Eszementen ment el az eszem

Jó két éve fogva tart egy érzés, egy rajongás, ami nem volt rám jellemző kiskamasz koromban sem, úgyhogy éppen elég nehéz időszak volt ezzel megbékélni és valamennyire feldolgozni, főleg mostani, kiskamasztól erősen fényévekre lévő koromban.  A célszemély neve jelen esetben nem is igazán fontos, főleg azért nem, mert mint minden rajongásban, ebben is jó addig irracionalitás van. Arról nem is beszélve, hogy ízlések és pofonok ugyebár elég különbözőek, ennél fogva, akiért én olvadozok, azt más esetleg le se köpné, hogy egy cseppet vulgáris legyek. Van ez így, ettől szép az élet, hogy nem vagyunk egyformák.

Hősünk azonban azon túl, hogy női szíveket rabol főfoglalkozásban - állítólag akaratán kívül -, ennél sokkal többre képes. Például arra, hogy kis közösségeket kovácsoljon össze. Eleinte a személye körül kialakult közös érdeklődés álcájával, később pedig a közös gondolkodás sok más területre kiterjedő valóságában. Így történt tehát, hogy gyerekkori  barátságok, ifjúkori ismeretségek mellé kialakult egy újabb baráti kör, aminek én is szerencsés részese lehettem. További pikantériája a dolognak, hogy ezek a közösségek nem a szomszéd utca hatósugarán belül képesek kialakulni, hanem az ország legkülönbözőbb szegleteiből verbuválnak tagokat. Na ja, az internet ebben is nagy úr, bár momentán végre egy szimpatikus szerepben alakít nagyot.

Meg kell mondjam, egészen újfajta érzés felnőtt fejjel barátságokat kötni. Van benne valami ijesztő és mégis felemelő érzés, kicsit a fiatalság csalfa érzését lopja be az amúgy szürke hétköznapokba. Ahogy az szinte természetes, az ismeretségből lassan barátság válik, és egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már nem is annyira XY és az ő gyönyörűen metszett arca a lényeg, hanem, hogy Znek a gyerekei vajon hogy érzik magukat egy új közösségben, vagy H hogy tudja kezelni a házassága válságát.

Nem bújunk el a névtelenség és arctalanság ködébe, hanem találkozunk személyesen is, tehát nem arról beszélek itt most, amikor egy blogban megosztunk valami apróságot, aztán ahhoz boldog-boldogtalan hozzászól, anélkül, hogy tudná, tulajdonképpen miért is beszéltünk valamiről, amikor ugyanolyan jól tudtunk volna hallgatni is róla. Szóval, ezek már személyes kapcsolatok, megkockáztatom barátságok.

Amikbe bele kell férjen, hogy időnként nem értünk egyet. Mert most például nem értünk egyet. Nem az első eset, de ez valahogy kihozta némelyikünkből a harciasságot. Vagyok egyfelől én, aki vehemensen védelmezek valakit, akit nem is ismerek. És van Ő, aki vehemensen ostoroz valakit, akit nem is ismer. Az illető egyébként egy és ugyanaz, ofkorsz... ahogy mondani szokás. Mindenesetre már látom, hogy ezt a dolgot legközelebbi személyes találkozásunkkor szóba kell hozni, hogy lássam az arcát, amikor mondom a magamét és lásson ő is engem. Mert ebből fogjuk tudni igazán, hogy más irányú beszélgetéseinkre nem lehet hatással az, hogy most azt írta az én okfejtésemre és a kicsit talán tényleg lekezelőnek érezhető, de nem annak szánt: Szóval, nyugi! – lezárásomra, hogy: Nyugi, ja, az van! :/

A dologgal kapcsolatban további gondolataim is születőben vannak, úgyhogy minden errejárótól előre is elnézést, amiért kötelezőnek érzem, hogy le is írjam alkalomadtán. Önző dolognak tűnhet, de nekem ez most így jó! J

P.S. Az ügy azóta rendeződni látszik, de ha már leírtam, akkor miért ne dumáljak róla. Meg sok másról is, ami ennek kapcsán (is) eszembe jut. Szóval, nyugi! Csak mondom a magamét...

Néha az ember nem tudja szó nélkül hagyni...

Jó ideje nem voltam képes ide megfogalmazni a mondandómat. Vagy nem voltam gépközelben és mire alkalmam lett volna összerakosgatni a mondatokat, már én is éreztem, nem egészen ezt akartam elmondani, úgyhogy inkább csendben maradtam. De most még friss az élmény, szóval...

Reggel kinyitom a postaládám, elsőként szívhez szóló levélben kérnek segítséget egy apró baba gyógyításához. Nem, annyira nem vagyok én még naív, hogy rögtön pénzt utaljak, de a levélben nem is ezt kérték. Csak küldjem tovább, hogy minél többen osszák meg mással a hírt, mert egy országos cég figyeli a levélforgalmat és darabonként 32 forinttal hozzájárul a gyógykezeléshez.
Na, ennyire viszont már naív vagyok, hogy az ilyesmit beszopom. Mert hihetőnek tűnik, mint az átverések túlnyomó többsége, igen tudom. Továbbküldöm tehát a levelet azzal a jóleső érzéssel, hogy pár kattintással azért sikerült már korán reggel valami apró jót cselekednem. Az a kicsi baba, akinek a fotója a levél alján szerepelt, talán nekem, nekünk köszönhetően megéri majd a felnőttkort és párás szemekkel emlékszik majd vissza rá, hogy egykor egy ország fogott össze érte. Aha... Andersen már meghalt, tudom.

Nem telik pár percbe, egy barátnőm egy másik levelet küld nekem, amiben felhívja a figyelmem, hogy ez mekkora átverés, igazából a címeket gyűjtik, esetleg vírust is küldenek, de a szóban forgó gyerek hál istennek nem beteg, sőt nem is baba, hanem már tíz éves és a családja évek óta tehetetlen a kiber-kalózkodáshoz felhasznált adataik miatt.

Én pedig ismét egy csalódással gazdagabban, vagy ha úgy tetszik, egy jó érzéssel szegényebben megyek intézni a napi ügyeim. Még csak reggel 8 óra, de a mai napnak és a világgal kapcsolatos illúziómnak annyi.

Valóban, a barátnőmnek igaza van, amikor azt mondja, hogy a segítségnek annyi más kézzelfoghatóbb módja van. De! Én már azokban sem hiszek. Ha pénzt adok a rászorulónak, máris jönnek a "futtatói" és elveszik tőle. Ha élelmet, takarót adok, akkor kösz, de adjak pénzt is, mert el kell számolnia. Ha átlépek rajta, az is nekem rossz. Tudom, rajtuk kívül is sokan örülnének segítségnek olyanok, akik tényleg rászorulnak, sőt kérni sem tudnak, akarnak. Őket kéne megtalálni, csak az a baj, hogy a szegénységgel, tragédiával kufárkodók lassan kiölik belőlem és más segítőkész emberekből a hitet, hogy vannak együttérzésre valóban érdemes emberek.