Szomorúság

Mindig trauma még a rokonságnak és a barátoknak is, ha egy hozzánk közel álló család felbomlik. A legnehezebb, ha ilyenkor állást is kell foglalni. És kell, mert ritkán intézik olyan intelligensen, hogy a jövőre ne vessenek árnyékot a történtek. Ami viszont a házunk táján zajlik, abba a szívem egy része is belerokkan, mert olyanokban csalódok, akiket testvéremként szerettem.

Nos, egy íratlan szabály szerint ugyebár a rokonnal illik szolidarítani. A másik oldalon ott a hunyó, aki viszont remek szakember és szoros kapcsolatban állunk vele hosszú évek óta. Őszintén szólva megpróbáltam a rokonságot nézve dönteni. Új szakembert kerestünk, aki összetörte már az első alkalommal a hitemet, úgyhogy szépen visszaoldalogtunk a hunyóhoz. Aki továbbra is családtagként kezel minket, bár ez talán őrá nézve egy „szegénységi bizonyítvány”. Egyszerűen éreznie kell, hogy amit elkövetett egy családtagunk ellen, az vérlázító. És mégis, önkéntelenül is mentséget keresünk a számára, mert sejtjük, hogy a dolgok nem mindig fehérek és feketék, ráadásul ismerjük annyira a feleket, hogy tudjuk, a válásban mindkettőjüknek megvolt a maga dicstelen szerepe. Mint a válások nagy részében, itt is szerepet kap a pénz, sok pénz, ettől pedig az egész sokkal gusztustalanabbá válik, mint amilyen már eredetileg is volt. Pedig az sem volt „matyóhímzés”, ahogy mondani szokás.

De ... telnek az évek, hosszú-hosszú évek. A kívülálló azt gondolná, a sérelmek – főként az időközben történtek hatására – jelentőségüket vesztik. Új életek indultak, új esélyek a boldogságra. De van, aki nem tud, nem akar felejteni, akinek létszükséglet a gyűlölet sebének állandó felkapargatása, a parázs ébren tartása. És ez már nemcsak egy régi házasság gyászdala. Új generáció kezdi az életét, még újabbnak adva életet. Vannak nagymamák és nagypapák (utóbbiak többen is, mint ideális), újszülöttek, akik a múltról mit se tudnak, nem is kell, hogy tudjanak. És ott a vér szava... Történhetett bármi a múltban, újdonsült nagypapánk őszinte szeretettel várja a napot, amikor kezébe foghatja azt az apróságot, aki talán elfeledteti vele egy valaha volt rossz döntés minden dicstelen következményét. Sok hibája van, de szereti az életeket, akiket a világra segített és szereti azt az apró lelket is, akit még sosem látott. Akiről nem is szabad tudnia, mert a gyűlölet most ér célba igazán, most teljesül be, amikor megfosztják a Hírtől, egy-egy fotótól, egy öleléstől. Persze, okot bármikor lehet kreálni. De ahogy már a lánya esküvőjén is csak megtűrt személyként ülhetett a sokaság közt, most már ennyi sem jut. Akaratán kívül nehéz helyzetbe hozta a fiatalokat, most pedig megkapta a selyemzsinórt: vagy bocsánatot kér minden érintettől vagy viselje a következményeket. Jelesül, hogy soha nem láthatja az unokáját, és a lányai is nevelő apjukat nevezik apunak, ő pedig idegenné vált számukra, bármi is történt az elmúlt két évtizedben. Mindezt egy olyan családban, amely naphosszat a szeretetről, a megbocsátás isteni erényéről papol, mely sűrűn hányja a keresztet, de közben elfelejt keresztényi módon élni. Nem ítélkezem, még ha ezeknek a soroknak a megszületése ezt sugállná is. Egyszerűen csak csalódott vagyok. Az ember megválaszthatja a barátait, de a családját nem. Még sosem éreztem ennek a súlyát ilyen nehéznek.