4 nap kórházban, avagy a mai magyar valóság első kézből a tb-ellátásban * folytatás

A koszt ... erről mindig rémregények forognak közszájon. Nem véletlenül. De mint általában mindenben, itt is féligazságokban rejlik a valóság. 34 évvel ezelőtt ugyanebben az intézményben valósággal függő lettem, amikor a reggelihez hozták a tejeskávét. Isteni volt! Aztán huszonnégy évvel később megint volt „szerencsém” a helyi gasztronómiát élvezni. A régi tapasztalatokról nosztalgiázva kértem a reggelihez a tejeskávét, amit diszkréten vissza is köptem a csészébe. Most óvatosan vártam a „kínálatot”, mert a tej, kakaó, tea opció a legutóbbi emlékeim szerint, a rossz, még rosszabb, legrosszabb kategóriákban versenyzett. A jó hír: nincs már tejporból kevert tej és kávé, helyette az egri tejüzem poharas teje és kakaója kényezteti a betegeket. Feltéve, ha nem hoznak néhány nappal lejárt poharast, mert akkor azt is vissza kell köpni, nincs mese. Volt ilyen. A tea továbbra is ihatatlan, émelyítően édes és sikít belőle az édesítőszer semmi mással össze nem téveszthető íze. Szeletelt kenyér van, kicsit műízű, de legalább friss, és választható, hogy egy szeletet kérsz, vagy kettőt. Amihez megkapod a mikro-vajkockát és 1-2-4 szelet felvágottat, fajtája válogatja, hogy miből mennyit. Első nap fél paprikát is kaptunk. Mindenki úgy forgatta a kezében a folpackba csomagolt vitamint, mintha törpe ufót látna. A kalács, kockasajt, vaj, epres ivójoghurt nem aratott osztatlan sikert. Én jártam a legjobban, mert felajánlottam a nővéreknek. Az egyik szobatárs meggondolatlanul őrizgette, amíg az éjszakás nővér be nem toppant a nyolc órai lámpaoltásra. Meglátta az apró kis poharat, szúrós szemmel a delikvensre nézett, majd rádörrent: Ezt most szépen megissza!... Mit mondjak, még én is felhajtottam volna, szegény sorstársam pedig fele akkora volt, mint én. Nem ellenkezett, bár láthatóan a háta közepére se kívánta. 

Az ebéd... Ha bárki ötlethiányban szenvedne, mit tálaljon a család elé: 1. ebéd: zöldségleves (annak hívják, de a mosogatóléhez közelebb áll), paradicsomszósz (nagyon édes), főtt krumpli, egy szelet sertéssült (vághatatlanul, rághatatlanul rágós); alma. 2. rántott leves zsemlekockával (ha nem állt volna a folyosón már egy órát, talán még élvezhető is lett volna, de így teljesen szétáztak a kockák), rakott karfiol (na, itt élete fő művét alkotta a séf, mert ezen egyszerűen nem lehetett fogást találni. Ízletes volt, enyhén csípős, tökéletes ... bár a tálalás ... nos, mintha valaki már visszarakta volna a tányérba... de csukott szemmel kifejezetten élvezetes volt), alma. 3. krumplileves, finomfőzelék (az is hülye, aki ezt a nevet adta ennek a nyúlós, gusztustalan trutyinak), sült csirkecombbal (persze, nem egy teljes comb, csak a felső rész, kicsit száraz is, de ehető) – alma elfogyott.  A hazabocsátás napján, bár az ebéd már megjött és belém még folyt az infúzió, ebédet már nem kaptam, de ahogy az egyik betegtárs fogalmazott: a szokásos leves (zöldség) és valami bolognaiszerűség. Egészségünkre! 

A szobatársak... amikor megérkeztem, hárman voltak a szobában. Egyikőjük magatehetetlen, minden tekintetben ellátásra szoruló. Értsd: pelenkázni kell, mosdatni és etetni-itatni. A többiek nagyjából hozzám hasonló vitalitással, bár sokkal komolyabb betegségekkel. Egyetlen pillanatig sem akarnék részvétlennek mutatkozni, de tényleg elképzelhetetlen lenne a hasonló státuszú betegek egy szobába tenni? Akkor nem fordulna elő, hogy reggeli után beadnak az amúgy is pelenkás betegnek hashajtót, hogy aztán az ebéd  alatt már a szag ülje meg a szobát, majd a csendes pihenő nyugodt emésztő perceiben tegyék tisztába az illetőt. De éppen szerencsétlen asszony kapcsán nem hittem a szememnek, amikor az állandó katéter zacskóban gyűlő termését nem lecserélték, hanem leengedték egy nyitott vödörbe, amelyben a szomszédos szobák termése is volt. Kedvenc éjszakás nővérünk, aki amúgy szakmája és kollégái szégyene volt minden tekintetben, úgy térült-fordult az ominózus vödörrel, hogy beleütközött az ágy sarkába. A lendülettől és ütközéstől a vödör tartalma nagyrészt őrá és a padlóra loccsant. Itt most nem idézném azokat a nyomdafestéket amúgy sem tűrő szavakat, mit szavakat, monológot, amivel hősnőnk kirohant a tetthelyről. Ott hagyva a tócsát, amelynek acetonos penetráns szaga azonnal betöltötte az amúgy sem illatmentes légkört. Vártuk, hogy érkezik a takarítás. Vártuk. Egy óra elteltével éppen azon tanakodtunk, hogy szerzünk valahonnan egy felmosó vödröt, amikor hősünk visszaérkezett, egy rongydarabbal lényegében elkente a padlón a lét, majd dolga végezetten távozott. Nem akarom, nem is tudom megfogalmazni azt a pusztító szagot, ami ránk telepedett. Más megoldás nem lévén, kinyitottuk az ablakokat, vállalva a hajnali „fagyot”, mert másképpen a szobában megmaradni nem lehetett. Éjjel megfagyunk. Ketteskének rémálma van, jajgat álmában. Nem csodálom, daganatot találtak a koponyájában, elképzelni sem tudom, milyen lehet ezt feldolgozni. Hatos lába beleakad a katéter vezetékébe, addig szólongat, amíg felébredek, megyek kiszabadítani. A reggeli műszakcsere előtt a nővér visszatért, egy spricnivel befröcskölte a tetthelyet, majd távozott. Takarítás off. Majd órákkal később érkezett a nappali személyzet, és kissé szemrehányóan végignézve rajtunk, felmosta a helyiséget. Nem hittünk a szemünknek. A helyzet annyira abszurd volt, ha nem éljük át személyesen, talán el sem hittük volna. A történteket híven megfogalmazni talán csak Moldova tudta volna valamelyik kőkemény szocio-regényében. 

Reggeli műszakban két kis bogyót kapok, kérdez, mi ez? Válasz: nem tudom, már be volt készítve. Szóval, mondom: ide bizalom kell! Amikor az esti gyógyszerosztásnál is kapok egy bogyót, rákérdezek: mi ez? Mondják: vérhigító. De mondom, reggel már kaptam egy ugyanilyet, meg egy kisebbet is. Az nem létezik. És ha ő mondja, az úgy is van, én csak viccből állíthatom az ellenkezőjét, nyilván. Hinni kell! Hinni, hogy nem tesznek el láb alól. Másnap megkérdezem a doktornőt. A nagyobbik egy vérhigító tabletta, a kisebbik a szédülés ellen van. Ugyan már nem szédülök, de azért csak kapjam be. Egyébként csak reggel kell kapnom, este biztos nem adhattak. Miért is vitatkoznék. 

Nem panaszkodom, mert rekord idő alatt jutottam el CT-re, ultrahangra, de azért csendben megkérdezem, rendben van az, hogy ezeknek mind különböző épületekben kell lenniük? Ahova vagy a belső mentőszolgálat fuvaroz el, vagy a magam lábán sétálok. Kísérőnk odaérve megkérdezi: a hölgyek ugye visszatalálnak az osztályra? ... Persze, fiam, menj csak, érezd jól magad! Hatoskát MR-re viszik... az Üllői útra... Budáról. Azért ez egy vicc. Nagyon rossz vicc.

Az ágyak fejrészénél konnektor, lámpa, nővérhívó. Lelkesen bedugjuk a telefontöltőket, mire a nővér figyelmeztet, a konnektorban csak akkor van áram, ha ég a kislámpa. Bravó!

Az egyik éjjel pszichiátriai beteget hoznak. A csukott ajtón át is ijesztő az üvöltés, amivel végigzengi a folyosót. Artikulálatlan, már-már állati üvöltés-vonyítás, ami aztán két napon át állandósul. Az őrzőben – reménykedünk – nincs másik beteg, mert az biztos, hogy ettől megbolondul. Állítólag a pszichiátrián már olyan sokszor volt, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, különben is epilepsziás rohama is volt, itt a helye. Itt, ahol a nyugalom szolgálná leginkább a többi beteg gyógyulását. Persze, nem akarok igazságtalan lenni, ez nemcsak nekünk idegeket próbáló időszak. A nővérek helyzete sem könnyű. Azé a nővéré, akit az egyébként jó erőben levő 31 éves férfibeteg úgy vágott szájon, hogy kilazult a foga, semmiképpen. Úgyhogy van az a helyzet, amikor kénytelenek lekötözni a beteget. 

Valamit az aggódó hozzátartozókról is... leginkább az enyimekről. Elismerem, erős gyomros lehetett a telefonhívás, melyben értesítettem a férjemet, hogy nem azért kések, mert elbambultam egy kirakat előtt, hanem, mert egy kényelmetlen ágy átmeneti tulajdonosa lettem a kórházban. Nem így váltunk el reggel, épp elég lehet megemészteni, és újra tervezni a közös munka rám eső részét, valamint a kutyákról való gondoskodás kérdését. Nagyfiú is hamar tudomást szerez a dologról, a két férfiember pedig közös erővel állítja össze a kórházi pakkot. Amibe aztán kerül hajmosó sampó, hajszárító és hajkefe nélkül, a létező legapróbb törölközővel. Mindegy, nem divatbemutatón vagyunk, de fogalmam sincs, honnan szedték a köntöst, ami minden kiterjedésében kicsi rám, és a férjem papucsát, valamint egy ún. szállodai vendégpapucsot. 

Elkövetem a hibát, hogy engedek a Facebook csábításának és közhírré teszem tartózkodásom helyét egy nem túl jól sikerült fotóval. Ennek köszönhetően azok is tudomást szereznek a történtekről, akik előtt titkolni igyekeztem volna. A nagymamák máris hadrendbe állítják a húsleves főző fazekat és az almáspite sütő formát. Alig lehet lebeszélni őket a szemrehányással vegyes beszélgetésben a látogatásról, lévén az intézményben meglepően szigorú látogatási rend. 

Az elcsendesedő kórteremben nagy varázslat az okostelefon, amely korlátlan internettel bír. Fülhallgatóval felszerelkezve a tv-go-n filmet nézek, aztán csak hallgatok, mint valami rádiójátékot, végül feladom. Varázslat ide vagy oda, de hat rám a többiek csendessége, halk szuszogása és a nyolc órai lámpaoltás után én is álomba szenderülök. Ez az álmosság aztán végig is kíséri a bent töltött napokat. Egyikünk sem érti, de bármikor képesek vagyunk 1-2 órás álomba merülni, hogy rosszallóan pislogjunk akár a főorvosra is, amiért megzavar a vizitjével. Próbáljuk egymást ébren tartani, mondván, mit csinálunk majd éjszaka... de nem kell aggódnunk, éjjel is tudunk aludni. Igaz, néhányszor már nappalnak hisszük az ébredést, főleg a hajnali 5-kor támadó nővért, aki véletlenül sem a kislámpa, hanem a szoba plafonját behálózó, műtéti világosságot biztosító lámparendszer életre keltésével képes megkérdezni Hatoskát, hogy tisztába kell-e tenni, kér-e fürdetést, vagy majd a férje megcsinálja? Hatkor becsörtet a takarító, borogatja a szemeteseket, mossa a padlót, hogy eszedbe se jusson nekiindulni a reggeli megkönnyebbülésnek. Ki a fenének hiányzik még egy lábtörés is? 

De mint minden „jónak”, ennek is vége lesz egyszer, elérkezik a távozás hőn várt napja. Annál nincs is szebb szó, mint amikor a főorvos rábólint a kezelő orvos javaslatára: Mehet. Kezelő orvos elszólja magát: a beteg egy hét múlva hosszú repülőútra megy, a vérhigító mindenképpen szükséges a továbbiakban is. Főorvos úr érdeklődve pislog aranykeretes szemüvege alól: Hova lesz a kirándulás? A célállomást meghallva felszalad bozontos szemöldöke, és tovább érdeklődik az utazás célja felől. Nincs mit tenni, néhány szóban felvázolom családunk aktuális programjait. Kicsit élcelődik. Van olyan szép lány, akiért a világ végére megy a fia? Mondom, ha van egy pillanat türelme, megmutatom, döntse el ő maga. Szép nőkre bármikor van – érkezik a hamiskás mosollyal kísért válasz. Aztán meglátja a menyem és elismerően bólogat: Szerencsés férfi a fia! Pedig ha tudná... ennek a lánynak nem elsősorban a szépségében rejlik a vonzereje, hanem sokkal inkább a személyiségében, de hát a főorvosi nagyvizit végül is nem rólunk szól, úgyhogy nem feszegetem tovább a témát, mosolyogva könyvelem el a bókot. 

Ahogy kilépnek az ajtón, már kapnám is össze a holmimat, hogy fussak haza, de még körbe se nézek, már jön a nővér a búcsúkoktéllal, beköti az infúziót. Hiába na, nehéz szabadulni egy ilyen helyről, ahol szívélyesen marasztalják a „vendéget”. Ólomlábakon csöppennek a cseppek, ha lehetne, inkább meginnám. Szinte kaparom magam alatt a lepedőt a türelmetlenségtől. Doktornő érkezik, aláíratja velem, hogy átvettem a zárójelentés két példányát, figyelmeztet, hogy vigyázzak magamra, aztán biztatóan rám mosolyog, mondván: most szerencsém volt, de ne nagyon kísértsem a sorsot. Sokkal többet igyak, sokkal kevesebbet idegeskedjek, és akkor nem lesz baj. A lottószámokat sajnos nem mellékeli a jótanácshoz. A cseppek elfogynak. Nem bírom kivárni, hogy egy nővér tévedjen a szobába, megszabadítani a branültől, így inkább fogom a tasakot és kiloholok a nővérpulthoz. Megszabadítanak. Én pedig futok, futtában biztatva a még maradókat, továbbadva a jótanácsot és legjobb kívánságaimat. 

Egy biztos. A bent töltött idő alatt volt lehetőségem átgondolni a dolgokat. És igen, tettem fogadkozásokat, mint amilyeneket szilveszter éjjelen szokott tenni az ember. De ezeket most – kis költői túlzással – életbevágó betartani. Vannak/lesznek dolgok, amiket el kell engednem, nem görcsölni olyan dolgokon, amikre amúgy sem lehetek befolyással. Élvezni az élet apró szépségeit. Vigyázni magamra az ésszerűség határain belül (na, azért egy jó kacsasült, vagy egy finom csokitorta még nem visz a kárhozatba... oké, behunyt szemmel falatozok majd a sült szalonnából is). Mozogni. Annyit, amennyi jól esik (és igyekezni elkerülni a potyogásokat, amelyek olyan sűrűn fordultak elő mostanában, hogy már másoknak is feltűnt). És megmondani mindazoknak, akik izgultak értem, hogy köszönöm és hálás vagyok. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi ember szán rám és a nekem küldött üzenetre időt. Ez igazi kincs, amit nem tudok kellőképpen megköszönni.  

4 nap kórházban, avagy a mai magyar valóság első kézből a tb-ellátásban

Ember tervez... A dolog úgy kezdődött, hogy elindultam a férjem receptjeiért. Na igen, ez így nem teljesen igaz. Úgy ébredtem, mint máskor. A napi rutinnal vittem a kutyákat a parkba. Hazaérve leroskadtam a fotelba, hogy elkortyoljam a tejeskávémat. A világ szép volt ... és forogni kezdett. No, gondoltam, megmérem a vérnyomásom. Az út a szekrényig meglehetősen kanyargósnak bizonyult, pedig csak alig három méterről volt szó. Hiába tudtam, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, az én utamban voltak kilengések. A vérnyomásom normális volt, talán csak egy picit magasabb, mint máskor. Úgy döntöttem, semmi baj, végig dőlök az ágyon, kicsit hagyom lassulni a ringlispíilt, aztán folytatom a napom. Simogattam a négylábú, szőrös és segítőkész ápoló személyzetet, és egy idő után tényleg úgy éreztem, a világ lelassult körülöttem, ideje, hogy én is felszálljak a körhintára. Összeszedtem magam és útnak indultam a háziorvoshoz azokért a receptekért, amiről korábban szó volt. Útközben a járásom újra kissé félrehordott, de koncentráltam erősen, így gond nélkül célba értem. Ha már ott voltam, gondoltam, megemlítem a reggeli incidenst. Az orvos v érnyomást mért, ami már meglódult olyan magasságba, ahová sosem szokott. A csukott szemmel végzett gyakorlatokon is elvéreztem, úgyhogy hamarosan a kezembe nyomtak egy sürgősségi neurológiai beutalót. Utólag némely ismerősök kissé rosszallóan emlékeztek meg az orvos  lazaságáról, amiért egyedül engedett utamra, a történelmi hűség kedvéért mondta ő, hogy kérjek meg valakit, aki elkísér. Az én makacsságom vitt magamban a János kórházig, no meg a 61-es villamos szinte háztól házig. A szakrendelésen közölték, hogy műszeres vizsgálatokat csak osztályos betegnek csinálnak, úgyhogy hamarosan lett ágyam is. Szegény férjemet kicsit sokkoltam, amikor felhívtam, hogy ne várjon, mert momentán kórházban fekszem, és hazatérésem bizonytalan ideig elnapolva. Reggel nem így búcsúztunk el. Ilyenkor az ember óhatatlanul is elmereng a világ váratlan bökkenőin, s az arany igazságon, miszerint a baj a legváratlanabb időben és helyen is megtalál.

A szoba ... szép. Napfényes hat ágyas, amelyben pillanatnyilag én vagyok a negyedik beteg. Frissen felújított, ami elsősorban a meszelést jelenti, mert nehéz két egyforma ágyat vagy éjjeli szekrényt találni. Kíváncsi lennék a paplanhuzatba húzott pokróc életkorára, lehet, vetekedne az enyémmel. De tisztaság van, kulcs nélküli szekrények, annyi fogassal, amennyit legutóbb a négycsillagos szállodában sem tettek az akasztósba. A tisztálkodást egyetlen mosdó biztosítja a szobában, a közös fürdő a folyosón található és szinte mindig foglalt. Mint ahogy a betegek részére rendelkezésre álló mellékhelyiség is. De pont a szobánk mellett van a látogatók részére fenntartott wc, így ezt ay problémát máris megoldottnak tekinthetjük. Az ágyak között nincs függöny, az intimitás nem létező fogalom. Ez az egészségügyben egyébként amúgy is alapvetés. Ez talán nem lenne akkora probléma, ha megközelítően azonos problémákkal küzdő betegek heverésznének egymás mellett, de ez sajnos nem így van. A magatehetetlentől a szintenemisbeteg-ig mindenféle beteg előfordul még négy ember között is. A nővér körbemutat a birodalmán és nagylelkűen kijelentheti, választhatok ágyat. Az ötös a szerencseszámom, legyen az!

Tagadhatatlanul hamar foglalkozni kezdenek velem. Vérvétel, ekg, koponya-ct, branül a kézbe, infúzió. Még utcai ruhában vagyok, odahaza a család férfitagjai tanakodva állnak a szekrények előtt, mit is kell ilyenkor összehordani az asszonynak, de már benne vagyok a gépezet legmélyebb gyomrában. Ez most kifejezetten hízelgő és megnyugtató. Még ebédet is kapok. Az egyik nővér valahonnan repi műanyag kanalat és villát kerít, amíg a család hozza a hazait. És egy kimosott joghurtos poharat. Már szabadkoznék, hogy majd iszom az üvegből az ásványvizet, amikor mosolyogva közlik, hogy á, ez nem azért ... ebbe az anyagot, ha szolgáltatnám ... vizeletminta, igen. Itt már érzem, hogy bizonyos elemi dolgokban szükséget szenved a kórház. Később kidertül, a helyzet ennél sokkal durvább.

A kórházban egyébként – szerencsés helyzetben – az a jó, hogy előbb-utóbb rádöbbensz, másokhoz képest neked tulajdonképpen nincs semmi bajod. Nem is tudom, hogy foglalhatnám össze az elmúlt napokat, mert egyszerre írhatnék róla a hála, és a döbbenet hangján. Előre bocsátom, hogy a legteljesebb mértékben politikamentesen írok, a puszta tényeket sorolom. Egy olyan helyről, amit nincs szándékomban alázni, hiszen évtizedek óta betegként hűek maradtunk a helyhez, a családunk több tagja túlélte már ott az aktuális egészségügyi csúcsvezetés és kormányzat eszement ötleteit. Születtek és haltak, gyógyultak a falai között a családtagok. Sok dolog az évtizedek alatt sem változott. Mint például az, hogy az emberi tényező mindig meghatározó. Vannak, akik a gyógyítás áldozatos munkájára születtek és vannak, akik bár ezt választották, mégis seprűvel kellene elkergetni a közeléből. Persze, akkor ki maradna, s aki maradna, hogy győzné erővel? Így is kevesen vannak, rengeteg erőt és embert próbáló feladattal, méltánytalanul alacsony fizetéssel. Ez tagadhatatlan és köszönet illeti őket a kitartásért, mert nélkülük nem is tudom, mit kezdene magával (és velünk betegekkel) az amúgy pökhendi szakma.

A beteg ember kiszolgáltatott. Nem tudja mi és miért történik vele, mi lehet a megoldás a bajára. Nincs meg a kellő tudása – miért is lenne -, hogy tudja, hogy a kis fehér vagy éppen színes bogyók mi célt szolgálnak. Bízni kényszerül. Bízni szaktudásban, emberségben. Ebből a bizalomból néha nem sok marad. Senki sem tökéletes. Igen, sokszor azok sem, akikre az életünket bízzuk, de ha a jóindulat érezhető bennük, az számunkra – betegek számára – már maga a fél gyógyulás. Ami az első pillanatban meglepett, hogy az osztályon dolgozó orvosok túlnyomó része a gyerekem lehetett volna. Ahogy drága barátnőm mondja, nekünk már lassan bárki a gyerekünk lehetne, de komolyra fordítva a szót, csupa fiatal doktor, orvosnő kicsit még bizonytalan ítéletére vagyunk bízva. Igaz, segítségként ott áll mellettük a főorvos, egy-egy gyakorlottabb kolléga, de akkor is feltűnő volt a fiatalságuk. Katalin doktornő jutott nekem a rendszerben, kedves, lelkiismeretes és néha picit ijedtnek tűnő. Nem feltétlen miattam, talán inkább a felelősségtudat miatt. Erős a nyomás rajtuk segítő, tapasztalt kollégák híján. Ő is olyan volt, mint egy megrettent gyerek, akitől néha túl sokat várnak. Amúgy jó taktika. Az ember inkább gyorsan meggyógyul, csak ne féljen szegény, nehogy baj lehet.

El kell ismerjem, meglepően gyorsan és szakszerűen láttak el. Őszintén megvallom, nem hittem volna. Kicsit olyan volt, mintha előre megszórtam volna az ellátás útját némi anyagi mannával, pedig esküszöm, nem tettem. Ez azért némi bizakodásra adott okot, hogy talán még nincs minden veszve. De látnom kellett, hogy nem minden esetben van ez így, kicsit olyan szerencse dolga.

Elsőre legyen ennyi a kórházi Sagából, amely idővel szó szerinti szagosba ment át, de erről majd a következő részben.