Apám két éve halt meg. Már azt sem értem, hogyan tudott így elrohanni két év nélküle. Oké, az utolsó éveiben már nem volt a régi önmaga, vagy éppenséggel az a régi, nagyon régi kisgyerek volt, aki a nagyszülőknél nyaralt vidéken, sült paradicsomot kapott a talpára, amikor szögbe lépett és a vájúba fekve marhasóval kente be a talpát, hogy a tehenek nyalogassák. Bocsánat a talán kissé naturalisztikus leírásért, de nekem ezek is kedves emlékekfoszlányok. A későbbi emlékei nagy részét átírta a kór. Például valóban bekerült a repülő iskolára. Más sportok mellett vitorlázó volt, akit a katonaságnál azonnal beválogattak a Kalocsára tartó csoportba. Ahonnan aztán ugyanolyan fénysebességgel repült, amikor beleírta az önéletrajzába, hogy a nagyapja még él Újvidéken. De tény, hogy egy medencében dobálta a labdát Kárpáthy Gyurikával, evezett, biciklizett és focizott és a társaival a vállán cipelte a vitorlázó repülőgépet vissza a hegyre. Szóval a repülő iskola egy rövidke epizód volt csak az akkor még kétéves katonasága idején, mégis majd kilencven évesen már úgy emlékezett vissza ezekre az időkre, hogy berepülő pilóta volt. Ami már csak azért sem lehetett volna igaz, mert akkor az édesanyám, aki hatvan évig volt a párja, biztosan nem kötött ki volna mellette, mivel zsigeri ellenkezést váltott ki belőle mindennemű egyenruha látványa. Apám a nagy gesztusok híve volt, amikről nem is tudta, hogy azok. Például lekerekezett a Balatonra anyám után, aki ott nyaralt. A fürdőkádban aludt, aztán másnap visszatekert Pestre.
Jesszusom, csak a szó: APÁM, mennyi mindent dobott fel egy
pillanat alatt. És hol vannak a közös emlékek, a sárvár csöpögtetés a balatonlellei
fövenyen, a moszkvai kiállításról hazacipelt elektromos vonat és a csodás pálya
mellé, amit együtt építettünk és játszottunk vele, vagy a motoros kishajók,
amikkel lány létemre kábítottam a Balatonon a korombeli kisfiúkat. Még alig
értem el a pedált, amikor a kis Fiat 600 kormányánál oktatott a vezetés
alapjaira a kihalt strandon, seprűnyelet dugott a biciklim végébe és úgy
rohangált velem három éves koromban, hogy megtanuljak én is tekerni. Megtanított
úszni és dobált a vízbe rendületlenül, ha azért nyaggattam. Cipelt a nyakában
és látszólag könnyedén vette, amikor fiúzni kezdtem. Azt csak később tudtam
meg, hogy anyámat hergelte, amíg meg nem jöttem. Akkor ő megnyugodva aludni
tért, én meg hallgathattam az anyai szemrehányást. Hogy fiaként szerette a
férjemet és nem volt nagyobb imádója a két unokájának.
Szóval, két éve halt meg. Azóta egyszer álmodtam vele.
Meglehetősen szürreálisat, hiszen Londonba érkezve ő várt a reptéren. Sosem
járt ott, pláne nem élt az angol fővárosban, ebben az álomban mégis ott örült
nekem, mintha hazaértem volna. És ma éjjel ... kicsit zavaros volt, mégis olyan
sokkoló, hogy álmomban elsírtam magam. Talán a valóságban is, mert a párnám
nedves volt reggelre, de az álomban ott, tudom, hogy zokogtam. Egy ismerősömmel
találkoztam, beszélgettünk, amikor egy távolabbi ismerős is megjelent egy doboz
fotóval. Azzal a kis sárga Agfa dobozzal, amiben régen a fekete-fehér fotókat
adták át a Főfotónál. Nézegettük a fotókat, meglehetősen érdektelenek voltak
számomra, amikor az egyik váratlanul szó szerint „megelevenedett”. Mintha
videóvá vált volna a kis lapocska, mintha egy ipodon néztem volna. Egy
motorkiállítás képe volt, ahol Danuvia és Pannónia motorok sorakoztak egymás
mellett, szebbnél szebb darabok. Apámnak Danuviája volt, még rólam is készült
fotó, ahogy három évesen ott vigyorgok a nyergében. Aztán az egész valahogy
nyüzsgő motorversennyé alakult át, ahol rajtra várt a csapat. Két ember mögül
pedig előlépett az apám. Korán kezdett ritkulni a haja, az a klasszikus
férfifrizura lett, ahol két oldalt megmarad a haj, de a fejtetőn teljesen
eltűnik. Nos ezen a fejen egy kendő volt, talán a bukósisak miatt, pont mint a
Szelíd motorosokban és más amerikai filmekben. Veszett jól állt neki! De a
ruhája pont olyan volt, mint anno a valóságban. Valakinek visszaintett,
beszélt, mosolygott, sőt nevetett. Én meg bőgtem. Annyira életteli volt.
Hogy hogyan tovább, az sajnos már nem derült ki, mert
hajnalodott, a korai órán Jamie kutyám már ébresztgetett, hogy menjünk úszni. Erről
megint eszembe jutottak még nem is olyan régi emlékek, ahogy apám Colint még
meg tudta jegyezni (bár, sokszor hívta Morgannak), de Jack már mindig meglepte,
hogy ott bohóckodik körülötte, Carlost pedig végképp nem is tudta elhelyezni a
családi albumban. Jamie feltűnését alighanem már végképp nem értette volna. De
ezt már sosem tudhattuk meg, hiszen addigra régi elbúcsúztattuk őt.
De már messze kerültem az álomtól, ami olyan éles és tiszta
volt, mint egy pillanat az életből, pedig biztos vagyok benne, hogy csak egy tudatalatt
is izgő-mozgó képzelet szülte kép volt, nem pedig egy régi emlék. De a kedves
mosoly, a csillogó szem velem marad, amíg csak élek.
