Ember tervez... A dolog úgy kezdődött, hogy elindultam a
férjem receptjeiért. Na igen, ez így nem teljesen igaz. Úgy ébredtem, mint
máskor. A napi rutinnal vittem a kutyákat a parkba. Hazaérve leroskadtam a fotelba,
hogy elkortyoljam a tejeskávémat. A világ szép volt ... és forogni kezdett. No,
gondoltam, megmérem a vérnyomásom. Az út a szekrényig meglehetősen kanyargósnak
bizonyult, pedig csak alig három méterről volt szó. Hiába tudtam, hogy két pont
között a legrövidebb út az egyenes, az én utamban voltak kilengések. A
vérnyomásom normális volt, talán csak egy picit magasabb, mint máskor. Úgy
döntöttem, semmi baj, végig dőlök az ágyon, kicsit hagyom lassulni a
ringlispíilt, aztán folytatom a napom. Simogattam a négylábú, szőrös és
segítőkész ápoló személyzetet, és egy idő után tényleg úgy éreztem, a világ
lelassult körülöttem, ideje, hogy én is felszálljak a körhintára. Összeszedtem
magam és útnak indultam a háziorvoshoz azokért a receptekért, amiről korábban
szó volt. Útközben a járásom újra kissé félrehordott, de koncentráltam erősen,
így gond nélkül célba értem. Ha már ott voltam, gondoltam, megemlítem a reggeli
incidenst. Az orvos v érnyomást mért, ami már meglódult olyan magasságba, ahová
sosem szokott. A csukott szemmel végzett gyakorlatokon is elvéreztem, úgyhogy
hamarosan a kezembe nyomtak egy sürgősségi neurológiai beutalót. Utólag némely
ismerősök kissé rosszallóan emlékeztek meg az orvos lazaságáról, amiért egyedül engedett utamra,
a történelmi hűség kedvéért mondta ő, hogy kérjek meg valakit, aki elkísér. Az
én makacsságom vitt magamban a János kórházig, no meg a 61-es villamos szinte
háztól házig. A szakrendelésen közölték, hogy műszeres vizsgálatokat csak
osztályos betegnek csinálnak, úgyhogy hamarosan lett ágyam is. Szegény férjemet
kicsit sokkoltam, amikor felhívtam, hogy ne várjon, mert momentán kórházban
fekszem, és hazatérésem bizonytalan ideig elnapolva. Reggel nem így búcsúztunk
el. Ilyenkor az ember óhatatlanul is elmereng a világ váratlan bökkenőin, s az
arany igazságon, miszerint a baj a legváratlanabb időben és helyen is megtalál.
A szoba ... szép. Napfényes hat ágyas, amelyben
pillanatnyilag én vagyok a negyedik beteg. Frissen felújított, ami elsősorban a
meszelést jelenti, mert nehéz két egyforma ágyat vagy éjjeli szekrényt találni.
Kíváncsi lennék a paplanhuzatba húzott pokróc életkorára, lehet, vetekedne az
enyémmel. De tisztaság van, kulcs nélküli szekrények, annyi fogassal, amennyit
legutóbb a négycsillagos szállodában sem tettek az akasztósba. A tisztálkodást
egyetlen mosdó biztosítja a szobában, a közös fürdő a folyosón található és
szinte mindig foglalt. Mint ahogy a betegek részére rendelkezésre álló
mellékhelyiség is. De pont a szobánk mellett van a látogatók részére
fenntartott wc, így ezt ay problémát máris megoldottnak tekinthetjük. Az ágyak
között nincs függöny, az intimitás nem létező fogalom. Ez az egészségügyben
egyébként amúgy is alapvetés. Ez talán nem lenne akkora probléma, ha
megközelítően azonos problémákkal küzdő betegek heverésznének egymás mellett,
de ez sajnos nem így van. A magatehetetlentől a szintenemisbeteg-ig mindenféle beteg
előfordul még négy ember között is. A nővér körbemutat a birodalmán és
nagylelkűen kijelentheti, választhatok ágyat. Az ötös a szerencseszámom, legyen
az!
Tagadhatatlanul hamar foglalkozni kezdenek velem. Vérvétel,
ekg, koponya-ct, branül a kézbe, infúzió. Még utcai ruhában vagyok, odahaza a
család férfitagjai tanakodva állnak a szekrények előtt, mit is kell ilyenkor
összehordani az asszonynak, de már benne vagyok a gépezet legmélyebb gyomrában.
Ez most kifejezetten hízelgő és megnyugtató. Még ebédet is kapok. Az egyik
nővér valahonnan repi műanyag kanalat és villát kerít, amíg a család hozza a
hazait. És egy kimosott joghurtos poharat. Már szabadkoznék, hogy majd iszom az
üvegből az ásványvizet, amikor mosolyogva közlik, hogy á, ez nem azért ... ebbe
az anyagot, ha szolgáltatnám ... vizeletminta, igen. Itt már érzem, hogy
bizonyos elemi dolgokban szükséget szenved a kórház. Később kidertül, a helyzet
ennél sokkal durvább.
A kórházban egyébként – szerencsés helyzetben – az a jó,
hogy előbb-utóbb rádöbbensz, másokhoz képest neked tulajdonképpen nincs semmi
bajod. Nem is tudom, hogy foglalhatnám össze az elmúlt napokat, mert egyszerre
írhatnék róla a hála, és a döbbenet hangján. Előre bocsátom, hogy a
legteljesebb mértékben politikamentesen írok, a puszta tényeket sorolom. Egy
olyan helyről, amit nincs szándékomban alázni, hiszen évtizedek óta betegként
hűek maradtunk a helyhez, a családunk több tagja túlélte már ott az aktuális
egészségügyi csúcsvezetés és kormányzat eszement ötleteit. Születtek és haltak,
gyógyultak a falai között a családtagok. Sok dolog az évtizedek alatt sem változott. Mint például az, hogy az emberi tényező mindig meghatározó. Vannak,
akik a gyógyítás áldozatos munkájára születtek és vannak, akik bár ezt
választották, mégis seprűvel kellene elkergetni a közeléből. Persze, akkor ki
maradna, s aki maradna, hogy győzné erővel? Így is kevesen vannak, rengeteg
erőt és embert próbáló feladattal, méltánytalanul alacsony fizetéssel. Ez
tagadhatatlan és köszönet illeti őket a kitartásért, mert nélkülük nem is
tudom, mit kezdene magával (és velünk betegekkel) az amúgy pökhendi szakma.
A beteg ember kiszolgáltatott. Nem tudja mi és miért
történik vele, mi lehet a megoldás a bajára. Nincs meg a kellő tudása – miért is
lenne -, hogy tudja, hogy a kis fehér vagy éppen színes bogyók mi célt
szolgálnak. Bízni kényszerül. Bízni szaktudásban, emberségben. Ebből a
bizalomból néha nem sok marad. Senki sem tökéletes. Igen, sokszor azok sem,
akikre az életünket bízzuk, de ha a jóindulat érezhető bennük, az számunkra –
betegek számára – már maga a fél gyógyulás. Ami az első pillanatban meglepett,
hogy az osztályon dolgozó orvosok túlnyomó része a gyerekem lehetett volna.
Ahogy drága barátnőm mondja, nekünk már lassan bárki a gyerekünk lehetne, de
komolyra fordítva a szót, csupa fiatal doktor, orvosnő kicsit még bizonytalan
ítéletére vagyunk bízva. Igaz, segítségként ott áll mellettük a főorvos,
egy-egy gyakorlottabb kolléga, de akkor is feltűnő volt a fiatalságuk. Katalin
doktornő jutott nekem a rendszerben, kedves, lelkiismeretes és néha picit
ijedtnek tűnő. Nem feltétlen miattam, talán inkább a felelősségtudat miatt.
Erős a nyomás rajtuk segítő, tapasztalt kollégák híján. Ő is olyan volt, mint
egy megrettent gyerek, akitől néha túl sokat várnak. Amúgy jó taktika. Az ember
inkább gyorsan meggyógyul, csak ne féljen szegény, nehogy baj lehet.
El kell ismerjem, meglepően gyorsan és szakszerűen láttak
el. Őszintén megvallom, nem hittem volna. Kicsit olyan volt, mintha előre
megszórtam volna az ellátás útját némi anyagi mannával, pedig esküszöm, nem
tettem. Ez azért némi bizakodásra adott okot, hogy talán még nincs minden
veszve. De látnom kellett, hogy nem minden esetben van ez így, kicsit olyan
szerencse dolga.
Elsőre legyen ennyi a kórházi Sagából, amely idővel szó
szerinti szagosba ment át, de erről majd a következő részben.
5 megjegyzés:
:-( Ismered a mondást: csak beteg ne legyen az ember.
Örülök, hogy viszonylag röpkére sikerült a kirándulásod.
Itt hasonló helyzetek vannak, mint ott. Kesztyűjük sem volt a sebészeten, amikor bent voltam..no comment. Képzeld egyszer régen én is jártam így, sürgősség, azonnal neurológia, 5 napig vendége voltam a kórháznak...
Kicsit félve "kontrázok". Hajdú-Biharban és Szabolcs-Szatmár-Beregben volt rálátásom az itteni egészségügyre. Itt közel sem annyira tragikus a helyzet, mint Budapesten. Talán itt még valamivel jobban itt tudták tartani az érdemi munkaerőt. Nyilván Budapest és vonzáskörzete sokkal nagyobb terhet ró az ott dolgozó orvosokra és ápoló személyzetre, így aki csak teheti, repülőre ül, és honvágy ide vagy oda, megpróbál kevésbé embert próbáló helye(ke)n dolgozni.
Nem marad más hátra, meg kell próbálni EGÉSZSÉGESNEK maradni. (Nekem sem sikerült.)
(A bőröndöt meg magunknak kell összekészítve tartanunk, és beletenni az alapvető dolgainkat. Ezt láttam az anyukámtól, de még én sem jutottam odáig, hogy a szekrény oldalába behelyeztem volna a saját kis bőröndömet a legszükségesbb dolgokkal.)
Javítás: ..."legszükségesebb" dolgokkal.
Éva, valahogy így van, ahogy mondod... Budapest csak szereti azt hinni magáról,hogy főváros, de nagyon sok dologban a vidék leelőzi.Sajnos sokszor emberségben is. Ez itt egy nagy daráló, amit naponta és ezer helyen lehet érezni, de az egészségügyben talán a legfájdalmasabban. Én nem a nővéreket szapulom, mert minden tiszteletem azoké, akik azért a nevetséges pénzért ágytálaznak, végzik a dolgukat. De a rendszer rossz, ezt a vak is látja, és egyszerűen képtelenség, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Vagy még rosszabb, ha nem is akarnak. A kisbőrönd összerakásán már én is gondolkodtam, de aztán mindig fellázad a lelkem, talán még nem vagyok olyan rossz állapotban, hogy bármikor szükségem lehessen rá. De mint látjuk, elég ehhez egy pillanatnyi megingás is. Mindenesetre praktikus lenne :) Egyébként családtagok révén én is sok jót hallottam arról a környékről: Sátoraljaújhely, Nyíregyháza... Az ilyen hírek tartják életben az optimizmust, hogy talán egyszer a gőgös főváros is eljut idáig.
Megjegyzés küldése