatt – szerinte – szépen elrendezett káosz ugyanúgy várja. Szerencsére a
kutyáink nem kívánták meg sem a legókat, sem az autókat, de még a kismotort
sem. Héthónapos plüssei egy ideig veszélyben forogtak, szálkás még a
gyerekszobába is besettenkedett, hogy kilopja onnan az egyik könnyebben
elérhetőt, de aztán megértette, hogy ezek nem az övéi.
A karácsonyi dekoráció meg... az apróbb, érdekesebb
darabokból álló átminősült gyerekjátékká, a veszélyesebbje, gyertyák és
égősorok pedig elérhetetlen magasságba kerültek. Hogy még a negyedik adventi
gyertyát sem gyújtottuk meg? Hát, istenem, ettől a hangulat nem lett kevésbé
ünnepi. Szerencsére az andalító karácsonyi dalokat héthónapos is jól tolerálta,
értsd, remekül tudott rájuk aludni, úgyhogy a Last Christmas is szólhatott
szinte végtelenítve. A karácsonyi fényekkel meg amúgy is az a baj, hogy ha nem
kettesben ülünk itthon, akkor kifejezetten sötét az amúgy tényleg hangulatos
lakás, amiben csak az izzósorok adnak némi fényt. De most nappali világosságban,
csillárfényben ment a játék.
Az ételek... a karácsonyi menükkel az a baj, hogy mindig van
valaki a családban, aki valamilyen oknál fogva nem kedveli ezt vagy azt. A
halászlét például vagy a töltött káposztát, nem is említve a kocsonyát. Otthon
rengeteg zöldséget esznek, rizst és halat, meg csirkét. Itt sertés, marha,
kacsa és némi tengeri hal. Ott a mák kábítószernek minősül – kis túlzással, itt
elmaradhatatlan a menüből, hiszen szeretjük. A másik fiam barátnője vega, rá is
tekintettel kell lenni. És akkor már nem is említem, ha valaki glutén- vagy
laktóz érzékeny. Szóval, már rég nincs jól bejáratot menüsor, kaja terén nincs
hagyomány. Van ez is, van az is, remélhetőleg mindenki talál a kedvére és
hangulatára valót. Nekünk ez amúgy is nagy próbatétel volt, hiszen a
hétköznapokban reggelizünk valami egyszerűt, aztán eszünk egy korai vacsorát.
Közte semmi. Néha egy kis nasi. Most meg reggeli, ebéd, vacsora mindennap és
közte a nasik. Nem panaszkodom, mert még így is sikerült négy kilót fogynom, de
azért még mindig úgy érzem, hogy nem vagyok éhes, pedig ma és tegnap már
tényleg alig ettünk valamit. A dolog odáig fajult, hogy a fa alatt megbújó
kosárkából még a Raffaello sem fogyott el. Mint ahogy alig fogytak a sütemények
is. Na jó, persze ebben is volt kivétel, barátosnőm fantasztikus mézeskalácsa,
ami kétéves egyik kedvence lett. De az általam titokban majszolgatni kívánt
habcsókhoz sem nyúltam hozzá három héten keresztül. Jut is eszembe, hova
tettem? A végén már nem fogytak a gyümölcsök sem, lassan mindenki kezdett
torkig lenni a szó szoros értelmében.
A karácsonyfa díszítését elvileg az utolsó napokra akartuk
hagyni. Gondoltam, beállítom a fát (ha már műfenyő) és hagyom, hogy a kutyák is
megszokják az új tereptárgyat a szobában, aztán majd megjönnek és feldíszítik,
ahogyan két évvel ezelőtt. De türelmetlenség – Golden a neved – advent első
vasárnapján már szinte teljes pompájában ragyogott a szerencsétlen. Az idén
fehér-ezüst lett. Nem azért, mert ez trendi vagy sem. Egyszerűen most így
kattant az agyam. Tavaly is feldíszítettem előre, vegyesen, piros, arany és
minden más díszeinkkel, aztán akkor is kattant az agyam és elkezdtem piros
mikulásvirágokat dugdosni az ágak közé. Egy idő után azt vettem észre, hogy az
arany díszek lekerülnek a fáról és helyükre egyre több piros gömb kerül, míg a
végén már csak piros díszek csillogtak a meleg fehér fényben. Nagyon szerettem.
Idén is eljátszottam a gondolattal, hogy az érkezésükig nézem talpig fehérben,
aztán amíg alszanak, leszedem és másnap díszíthetik, ahogy akarják. De mint
annyi mást, ezt is felülírta az élet. A pici itt aludt mellette, nem akartam
felzavarni, így aztán minden maradt, ahogy volt. Idén ilyennek szerettük.
Tervezgetem máris, hogy jövőre arany lesz, két év múlva pedig újra tarka (vagy
fordítva), s a díszek közé felkerülnek az idén kissé keményre sikerült
mézeskalácsok is. Volt már ilyen, igaz akkoriban „élő” fát díszítettünk és azon
remekül mutatott a szárított narancsszeletekkel együtt. Szóval, tervek máris
vannak... és ezek még jobban is izgatnak, mint hogy mi lesz jövőre a menü.
Búcsúzóul azt mondták a gyerekek, hogy szeretnének idén nyár
végén újra eljönni, hogy megmutassák a kicsiknek a Balatont. Nem mellesleg ez
nagypapa legnagyobb vágya is. Nem tudom, hogy mikor örülhetek majd ténylegesen
ennek a hírnek, de persze már tervezgetek, hogy és hogyan alakítsak át a
nyaralóban is, hogy igazán otthon érezhessék magukat. Addig pedig annak örülök,
hogy bár nem volt eseménytelen a hazafelé vezető útjuk, azért szerencsésen
megérkeztek és a gyerekekben is izgalmas kalandként és nem nyűglődésként maradt
meg az utazást. Ugyanis az út nagy részét átaludták, így az itteni indulás
félórás csúszását és a csatlakozásnál a másik gépnél a másfél órás csúszást is
viszonylag simán átvészelték. Leszálláskor vidáman fogadták a helyi reptéri
dolgozók segítségét, az ismételt teszteléssal töltött időt, a taxizást, hogy
aztán az imádott nagyszülők, Alice és MK ölelhessék keblükre őket. Apró
szépséghiba, hogy az esti elalvás totális csőd lett és hajnali négyig
rajzfilmeket nézhetett a család, hogy végre laposan pislogjanak a selymes kis
szempillák. De talán csak így akarták ünnepelni a szilveszter éjszakát.
Lassan eltelik az új év első napja, ők már a második napban
is jócskán benne vannak. Kaptunk friss képeket és videókat, tudjuk, hogy minden
rendben van velük. És hiányoznak. Rettenetesen. Mert nem mondhatom azt, hogy
jövő hétvégén majd elmegyünk kirándulni, mert még az is bizonytalan, hogy ebben
a Coviddal megvert világban tényleg valóra válhat-e egy idei találkozás. És
most már azt is tudom, micsoda tortúra nekik ezt bevállalni. Amíg ott karantén
vár a beutazókra, addig mi sem mehetünk, mert nincs értelme egy szállodai
szobában kuksolva várni, hogy néhány napot együtt tölthessünk. Nehéz elfogadni,
ha ez a világ ilyenné válik. Nem mondhatom, hogy gyertek haza, mert ott otthon
vannak, még akkor is, ha néhány hétig itt is itthon voltak.
