Nem megy ez a kikeveredés, na...

Amikor levert a láz a lábamról, akkor úgy voltam vele, emberek milliói járnak így, nincs rinya (legalábbis nem nagy), majd hamar túl leszek ezen, aztán újra szép lesz a világ.
Igen ám, de ha két hét telik el - oké, immár lázmentesen - de egyébként minden földi kórsággal verve, akkor már az ember pozitív gondolkodása nagyjából a béka segge alá kúszik. Velem is az történt, hogy néhány nap fekvés és gyógyszerszedés, magamhoz mérten mértéktelen ivás után úgy éreztem, már látom a fényt az alagút végén, felkelek, erős vagyok (erre nem nagyon akadt azért példa), folytatom dolgos kis életemet. De ahogy mondani szokták: ember tervez, ... Arról a fényről meg lassan kiderül, hogy az az a fény, amelyben lepereg előtted az életed... Oké, ez így egy kicsit morbid volt, tudom, de hát mentségemre szolgáljon, hogy kiborít ez a ragaszkodó kór.
Első lépésként sikerült megfertőzni a páromat, ami normál esetben az én állapotom rohamos javulását kéne hozza magával, de most nem ez történt. Körülbelül tíz napja oda-vissza pinpongozzuk a bacikat, versenyt köhögünk és mivel ettől úgysem tudunk aludni, éjszakánként jókat beszélgetünk. Reggelenként meg megértően nézzük a másik tükörképét a fürdőszobában, lám, ő is éppen olyan mosogatórongyban adja elő, mint én magam. Bár, ez meg kell mondjam, nagyon sovány vigasz.
Ott tartunk, hogy olyanoknak örülünk, miszerint, de jó, hogy a gyerekek nem laknak már velünk, legalább őket nem fertőzzük meg, de jó, hogy a kutya egyelőre ellenállóbb, mint mi ketten együttvéve, mert az már mindenképpen tragédia lenne, ha ő is megbetegedne, meg hasonlók...
Amúgy egy ilyen szükséghelyzet óhatatlanul is közelebb hozza a régi házasokat is. Gyógyteákat kortyolgatunk, szemmel tartjuk egymást, hogy a másik beveszi-e rendesen a kanalas orvosságot, figyelünk, hogy álmában ugatva ne a hátán feküdjön, simogatjuk a másik hátát, amíg csillapodik a roham. Szinte már romantikus a hangulat. Csak valahogy mégis vidámabb lenne ezt az egészet valami hatásos vírusirtó program védelmében tenni. Ha a laptopnak működik, akkor nekünk is kéne.

Influenzás időket élünk

Azt hiszem a nehezén túl vagyok, így aztán sokkal vidámabbnak látom visszatekintve a dolgot, mint amilyennek adott pillanatban megéltem. Pénteken kezdődött. Megvacsoráztunk kedélyesen, párom kutyával el, én mosogatok, aztán úgy egy órácska múlva mintha gyengének érezném magam. Upsz, hazudok, nem is itt kezdődött, nem...
Szóval, van nekem ez a kideríthetetlen alapon zaklató ugató köhögésem időnként. Most is volt már egy ideje. Már éppen eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább, kezdem inhalálni a szteroidot, amikor a köhögés megváltozott, és a torkom mélyén éles kések vették munkába a légcsövemet. Hm - mondom - akkor ebből időközben valami más lett. Na, és itt térjünk vissza az előbbi gyengeséghez...
Tehát gyenge vagyok, mint az őszi légy, hívogat az ágy, ami este 7 órakor azért figyelemreméltó érzés. De mintha borzonganék is. Fürdőszoba mondhatni macskamosdással lerendezve, zokniban bújás a puha és kényelmetlen párnák közé (ez is megérne egy posztot, édes istenem), akkor már úgy éreztem, minden izmom bekeményedett, a hátam, a vállaim merevek szinte fájdalmasan. Párom együttérző és lelkes ápoló, hozza a hőmérőt, aztán még kétszer megmérjük, mert az nem lehet, hogy egy óra leforgása alatt a semmiből 39,4 legyen! Gyógynövényolajjal bemasszírozza a hátamat, ami csak addig esett jól, amíg csinálta, utána úgy éreztem, egy jegesmedve telepedett rá, esetleg egy konkrét jégtáblával egyetemben. Köhögök, mint a gyárkémény, reszketek, fejem majd szétesik, nyelem a langyos teát, dobálom be a lázcsillapítókat, mérek, hatás semmi. Körülbelül két óra elteltével férjem kezéből rántom ki a magamét és futok (ok, elég lesz ez tántorgásnak is) a fajanszot ölelgetni.
Az éjszaka további része itt-ott homályba vész, talán olyankor sikerült aludnom. De lázas vagyok nagyon, szerintem már akkor is jelez a hőmérő, ha csak mellém teszik. Iszom apró kortyokban a hideg gyümölcsteát cukor nélkül, és ez máris a baj jele, mert a tea alapjáraton csak forrón és édesen jöhet számításba.

Nos, így telik el még két nap és két éjszaka. Nincs megoldás a lázra (a Rubophen nálam most nagyon leszerepelt), mert még a hűtő zuhany után is csak pár tizedet esik, utána hamarosan kúszik ismét felfelé a higany. Lázgörcsök rántják össze az izmaimat fájdalmasak. Mikor már arra gondolok, ez a lázmérő merő sztahanovizmusból kúszik mindig a legfelső tartományba, valami belső kényszert érezve erre a teljesítményre, hétfőre minden átmenet nélkül 37 fokra esik. Ezzel egy időben Acc-600 ide vagy oda, a köhögés erősödik, cifrázza némi meglepetésszerű prüszkölés (nem árt, ha Tena Ladyt tartunk otthon), de... újra van kedvünk élni, azaz enni! A javulás esetleg összefügghet azzal, hogy a kórt továbbítom hites uram felé, úgyhogy a szerepek innentől felcserélődnek.

Szerda reggelre már megkísérlem a két lábon való járkálást, mint anno az ősünk Neandervölgyben, szerintem legalább olyan fárasztónak is találom. Remegnek az izmok, amik vagy sose voltak, vagy csak az azokat tartó csontok olvadtak ki alóluk a láztól. De kutyás családban, főleg, ha a második potenciális sétáltató is lebetegszik, akkor törvényszerű, hogy az elsőnek éledeznie kell. Ebgyerek rendes, mert nem él vissza a hozzánk képest fényévekkel jobb kondiciójával, egyszerűen csak örül, hogy a dolgok látszólag kezdenek visszatérni a számára megszokott és kedvelt kerékvágásba. A szomszéd ugyan még együttérzően érdeklődik, hogy micsoda tragédia sújtott bennünket, amiért napok óta nem lát senkit, most meg ahogy kinézek, már ne is haragudjak... Hát igen, ez tagadhatatlan, az elmúlt napok árkot vájtak a korábbi khm. nevető-ráncok alá, kicsit hamu színem is van, meg az orrom alatt is ott a kiújuló herpesz most még apró, de biztos jele.
De majd megtudja ő is.... hiszen influenzajárványos időket élünk.