Korom? Nem a kéményes ...

 Először nem akartam írni róla, aztán mégis. Mert van benne valami, ami nem hagy nyugodni. Történt nemrégiben, hogy Allal elmentünk egy hegedűestre. A roppant ígéretes Candlelight elnevezést kapta Vivaldi Négy évszakának körítése. Képzelj el egy önmagában is építészeti remeket, jelesül a New York Palotát, amely otthont adott az estének. Már izgalmasan hangzik. Aztán odabent a lépcsőházban gyertyák százai vezetnek el a teremig, ahol a pódiumon (amely a terem közepét foglalja el) több száz (vagy ezer) gyertya fénye mellett csendülnek fel a jól ismert dallamok. Ha azt mondom, hangulatos, keveset állítottam. A jegyár hallatán ugyan aprót csuklottam, főleg annak ismeretében, hogy a más helyszíneken előadott esteken nagyjából csak a kétharmadába kerülnek a jegyek, de hát nyilván meg kell fizetni a lehetőséget, hogy meglesheted a palotát belülről. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy olyan sokat nem lehetett leselkedni. Na, mindegy is, tehát odabent vagyunk. 

Leültetnek, majd idővel elénk ültetnek egy családot, akiknek valószínűleg még húzósabb jegyárat kellett leperkálniuk, ha mi a B, ők az A szektorban ülhetnek. Papa, mama, két gyerek és egy nagyi, aki természetesen a sor közepére ül, távol az unokáktól, hogy zavartalanul élvezhesse az estét. Ügyes. A két gyerek előttünk. A teremben gyertyafény, még percek vannak a kezdésig, a gyerekek unatkoznak, mi lenne jobb ötlet, mint szelfizgetni a telefonnal, vakuval természetesen. Amikor már a sokadik próbálkozás villan a képünkbe, Al megjegyzi, hogy a következőnél azért már ideges lesz. Mire apuka szól a két gyereknek, hogy fejezzék be. A gyerek persze milyen, rákérdez, miért? A válasz nem az, hogy ... teszem azt: mindjárt kezdődik, tedd el, kapcsold ki, mittudomén, hanem: Az öreg néniket zavarja. 

Első gondolatom az, hogy Anyád az öreg. Miért is nem elég - ha már ránk keni a dolgot -, hogy a néniket zavarja? Nem, az ÖREG néniket zavarja. Oké, legyek öreg! 65 évesen nyilván már kiérdemeltem ezt a jelzőt, ha apuka még negyvenen innen, a gyerekei is épp csak elérhették a nyolcéves korhatárt, ami alatt kérték a szervezők, hogy kisgyermeket ne hozzanak az eseményre. Aztán persze elkezdődik az előadás, ami alatt a két gyerek unatkozik, számtalanszor helyet cserél, apuka ölébe mászik (amúgy aranyosan morzsolgatja a papa fülét az álmosságtól), majd a negyedik tételnél engedélyezik a nézők számára a felvételek készítését. Nos, akkor anyuka lép akcióba, magasba emeli a telefonját, hogy hosszas videót készítsen. Többször is. Hogy a mögötte ülő páros ezt szóvá teszi, nem hallja vagy nem akarja hallani. Egy öttagú család szemmel látható összeget költött egy komolyzenei eseményre. Dícséretes. De ettől azért nem vásárolták meg a jogot az est kisajátítására. Eltúlzom? Nem hiszem. Egész egyszerűen szerintem pont nem érdekelte őket, hogy ez az este esetleg másoknak egy ritka lehetőség a kikapcsolódásra. 

Na, de hogy ne csak pufogjak (mint valami öreg néni)... A zenekar... szégyen és gyalázat, hogy a nevüket nem őrizte meg az emlékezetem az utókornak. Khm, lehet, nem véletlenül. Vivaldi nagy szerelem, most egy kicsit megerőszakoltnak éreztem. Nem folyamatosan, de hát nyilván az élőzene sajátossága, hogy nincs keverés, nincs hangmérnöki munka, csak a nyers és helyenként karcos valóság. Tulajdonképpen ezért nem szeretek koncertekre járni. Könnyűzeneire sem. De ez az én hiányosságom.

(Az illusztrációként használt fotó nem ezen az esten készült)

Telnek a napok ... hűvös halomba...

 Ahogy elmentek a gyerekek és kialudtam magam, sokszor körülnézek a többé-kevésbé rendbe vágott nyaralóban és otthon is, aztán kis sóhajjal megállapítom, hogy hiányoznak. A ricsaj, a rumli, de leginkább a bizalommal átölelő vékonyka karok, az esti mesék alatt a hónom alá fészkelődő apróságok. Még a nyavalyás palacsinta és gofri is hiányoznak, amit átlag kétnaponta sütnöm kellett, s bár megesküdtem, hogy egy évig Nutellát sem akarok látni, de akár most leszaladnék érte, ha lenne kinek hozni. De ezen kár picsogni, mert az élet ezt a labdát dobta, ha az égiek is úgy akarják, jövőre újra találkozunk és talán sikerül ott felvenni velük a fonalat, ahol most elejtettük. A fél karomat adnám érte. A férjem szerint ez így is lesz, én sosem voltam ennyire optimista. Hiszen júliusban náluk voltunk és bár voltak apró közös élmények, de az a fajta nagymamaság, amiben itthon szeptemberben lett részem, újdonság volt, egy óriási áttörés. 

De elmúlt és most a jelenre próbálok koncentrálni. Mit mondjak, nem sok sikerrel. Végre megcsinálták a lapostetőt a nappali felett, így aztán lenne értelme kezdeni valamit a hatalmas beázásfolttal, ami több mint egy éve rondítja az összképet. Piszkos munka lesz, mert egy festéssel nem ússzuk meg. Tehát... nem kezdhetek neki a nagyon is aktuális nagytakarításnak, amit egész nyáron sikerült halogatnom, hiszen minek, ha éppen romba készülünk borítani a nappalit. A nyaralóban meg ... most komolyan ... kezdjek nagytakarításba, amikor lezárjuk a házat hamarosan? Lezárjuk bizony, pedig ha rajtam múlna, még télen is lemennék. Jó, ez nem igazán életszerű, lévén a házban nincs fűtés. A klíma hűvös napokon segít, de egy telet kifűteni vele nyilván egy bankrablás kellene megelőzzön. De nem mehetünk, mert anyu már így is a fagyhalál szélén, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a nyári melegben is csak a fázásra tud panaszkodni. 

Anyu ... hát januárban az otthon listáján a kilencedik helyen szerepelt, áprilisban már a tizenegyedik volt és miután a nyarat végig reménykedtem, hogy azért csak haladunk előre, na igen, most a tizennegyedik. Az ügyintéző nyilván hallotta az elakadó lélegzetemet, mert gyorsan belemondta a telefonba, hogy adjunk be előre sorolási kérelmet. Beadtam. Az egyik reggel néz engem a jóanyám a reggelije felett, közelről, mintha valami légypiszkot vizsgálna, aztán megjegyzi, hogy micsoda karika van a szemem körül. Mitől? Az élettől - válaszoltam neki így 65 évesen, miután a harmadik közös évünknek futok neki. Chhh - mondá és falatozik jó étvággyal tovább, hiszen "ő aztán nem sok vizet zavar" itt velünk, tehát az Élet nyilván rajta kívül álló dolgokat jelent. Ha tudná... Őszintén? Egyszerre rettegek, hogy megkapjuk azt a nyomorult helyet meg attól is, hogy nem. Februárban derült égből lórúgásként ért az értesítés, hogy mehet az egyik megjelölt otthonba. Lefagytam, szétestem és ebben a helyzetben nem volt senki, aki megrázott volna, hogy ne menjek bele a kisded játékaiba. Nyilván ezek az ő számára nem azok, hiszen tisztában van vele, hogyha oda bekerül, akkor onnan már csak lepedőbe csavarva kerül ki. Neki ez élet-halál harc, szinte szó szerint. Ezt értem, sőt, megértem. 

De ő nem látja, nem érti, hogy miközben ő szobanövényként vegetál köztünk, mi vele együtt sorvadunk. Már ezerszer "nyafogtam" ezeken a lapokon, hogy süket és nem is hajlandó ez ellen tenni, mert neki ez így jó, hogy nekünk nem annyira, az nyilván nem érdekli. Ez pedig az otthon beli életét is megnehezíti, de akkor sem hajlandó újra egy hallókészüléket csináltatni "erre a kis időre". Már megengedheti magának a luxust, hogy azt csinál, amit akar. 

Jó, nyilván ez így nem igaz, mert akkor otthon ülne a kis lakásában a négy fal között, várná, hogy naponta kétszer-háromszor rányitom az ajtót, ellátom, a "maga ura lenne". Aham. Néha már annyira elkeseredtem az itthoni helyzettől, hogy esküdöztem, kipróbáljuk. Aztán másnap reggel megint úgy kellett kirobbantani az ágyból, beadni a gyógyszereit, elé tenni az ételt, figyelmeztetni, hogy öltözzön fel. Önállóság? Aligha. Amikor legutóbb felvittem a lakásába, amit több mint kétéve csak fenntartunk, de persze kiadni sem lehet, úgy ült ott, mint egy idegen vendégségben. Az eltelt években már el is felejtette, mivé alakíttatta a régi otthont. Szóval, kicsit olyan, mintha büntetne. Ha neki nem jó, ne legyen már nekünk sem. Persze, biztosan nem így van, hiszen többek között az ilyen összefüggések is már idegenek a számára. Igazából nem gondolkozik, minek, hiszen itt vagyok én, megteszem helyette. Talán ez hiba. Hülyén hangzik, de kicsit olyan, mint amikor a gyerekeid helyett megcsinálsz sok mindent, mert nem akarsz még az ő próbálkozásaik után  is takarítani, meg gyorsabban is végzel a dolgokkal. Mindjárt 89 éves lesz. Elnézem, ahogy lazán felrakott lábbal nézi a tévét, még ha nem is igazán tudja, mit néz, miközben készül az ebédje. Örömmel vonulna be egy otthonba? Nyilván nem. Nekem meg lelkiismeret furdalásom van, amiért várom a napját. És rettegek is tőle. Egyáltalán, hajlandó lesz bemenni? 

Közben hatás alá kerültem már több irányból is, egyrészt tökölök - dekorálok -, másrészt már ötletelek a karácsonyi dekoráláson. A korai sötétedés az én időm, amikor a lakás több pontján kis fények gyúlnak, hangulat a köbön, viszont ebben a sötétben olyan lettem, mint egy alvós baba. Csak egy pillanatra csukódik le a szemem, aztán úgy is maradok. Nem vagyok mai csirke? Igaz. Éppen ezért rohadtul vágynék még pár nyugis évre, ami rólam/rólunk szólna. Egy életen át tartó családi szolgálat után szerintem megérdemelném. Amíg még élvezni is tudnám. 

Gazdiék unokázása kutyaszemmel

 Alapvetően Jamie nem kedveli a gyerekeket. Nincs különösebb oka rá, egyszerűen ilyen. Jobb esetben ugatja, rosszabb esetben oda is csípne, úgyhogy ez az én felelősségem, hogy idejekorán megelőzzem a problémát. 2019-ben féléves volt, amikor a nagyobbik unoka, Levi megérkezett. A baba 3 hónapos volt és napjait a nagyszobában egy járókában töltötte, amit Colin és a kis siheder lelkesen őrizgetett. 

Aztán az unoka helyett jött a Covid és ráadásnak még egy kistesó is született. Elég hosszú idő telt el. Sok ez egy kutyaléleknek. Amikor két évvel később, 2021-ben beállított Levi, aki már a nagyszobában a szőnyegen is mocorogni szeretett volna, (motorozni ráadásul) Jamie teljes mellszélességgel kérte ki magának az inzultust. Leia a járókából kerek szemekkel figyelt, de ő nem zavarta a kiskutya köreit, őt tehát lelkesen őrizgette tovább. Levivel szeparálni kellett a soklábút a békesség kedvéért. A három együtt töltött hétből kettő alatt. Aztán ez az okos kis szőrmók döntött... ha már a kétlábúak annyira ragaszkodnak az izgő-mozgó aprósághoz, akkor legyen, maradjon. Sőt, motorozhat is. Meg kiabálhat, amihez egyébként nem volt hozzászokva a szépkorúakkal körülvéve. 

Megint egy hosszabb szünet következett, 2023-ban csak Levi érkezett. Elég volt egy nap, hogy Jamie eldöntse, ez az a kétlábú törpe, akivel barátságosnak kell lennie és miért ne lehetne az, hiszen időnként az asztal alá ejt egy falatot, a labdát is hajlandó dobálni, meg mindenféle szempontból más, mint akikkel itthon  körül van véve. Colin is belassult, legalább jött valaki, akivel játszani lehet. 

2024-ben megint mind a két unoka megérkezett. Éjszaka jöttek, rögtön el is tűntek a hálószoba ajtaja mögött, ideje se volt megszaglászni őket, mert aludtak és nyafogtak. Másnap reggel aztán régi ismerősként üdvözölte őket, még Leiát is, akit nagyon régen látott. A gyerekeknek pedig eszükbe sem jutott félni tőle és ez végképp eldöntötte, hogy ez egy hosszú barátság kezdete lehet.

Az idén újra eljöttek. Colin sincs már, a napok csendesek és nyugalmasak voltak. Amíg a két kicsi meg nem érkezett. Onnantól a napok hangosak és mozgalmasak lettek. Estére nemcsak a kétlábúak, de Jamie is kidőlt. De örült nekik, hiszen sokat sétáltak vele, sokszor játszottak és még többször játszották ki a gazdi figyelmét és dugdostak kis falatokat. Érezte, hogy Levi az óvatosabb, Leia a bátrabb, de szívesen vette mindkettejük figyelmét. Már nem is kérdés, hogy a szívébe zárta őket. És a gyerekek is őt. Amikor elmentek, hirtelen üres és csendes lett a világ. Mostantól már nem tartok tőle, hogy nyugalma megzavarásaként értékelné az érkezésüket. Egyértelműen örült nekik. Megzavarták ugyan az érkezésükkel a nyugalmát, de vidáman adta fel az "unalmas" hétköznapokat erre az új családi létre. Amikor elmentek, eleinte furcsa volt, talán még hiányoztak is, de aztán győzött a napi rutin, ahogy a világ visszaállt a normális kerékvágásba. Nemcsak mi, de ő is várja őket vissza.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a többi gyerek még erősen kérdőjeles. A barátságát kizárólag a családtagoknak és nagy ritkán azok vendégeinek tartogatja, bár, a vendég gyerekekkel tartózkodóbb. De így is sokkal több engedményt tett, mint amennyit remélni mertünk. 

2019.

2019.

2021.

2021.

2023.

2023.

2024.

2024.

2025.

2025.

2025.

Megvagyunk...

 Igazából egy nagyon izgalmas szeptemberen vagyunk túl. Unokáztunk. Egy egész hónapon át. Volt, hogy szülőkkel, de volt, hogy magunkban. Ettől a részétől szabályosan rettegtem, és ahogy lenni szokott, ez a majd tíz nap sikerült a legjobban. Sokat elmond róla, hogy még arra is vállalkoztam, hogy teljesen egyedül elvonatoztam a kicsikkel Balatonboglárra, megmásztuk a gömbkilátót, aztán hazabuszoztunk. És közben egyetlen egyszer sem kellett (nem is lettem volna képes rá) a nyakamban cipelni valamelyiket (máskor sokszor eljátszották ezt). Hányszor sütöttem palacsintát? Sokszor. Meg persze gofrit is, mert még véletlenül se ugyanazt kérték. De mi a dolga egy nagyinak, ha nem ez? Minden ebéd után álomba meséltem őket, esténként hiszti nélkül ment a fürdetés és fektetés, nem ette meg őket Jamie és ők sem tettek benne kárt. Ami pedig mindent überelt, rengeteget beszéltek magyarul. Nem tudom, milyen emlékeket vittek haza (na, azért sejtem), de biztos vagyok benne, hogy az együtt töltött hónap náluk is ismétlés után kiált. Az időjárás kegyes volt hozzájuk, s bár kifogtunk két esős napot is, de azt is csak azért, hogy a frissen vásárolt esőkabátokat és gumicsizmákat felavathassuk.  

Ezek voltak a dióhéjban megfogalmazott élmények részemről. Igazság szerint, így egy héttel a hazautazásuk után, én magam sem tudom még összeszedetten megfogalmazni az élménybeszámolót. Ez a két gyerek születésük óta hallja édesapjuktól a magyar beszédet, ennek megfelelően értenek is mindent, de a "nagymama" és "nagypapa" mellett ebből a számokon kívül eddig nem sokat hallottunk tőlük. És ennek a két szónak is úgy örültünk annak idején, mintha a lottó ötös nyerőszámait mondta volna be a rádió. Erre az idén alig néhány nappal a landolásuk után a négyéves így vigasztalta Jamiet az állatorvosnál: Nincs semmi baj! A dédit pedig - rajtakapva, hogy falatokat dugdos az asztal alá - így osztotta ki: Nem etetjük a kutyát! A vonatról leszállva és a távolban megpillantva a boglári kilátót, szinte egyszerre jajdultak fel: Jaj, de nagyon messze van, nem akarok sétálni. Aztán persze sétáltak és felmásztak a dombra. A hatéves pedig így kiabált nekem rollerezés közben a pumpapályáról: Nagymama, ez nagyon jó! A képet kicsit árnyalja, hogy aztán bekövetkezett egy bukás, némi felhám sérüléssel, de ezt ne is emlegessük. Mindent értettek, mindenre reagáltak, sokszor még egymás között is magyarul kezdtek bele, de persze kapcsoltak, hogy most egy kicsit pihentethetik a buksijukat, és mehet az angol megint. 

Számukra nagy élmény minden, amiben otthon nincs részük: a család kutyája, a természetes kert, a homokozó, a retro játékok és az újonnan kapott biciklik, rollerek, amik itt várták őket, az esti tűzrakás és pillecukor sütés, a pónilovaglás, a szüreti szőlőpréselés és a maguk facsarta must megkóstolása, és nem utolsó sorban a tó, a Balaton. A déli part a viccesen alacsony vízszintjével akár száz méterre besétálva, a sup és a csónak. A vonatozás, buszozás, a tihanyi dottó, a pesti villamosozás, játszóterezés és játszóházazás, a barátokkal leszervezett hajókázás a tavon. A kerti munka, amikor apa vágta a fát, ők gereblyéztek, kis lapáttal hordták a leveleket a gyűjtőbe. Gyűjtöttük a lehullott fenyőtobozokat az esti tűzrakáshoz, miközben sétáltattuk a kutyát. Nem unatkoztak egy percig sem. A hulló gesztenyékből nagypapa elkészítette az első gesztenyemanót, a bőröndbe pedig bekerült a jamies párnahuzat, amivel bújtak esténként (ha már az eredetit nem lehetett bepakolni a bőröndbe, bár, szerintem ők benne lettek volna). Csodálatos helyen élnek, mégis a természettel ilyen közelségben élni a mindennapokat, nekik korántsem mindennapos. 

És ami számukra nagy élmény volt, az nekünk talán még nagyobb. Látni az érdeklődésüket, az örömüket, a kíváncsiságukat, fogni a biztonságot kereső kezüket, számunkra is maradandó érzelmek és élmények. Amikor a magyar népmeséket kérték (angolul), majd Bogyó és Babócát kizárólag magyarul, Brúnó kalandjait Budapesten minden este. A déli és az esti lefekvésnél választhattak egy-egy mesét könyvekből, aztán lámpa lekapcs és egyet még nagymama mesélt fejből. Mit kértek? Mindig jamies mesét. Mire a mesének vége lett, csendesen szuszogtak mindketten. Amikor a szülők nem voltak ott, velük aludtam. Nem volt kényelmes. Ugyanakkor furcsán régről ismerős érzés volt, ahogy álmukban öntudatlanul bújtak hozzám. Ez már-már feledtette az éjszakai őrködést, amikor vég nélkül takargattam őket. A fiaimnak hálózsákjuk volt ebben a korban. Nekik is jó lett volna, jövőre lehet varrok is nekik, mert így egy folyamatos küzdelem volt a takaróért. 

Szóval, az egy hónap szinte elröpült. Repülőre szálltak, az utazás, a hazatérés izgalmával. Talán kicsit már meg is feledkeztek rólunk, hogy ők is kipihenjenek minket. Elfáradtunk a végére? Nem kérdés. Olyan szinten, hogy ahogy mondani szokás, aludni tudtam volna állva, ülve, akár mondat közben is. Aztán rendet raktam utánuk és ott ültünk egy csinos, rendezett nappali közepén, amiből eltűnt az élet. Amerre néztem, a házban, a kertben, egy hónapig rumli volt. Nekik ez is élmény volt az otthoni patika rend után, így aztán nem is próbáltam rendet rakatni velük. Most, hogy minden dobozba került, a padlásra és a lakókocsi mélyére, most derült ki, hogy ez nem is rumli volt, hanem élet. Miután aludtunk egy párat, bizton állíthatom, hogy hajlandó lennék megint az összevisszaságban meglátni az örömet. Ez a hónap azt is megmutatta, micsoda veszteség a távolságuk, az évenkénti ritka találkozások. Ezen persze kár keseregni, ilyen lapot dobott a sors, ezzel kell játszani. Csak most kóstolót kaptunk belőle, milyen lehetne. És jó volt! Nagyon jó!

Hazaút

 Nem hiszem, hogy az elmúlt években történt volna ilyen velem, hogy majd egy hét elteltével fogalmazom meg a hazaút élményeit. Igazából csak egy közepesen nehéz fárasztó utazás volt, nem sok említésre méltó mozzanattal. De ez se magyarázat a jelentős csúszásra. Persze, nem gondolom, hogy körmöteket rágva vártátok volna a befejező részt, de azért csak magyarázkodom. 

Reggel nyolckor indultunk a reptérre, ami itthoni idő szerint hajnali kettő. Fiunk repített ki minket az unokák morcos tekintete mellett, akik szívesebben jöttek volna velünk, mint az oviba. Pedig ott is remek napjuk készülődött, erről árulkodik az általuk választott etnikum ruházata, ami kifejezetten cukin állt rajtuk. 

Érzelmes búcsú, sima becsekkolás, aztán reménykedő várakozás, hogy most nem lesz másfél órás csúszás az indulásnál. Emirates-nél soha nem lehet tudni. Néhány esőcseppel az ablakon viszonylag időben indulunk. Most nem olyan hatalmas a gép, mint idefelé, de azért kényelmes, a stewardessek szolgálatkészek, szinte már gyorsan telik az idő, hiszen a "korai" indulás ellenére is tudunk bóbiskolni. A fene se tudja, miben fárad el az utazó, amikor csak itt ül meg ott ül. 

Dubai most sem mutatja jobb arcát, mint idefelé. A levegőben gomolygó por sok mindent elrejt a távolban, a reptér környéke pedig kifejezetten sivár. Viszont a reptér óriási. Újra buszra pakolnak. Az épület és a busz közötti kb. 10 méteren szinte mellbevág a közel 44 fokos hőség. A busz jó tempóban kanyarog, sokszor a kifutópályán, aztán megáll egy piros lámpánál. Előzékenyen elenged egy keresztben éppen landoló gépet, majd átvágunk a kifutón. Szürreális. Majd félórányi tekergés után megállunk egy épület előtt, liftezés, mozgójárda és az embernek olyan érzése van, hogy kb oda érkezett vissza, ahonnan elindult. A mozgójárdát műpálmafák szegélyezik, a kapunknál még az előző járat (Varsó) van kiírva, de a nyugágyakra emlékeztető ülések csábítanak egy kis "pihenésre". Enni nem kívánunk, iszunk. Aranyárban ismét. Apa elsétál valami kis dubai szuvenírért. Én kértem, hogy vegyen a barátainknak dubai csokit. Vett. Dubai, de nem AZ a dubai. A díszes dobozon rajta a Burj Khalifa, benne csokiválogatás, de nyomokban sem a pisztáciás, "kukacos" gusztustalanság, ahogy itthon borzongva emlegettük a népszerű csokoládét. Én is felcihelődöm, hogy megmutassan mire gondoltam, aztán sokat visszavesz a lelkesedésemből, hogy az említett dubai csokit első körben Lindt csokoládéként árulják. Aztán persze látom a helyi készítményeket, pirulásra késztető szégyenteljes áron. Óriási csomagokban mindenféle magvak, de már szkeptikus vagyok. Olyan áron adják, hogy nyilván nem fogy elég gyorsan, és a fene se kíván aranyárban állott magokat venni, amikor otthon se szenvedünk ilyenben hiányt. Az idő csendben telik, kicsit elmerengek, miért éppen Budapestre készülődik a népes arab család, ahol a mama és a legidősebb lány csadorban, a fiatalabbik és a négy fiú modern európai ruházatban telepedik le mellénk három szatyornyi McDonalds-os menüvel. A büszke atya kissé távolabb telepedik le zajos családjától, elmélyedve a telefonjában. Mint amúgy majdnem mindenki. 

A csatlakozás megint egy kisebb gép, szinte már családiasan apró, hiszen csak kétszer három ülés van soronként. Ez sincs tele. Hamar megkapjuk a "vacsoránkat", onnantól aztán a személyzet már nem sokat foglalkozik az utasokkal. Ferihegyen (juszt is) sima landolás, majd egy kissé hosszúra nyúlt várakozás után feltűnnek az első bőröndök. Nincs meglepetés, hiszen bőven volt idő az átszállásra nemcsak nekünk, de a csomagoknak is. Úgyhogy fürgén lépdelünk a buszmegállóhoz és kényelmesen utazunk az Astoriáig. Onnan néhány perc múva már úton is vagyunk hazafelé. A lakásban a beszorult meleg fogad. Este 11 óra múlt, nyitogatjuk az ablakokat, bekapcsoljuk a tv-t, lelkesen koccintunk a hűtőben talált fehérborral. Hazaértünk. Holnap jön Jamie és kicsit sajnáljuk, hogy nem már ma várt itt ránk. Ebben a lakásban fura az éjszaka az ő szuszogása nélkül. A közel három hét már emlék, a fotók felidézésével próbáljuk majd minél élettelibbé tenni az élményeket, aztán kezdődhet az izgatott várakozás, hiszen egy bő hónap múlva fiunk és az apróságok teszik meg ezt a hosszú utat, hogy aztán itt töltsenek egy egész  hónapot. Úgy szép az élet, ha zajlik! 

Július 20. vasárnap

 Sok mindentől megőrülök itt, ezek egyike, hogy nem használnak kést. Ha egyáltalán a pálcikán kívül más is kerül az asztalra, akkor az a kanál leginkább, jobb esetben egy villa is. A kanállal kell vágni is, ha túl nagy a falat. De van az a helyes kis kínai kanál, az és a pálcika mindenre alkalmas. Már, ha tudod használni a végeérhetetlen pastákhoz például. Nyilván gyakorlat teszi a mestert, de én őszintén elmondhatom, nem vagyok képes a zabálásra, ahhoz azért sokkal ügyesebbnek kell lennem. Úgy vagyok vele, mint az angol nyelvvel, ha már egy komolyabb mondatot megértettem, addig ünneplem magam - magamban persze -, amíg ki nem hagyok másik tíz legalább olyan fontos mondatot. Na, a kajálásnál is jelképesen vállon veregetem magam minden számba juttatott falat után, de szerencsére itt nem gyorsaságra megy a vacsora. 

Sűrű nap... Levi reggel a kínai órán kezd, onnan mind a ketten mennek rajzra. Eleinte azt gondoltam, csak ők hajtják a gyerekeket, de nem, itt nagyon népszerűek a vasárnapi iskolák. Angol nyelv, karate, balett... amit csak akarsz. Egész plázák vannak tele ilyen foglalkoztatókkal. És még marad energia a délutánra, amikor is elballagunk a Garden by the Bayre, egyrészt a Jurassic Parkba a Cloud Forestben, utána a rózsakiállításra, aminek adtak egy kis angol hátteret várkastéllyal, harci páncéllal, angol busszal, telefonfülkével, Csipkerózsikával (ez picit kiütött a nagy összképből), Artúr kerekasztalával és rengeteg rózsával. 

A sűrű napot megkoronázta a magyar-horvát vízilabda meccs, aminek az első félidejét a kicsik is végig drukkolták. Már csak azért is, mert a papát lehetett látni a lelátón és ez önmagában óriási élmény volt nekik. Félidőben felmentünk, mese és alvás. Nem tudom, hogy holnap reggel lesz-e még időnk elbúcsúzni, mert legkésőbb nyolckor el kell induljunk itthonról. Nem lesz könnyű. 

Min dig ez van. Aztán majd jön a futás, meg a sikítás 😄

Július 19. szombat

 A reggel jól indul, Leia nővér érkezik gyógyszerosztásra, aztán egy kis mese és én megszököm palacsintát sütni. Rossz ötlet volt. Időközben megjelenik apa és leánykája. Utóbbi megsértődik, hogy nem a papa csinálja a palacsintát, az apja meg beledumál, mintha most sütnék életemben először palacsintát. Sikeresen beletojnak a reggelembe, de keep smiling, nem mutatjuk, hogy a nagyi szíve vérzik. Menyem edzésre megy, mi a gyerekekkel a városba cipőt próbálni. Levinek fekete cipő kell, a fiam látott is megfelelőt, de fel akarja próbáltatni vele, mielőtt megrendeli a neten sokkal olcsóbban. Délután úszó edzés lesz, megint pancsolni fogunk mi is, minő rettenet 😄Egyébként tényleg az, mert én ettől úgy elfáradok, mintha követ törtem volna egy bányában. Délután a gyerekek buliba mennek, áldassék a szülinapozósok szentje. Nagypapa meg egy bélyegggyűjtőnek megy értékelni a gyűjteményét. Egy ovistárs papája a gyűjtő, aranyos pofa, mi is ismerjük, bár eddig nem tudtuk róla, hogy a sötét oldal magába szippantotta ezen a párás helyen. 

A délelőtt némi ámokfutással telik. Levinek kell fekete cipőt próbálni. Az ötlet nem dobja fel, visítva tiltakozik az indulás ellen. Leia a családi négykerekűt akarja, miközben látja, hogy a mama azzal ment el. Nekem őszül a hajfestékem ebben a hangzavarban, a fiamnak meg szerintem novemberben nem a negyvenedik, hanem az ötvenedik születésnapja lesz. Aztán elindulunk és mindenki boldogan nézelődik a buszon. Letudjuk a cipőt, elmerülünk egy hatalmas bevásárlóközpont alagsorában, ahol megszámlálhatatlan költekezési hely vár. A gyerekek megint szusit akarnak, most a nagypapa is csatlakozik, én csak békére vágyom. Egy kávézóban iszunk egy csodás flat-white-ot, a gyerekek nyakig csokisak lesznek, aztán lassan végre hazafelé vesszük az irányt. Otthon ebéd, aztán pihengetés - már csak azért is, mert a két gyerek átmegy a szomszédba játszani. Nem volt visításmentes idáig eljutni, mert Levi rendszeresen visz át játékokat, amiket aztán elfelejt hazahozni és akkor itthon áll a balhé, mert pont azokat keresi ő vagy a húga. Most nem engedik átvinni az újabb játékokat, erre visítás a válasz, de egy idő után konszenzus születik. Végre csend! 

Ekkor azonban új ötlet születik, most a szülők részéről. Mennyi hely van a csomagban, mert ők küldenének haza ezt-azt? Nem ám ruhákat vagy ilyesmit, felesleges is lenne, hanem ételeket, ami szerintem szintén felesleges, mert azért otthon is elég sok mindent meg tudok venni, amihez a két gyerek hozzá van szokva. És szerintem nem lenne baj, ha hozzászoknának más ízekhez is. De apuci hajthatatlan, már annak is örülök, hogy 5 kiló jázmin rizsről le tudom beszélni. Így aztán lőttek a tervemnek, hogy hazafelé kevesebb csomaggal utazunk, visszük az éléskamrát. Amikor voltak már nálunk, szívesen ettek olyasmit (itt elsősorban snack-ekről van ám szó), amit ott vettünk, de jaj, most egy hónapig ott lesznek. Szerintem ennyi idő alatt még könnyebben megszoknák, de apuci hajthatatlan. Kicsit elröhögcsélünk rajta, hogy Leia lelkesen visz át az összekészített csomagból a szomszéd gyerekeknek. Ha ilyen ütemben folytatja, a gondjaim megoldódnak. 

Nemsokára indulunk az úszóedzésre, most egy kicsit a pokolba kívánom a vizes holmikat, mert a csomagjaink már kezdenek összeállni, ezekre majd figyelni kell holnap, a szárítón ne felejtsem. 

Oh, mit képzeltem, holnapra még programok vannak. A bőrönd nagyjából bepakolva, hagytam helyet a csomagoknak is, a még kint levő lábbeliknek, a még száradó cuccoknak és persze annak a ruhának, amit holnap még jól összeizzadunk. Hétfőn 8-kor startolunk, ami már csak azért is érdekes lesz, mert a gyerekek tuti kiakadnak, hogy miért nem jöhetnek a reptérre. Check in megvolt, most egy - elvileg - nyugis este, aztán az utolsó napon még egy kirándulás a dino-parkba (természetesen a kínai és a rajzórák után). Nem lesz egyszerű! Fejünk felett - nagyon alacsonyan - éppen a nemzeti napra gyakorlatozik a légierő. Ezek egyre többen és egyre alacsonyabban jönnek. Az utcában éppen sétáltatják a környékbeli négylábúakat. Nem boldogok.