Sóhajhegyek...

Huszonnyolc évig volt golden retriverünk. Előbb Morgan, majd Colin voltak a családtagjaink. Ennyi idő azért kitörölhetetlenül nyomot hagy az emberben. Amikor Morgan elment, egy hét elteltével új fiút hoztunk a házhoz, mert ez tűnt az egyetlen gyógymódnak a veszteség feletti fájdalomban. Amikor Colin idén januárban itt hagyott bennünket, már tudtuk, hogy nem lesz utódja. Egyrészt elmúltunk hatvan évesek jócskán és szerencsés esetben tizenöt évvel számolhatunk egy kölyökkutyánál. Márpedig nincs annál nagyobb öröm, mint egy pöttömmel végig menni a felnőtté válás fokozatain. Mint amikor egy gyereket nevelsz fel. Szóval, az eszünkkel elfogadtuk a tényt, hogy megcsappantak a fizikai tartalékaink egy nagy testű kutya tartásához. Mert golden és golden között is óriási különbség lehet. Ahhoz, hogy Colin olyanná vált, amilyen volt, rengeteg idő és munka kellett. Már ezt sem biztos, hogy mindezt újra nyújtani tudnánk, én legalábbis biztos nem rohangálnék már vele a kutyaiskolában és nem hajigálnám a labdát óraszám. Igazság szerint már a nagy séták sem biztos, hogy olyan jól esnének 5-10 év múlva, amikor pillanatnyilag konkrétan a talpon maradásért közdök. 

De ettől az űr, amit hagyott maga után, nem akaródzik betelni Jamievel, a kis szálkás lurkóval, aki a maga nemében egy fantasztikus srác, de hát na... nem golden. Bárhol rákerestek a fajta jellemzőinek felsorolására, csak szuperlatívuszokban írnak barátságosságáról, engedelmességéről. Nem véletlenül közülük kerül ki a legtöbb segítő kutya is. A jól neveltségük, a természetes eleganciájuk, nem is engedelmesek, hanem együttműködőek. Röviden, a nagy szőrös boldogságbomba. Nos, éppen ez a boldogságbomba hiányzik nekünk, nekem január óta. Jamie más, velünk ő is maga a szeretet, de az ajtón kívül azért nagy kihívás, egy pillanatra sem lehet lazítani mellette. Hiányoznak a Colinnal töltött nyugodt, akár lassú andalgások, a puha bunda túrása, és igen, talán még a mindenütt ott aranyló kutyaszőr is hiányzik. 

Huszonnyolc év hosszú idő, és ezt a hosszú időt csupán két kutya töltötte ki. El sem tudom képzelni, a hiányt hogyan dolgozzák fel azok, ahol egyszerre akár több kutya is a család része volt. Ma, ha meglátok egy goldent, a szívem egyszerre mosolyog (mert ezt a fajtát látva önkéntelenül is mosolyra húzódik az ember szája), és ugyanakkor vérzik is a szívem, amiért már nem élhetem át ezt a csodát. Elég egy lelkesen lengedező golden farok valahol a periférikus látásom szélén és máris elgyengülök. Csak egy simogatást, kérlek! Nem tudom, hogy valaha elmúlik-e ez az érzés, de amíg élek, hálával gondolok rájuk. Az életem miattuk is lett olyan különleges. Köszönöm, srácok! Hiányoztok! Köszönöm Morgan és Colin! 

Ezt a fotót pedig Alessia barátnőm készítette, amikor meglátogatott a Balatonon. Még az égen is szundikáló golden úszott. Hát, nem? 

Mai szomorú

Előre bocsátom, ez nem egy politikai bejegyzés. Nem, ez egy jelenség feletti szomorúság betűkbe öntése. 

17-es villamoson ülve nézelődöm. A Váli úti József Attila Gimnázium előtt lámpaoszlop. Az oszlopon Karácsony Gergely voksolásra buzdító plakátja. 80 plusszos öregúr egyensúlyoz előtte. Egy kezében két bot, nyilván a járás nehézséget okoz neki. Másik, most éppen szabad kezével rángatja a plakátot, szeretné letépni, ezt a vak is látja. Nem részeg. 

Nem kell szeretni a plakáton szereplőt. Szabadon dönthet, hogy nem rá szavaz majd. Akkor minek ez az indulat? 

Egész egyszerűen muszáj rámutatni, az elmúlt évtizedek tették ezt egy tisztességben megőszült emberrel. Aki annyit hallja, hogy a másik oldal maga az Antikrisztus, hogy feledve emberi tartását, behódol a napi szintű gyűlöletkeltés elemi ösztönöket felszínre hozó felhívásának. Végtelenül szomorú látlelete ez a mai világunknak. 

Már meg sem lepődöm...

 Úúúgy szeretnék egyszer valami pozitív dologról írni, de úgy tűnik, mostanában a szerencse elkerül, bármivel igyekezzek elütni az időt. Mint például a garázs már régen esedékes lomtalanításával. 

Nem tudom, más - rendes - házaknál ez hogy működik, nálunk mindenesetre mindig van egy jelentős mennyiségű szemét, amolyan "majd jó lesz ez még valamire, valamihez, valamibe". Tök mindegy, hogy konyhai hozzávalóról vagy a már meg sem levő autóhoz vett motorolajról, a harminc évvel ezelőtti lakásfelújításból megmaradt trinát festékről legyen is szó. A garázs amúgy is amolyan "Bermuda háromszög", mert ami oda bekerül, az lényegében szem elől vész és így meg is feledkezünk róla. Sajnos van a lakásnak és a sufninak is néhány ilyen zuga, úgyhogy komoly kihívás lesz majd a gyerekeinknek, ha egyszer fel kell számolniuk utánunk a dolgokat. 

De most... a dolog úgy kezdődött (és ez kissé komikus helyzet), hogy 21 év után "új" autó vásárlására adtuk a fejünket. Erről talán már korábban írtam is, hogy Kispúpos nem egy apró jószág, hosszú is, magas is; hja kérem, ha az ember az egész családot bele akarja pakolni, akkor annak vannak méretbeli sajátosságai. Nos, a garázsban eddig se kis autó állt, de most szembesülnünk kellett vele, hogy a hatvanas években leállított garázs billenő ajtaja erősen leszűkíti a magasságot, így Kispúpos nemes egyszerűséggel már az ajtón sem fért be. Mély sóhaj után eldöntöttük, hogy már úgyis erősen ráfért a garázsra a felújítás, egyszer valaki már az ajtaját is megnyomta, nem is záródott rendesen, itt az ideje egy kis ráncfelvarrásnak. Érkezett a szakember, mért, osztott, szorzott, megegyeztünk. 

Amikorra elérkezett a szerelés napja, én már két éjjel nem aludtam, mert folyamatosan azt vizionáltam, hogy a jelentős kiadás ellenére a kocsi majd nem fér be. Viszont lesz egy jól záródó helyiség, ahol tárolhatjuk azon dolgainkat, amik "jók lesznek még valamire". De a dolog itt jól végződött, mert Kispúpos az egész napos fúrás-faragás után elegánsan "besétált" a helyére, igaz, elöl-hátul faltól falig kihasználva a teret. De bent van. A sok szemét meg kint. A régi tintapatronos nyomtató, rengeteg kartonpapír, régi motorolajok, maradék festékek, higítók. Irány hát a "közeli" hulladékudvar!

Az első meglepetés itt ért, ugyanis a honlapon szereplő kiírás ellenére csak műszaki cikket, papírt és motorolajat vettek át, én meg ott álltam egy csomagtartónyi vegyszerrel. Vigyem ki Nagytéténybe! A javaslatot mély sóhaj követte és egy, a fogaim takarásában elmormolt "a jó édesanyátokat!". Nem éreztem magamban a lelkierőt a további túrához, hazamentem. De a ház ura le akarta tudni a dolgot, így aztán délután mégis nekivágtunk a kalandnak. Alig félóra alatt kievickéltünk a másik telephelyre, ami jó 20 kilométernyire van tőlünk. Először is lakcímkártyával kell igazolnod magad, mely után 10 kilónyit a csomagtartóból kegyesen engednek a szigorú (és szerintem csalós) mérlegre helyezni. Egy címről naponta ugyanis csak 10 kilónyit hagyhatsz náluk, a következő adagot hozd vissza holnap és ha még maradt 2-3 kiló, akkor azt nem, nem harmadnap. Hanem majd jövőre, mert egy évre 20 kilóig vagy jó a MOHU-nál. Agyrém! Mi egy négylakásos házban lakunk, ha ma éppen valamelyik szomszéd is úgy érezte volna, hogy nekivág, akkor is csak a 10 kilós limit él a cím alapján, és ha megelőz, mi ott álltunk volna felsülve. De 10 kilót lerakhattunk, aztán morogva ültünk volna vissza az autóba, amikor bennem megvillant az a bizonyos isteni szikra. Anyuval pont délután voltunk a szemészeten, az iratai nálam, így az ő lakcímkártyájára is leadhattam 10 kilót. Ugyan még maradt az a bizonyos 2-3 kiló, de azt már csak el tudjuk dugni a kiürült garázsban egy következő expredícióig. 

Azt azért csak úgy magamtól kérdezem, nem lehetne-e esetleg, ha egy lakcímről esetleg éves szinten egy alkalommal mondjuk 50 kiló hulladékot vennének át. Az ember ilyen távolságra ugyanis nem fog festékes dobozonként nekivágni. Mi speciel hosszú évek óta nem vittünk egy dekát sem, tehát nem arról van szó, hogy a mennyiség felemelésével odahordanánk egy festékes bolt kínálatát. De ezt tényleg csak magamban kérdezgettem (nyilván tök feleslegesen), miközben hazafelé araszoltunk a délutáni csúcsban. De az új garázsajtó szép lett és ami a lényeg, Kispúposnak lett háza. 

Az élet ára...

 Mostanában sokszor gondolkodom el azon, hogy a hosszú élet valóban hosszú ÉLET-e. Igen, én is látom, hogy vannak, akiket a Jóisten a tenyerén hordoz, idős korukra is mobilisak, ép elméjűek. Olyan emberek, akik nyolcvanplusszosan is érdeklődőek, aktívak. Nem tudom, hogy érik ezt el. Talán tényleg egy felsőbb akarat jószívűsége okán, talán a gének (én magam ebben hiszek). 

Azt tudom, hogy az édesapámnál sportosabb fiatalember annak idején kevés volt. Úszott, biciklizett, evezett, síelt, focizott, vitorlázó repülő volt. Élt is 89 éves koráig, bár az utolsó öt év évét azért már nem nevezném Életnek. De a tudomány az emberiség érdekeit szolgálja - mondják -, így aztán jó néhány komoly problémája ellenére életben tartották, hogy a végén méltatlan körülmények között, nem kevés fájdalommal távozzon ebből a világból. Ez elsősorban az ő fájdalma volt, de azért nem elhanyagolható a család fájdalma, amiért ezt a leépülést (fizikai és szellemi szinten is) végig kellett asszisztálnia. A kellett jelen esetben legyen jól értelmezhető. Nyilván a szeretet miatt zokszó nélkül viseltük a közös megpróbáltatásokat, de szívünk mélyén nem értettük, miért kell így megszenvednie a világon legkedvesebb embernek a véget. 

Anyósom 88 évesen ment el, de az utolsó félévet az ellenségemnek sem kívánom. Sem megélni, sem végig asszisztálni. 

Most itt van az édesanyám, 87 évesen. Önállóan élni már nem tud, vele élni pedig nem könnyű. És ő még tulajdonképpen egy "problémamentes" beteg, akinél csak a cukrára és az időnkénti mentális zavarodottságára kell figyelni. 

Én is tudom, hogy a gyógyszerüzlet a világon az egyik legnagyobb üzlet. Ezért is tartom gusztustalannak, hogy a tv-műsorokat sűrűn megszakító reklámblokkok nagy részét is gyógyszerreklámok uralják. Olyan készítményeket tolnak nap mint nap az arcunkba, amelyek jószerivel az örökéletet ígérik, fájdalommentesen és boldogan. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy hazudnak. De az emberi gyarlóság győz, a reménykedés a reménytelenben, hogy majd ez a csodaszer segít, hiszen ott mosolyog a képernyőn az az idős ember, aki ráadásul egy gyönyörű park közepén mosolyog családja körében, kinevetve a halált, ami ennek ellenére utol fog majd érni mindenkit, de olyan jó hinni benne, hogy talán mégsem. Minden marad ilyen idilli. A park természetesen egy idősotthonhoz tartozik, ahol orvosok, nővérek vannak, remek konyha, közösségi terek, animátorok és főként saját szoba saját kedvenc homijainkkal berendezve. Unokákkal sakkozunk a társalgóban, délutánonként levezetésként úszunk egyet a medencében. Csupa móka és kacagás, és főként egészséges, jólöltözött, napbarnította idős emberek. Na igen, Andersen viszont már meghalt. 

A hazai - sokak számára már így is elérhetetlen - helyzetet nem írom le, mindenki képzeletére bízom. Főként annak függvényében, hogy mire idáig eljutunk, már megjártuk az egészségügy bugyrait. Itt most nem véletlen a pokollal való azonosítás. Ha a vizsgálatokat időben el akarjuk végeztetni, már erre elmennek a megtakarításaink. Bekerülni egy nívósabb idősotthonba, maga a lottó főnyeremény, amíg tartanak a tartalékaink. De mi lesz azután? Amit a többség megengedhet magának, joggal érdemelte ki az "elfekvő" elnevezést. Idős embernek lenni ma Magyarországon nem öröm, sem az idős embernek, sem a hozzátartozóinak. Senki ne jöjjön azzal, hogy a gondoskodással "tartozunk" idős rokonainknak. Nem, nem tartozunk senkinek. Ahogy nekünk sem tartozik senki. Ez a mi magánügyünk, nekünk kellene tudni megoldani. Közösen az állammal, amelynek oly sokat adtunk hosszú életünk során. Ma egyszerűen magukra vannak hagyva a családok, ezért jelent a sok idős ember problémát. És igazából ez a legszörnyűbb az egészben, hogy problémaként gondolunk rájuk, magunkra, pedig egész egyszerűen csak emberek vagyunk, akik segítségre szorulunk. 

A veszteség...

 Amikor megtudtam, hogy milyen nagy beteg, úgy aggódtam érte, mint egy közeli barátért. Mit is mondhatnék most, amikor a reggeli hírek a halálhírével kezdődtek? Sírtam, ahogy a lemezét hallgattam, pedig alig tudok róla valamit. Amit tudok, tudtam, hogy egy fiatal, szép és nagyon tehetséges színésznő. Volt. És ezt a múlt időt iszonyatos érzés még leírni is. Tudtam, hogy orosz anyától és magyar apától származik és hogy úgy énekelte a Valami Amerika 2. részében a Magányos csónakot, hogy bőröm minden idegsejtje vigyázzállásban reagált a telt és érzelmes hangjára. Hogy a 2019-es Színházak éjszakájára írt dalban mintha már összefoglalta volna rövidke élete lényegét. Az élet igazságtalan! Ezt tudtuk mindig is. De hogy a halál ennyire idejekorán elragadjon valakit, akinek még oly sok dolga lett volna a világban mindannyiunk örömére, ez feldolgozhatatlan. Ha a wikipédia segítségével számba vesszük a szerepeit, színpadi és filmbeli szerepeit, csak elámulunk, ilyen rövid életbe mennyi minden fért bele máris. Mintha tudta volna, hogy nincs ideje várni. Díjak, zenei albumok, felvételek marasztalják velünk. Nem felejtünk, Kátya! Legyen könnyű neked a föld, szárnyaljon lelked az égi színházban éppen úgy, ahogy a mienk szárnyalt, akárhányszor csak hallottunk szavalni, játszani és főleg énekelni. Köszönet mindenért!

Gyereknapos emlékező

 Még jó, hogy a program visszafelé illesztette be a képeket, remek. 😐 De azért csak eljutunk a babáktól babákig. De akit zavar, kezdje a lap aljánál a nézelődést! 

 unokák, Levi és Leia

 Gyuri esküvője

Tibi esküvője

Tibi ballag

Gyuri ballag

Tibi

Gyuri

Könyv-mánia

 A múlt héten belefutottam a 21.század Kiadó hirdetésébe, miszerint ők is beszállnak a raktárürítős, óriási kedvezményes könyvkiárusításba. Online! Nos, egyszer voltam egy ilyenen személyesen valahol Óbudán, ahol alig félórányi kóválygás után sikerült egy, azaz egy darab könyvet vennem a bolti árnál valóban sokkal olcsóbban, de igazság szerint csak azért, mert nem akartam üres kézzel távozni. Az a kiárusítás tényleg azt a célt szolgálta, hátha felszabadul néhány raklapnyi hely a raktárban. Szerintem nem nagyon érték el a céljukat. No, de hagyjuk is a múltat és térjünk vissza a 21. századhoz, ha csak képletesen is. 

A Kiadó ajánlatában voltak érdekesnek ígérkező kötetek 290,- és 490,- forintos áron, de még 990,-ért is megérte a többség. Úgyhogy elcsábultam. Roppant nagy önmérsékletet gyakoroltam, így megálltam hat könyvnél és 3.040,-Ft-nál. Igazság szerint bőven lettek volna további érdekességek is, de véletlenül belenéztem a tükröződő monitorba és a képmásom a szemét forgatta még ettől a rendeléstől is. Ugyanis van egy mappám a gépen (sőt, lementve külső tárolóra is, nehogy elszálljanak a szélbe az innen-onnan összevadászott könyvek) és ott közel kétszáz könyv várja, hogy elolvassam őket, itthon az íróasztallámpa alatt további öt és ha a mostaniakat is aláteszem, lassan csillárként is funkcionálhat majd. Nem állítom, hogy kivétel nélkül a szépirodalom remekei, vannak köztük jócskán amolyan egyéjszakás kalandok is, amiket nyilván letörlök majd, ha elolvastam, sőt talán végig se rágom magam rajtuk, de azért vannak szép számmal olyanok is, amikkel gazdagodik a szerverem odafönt. Mint például Edward Rutherfurd könyvei, vagy Marina Fiorato regényei, amik közül A muránói üvegfúvó nagy kedvencem volt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindegyikért fizettem, bár voltak olyanok, amiket egykor megvettem, aztán megváltunk egymástól, de visszaszöktek az ablakon át e-formátumban. Mint ahogy roskadásig vannak a valós könyvespolcaim is olyan könyvekkel, amiket valaha szerettem és bízom benne, hogy még újra olvasva is élményt jelentenek majd. Lelkiismeretem háborgását pedig némiképp csillapítja a tudat, hogy több száz könyvet ajándékoztam különféle helyeknek, amikért nyilván alaposan leapasztottam a pénztárcámat, de fillérekért vagy éppenséggel ingyen adtam túl rajtuk. A mérlegem, azt hiszem, így nagyjából egálban van, bár, ez aligha vigasztalja azokat, akik az eladott példányok után kapnak jutalékot. Valahogy így vagyok ezzel én magam is, mert már a saját könyveimet is le lehet tölteni "csak úúúgy", de igazság szerint még ennek is örülök, mert így legalább még több olvasóhoz eljutnak. 

Tudom, hogy - főleg a mai világban - nem is normális érzés, ahogy minden új, ajtón belülre kerülő kötetet megsimogatok, kedves ismeretlen ismerősként üdvözlök. De vallom, hogy ők a legjobb barátok. Bizonyságul álljon itt néhány könyvvel kapcsolatos idézet:

"Valahányszor kinyitsz egy könyvet és elolvasod, egy fa elmosolyodik, látván, hogy van élet a halál után"

Paulo Coelho népszerűsége nekem kicsit rejtélyes, általában közhelyesnek érzem, de ezzel a megállapításával messzemenően egyetértek: "Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot."

Vagy ahogy Gárdonyi Géza mondta: "A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénzt. Mint a vetőmag."

Jó olvasást minden errejárónak! Te mit nyitsz ki legközelebb?