Keserűs

Tudtam volna sejhajon billenteni, öleltem a szívemre nagy-nagy örömmel, és egyáltalán imádom, mert a vérem. És most megtudom azt is, milyen, amikor szabadesésben zuhan alá és nem tudok segíteni rajta. Iszonyú érzés. A lelkem belehal, mert tudom, hogy bár véleményem lehet a dolgairól, de nem dönthetek helyette és ha szavakkal segíteni próbálnék, nem érezné segítségnek, sőt... pedig most neki sincs igaza egészen, és annak a másiknak se, aki az elmúlt években szintén helyet kapott az (amúgy híresen nagy) szívemben. És hogyan legyen egy anya boldog, ha a gyereke boldogtalan?

Cosmopolis

Szombaton néhányan vettünk egy nagy levegőt és kétszer egymás után végignéztük a filmet. A film vegyes érzéseket keltett bennem. Az elejétől kicsit megijedtem, aztán kb. az első fél óra után belendült és konkrétan függő lettem. Az az utolsó jelenet pedig, amit egy kedves magyar tollforgató úgy jellemzett, hogy ott Rob teljesen elvesztette a fonalat és a film leült... nos, az illető nem tudom melyik filmet nézte, mert tuti nem ezt. Mondjuk, kb. annál a mondatánál döntöttem úgy, hogy nem veszem komolyan az írását, amikor Juliette Binoche alakítását ripacskodásnak minősítette. Én teljesen padlót fogtam Robtól, emelgettem a nemlétező kalapomat és ha nem imádtam volna eddig is, akkor a film második felében beleszeretek. Amikor az a könnycsepp végiggördül az arcán, akkor meg teljes KO.
Nekem a Vija Kinskit alakító csajjal folytatott párbeszéd, vagy inkább a nő monológja kicsit hosszúnak tűnt, és erősen hiányoltam a filmből az utolsó részben a feleségével való khm. találkozást a pucér fotózással. Nem konkrétan Rob pucér feneke miatt, de nekem ez a könyvben fontos jelenetnek tűnt. Mellesleg jó ötlet volt szerintem előző nap átfutni a könyvön. Összességében pedig úgy döntöttem, hogy bár Cronenberg világa továbbra sem igazán az én világom, de Robot egy olyan bizonyítási lehetőséghez juttatta, amiért hajlandó vagyok a korábbi filmjei között is szétnézni :) Javíthatatlan romantikus lévén, nem lesz a kedvenc filmem, de hogy Rob alakítására sokáig emlékezni fogok, az biztos. Valahogy olyan érzésem volt, mintha a film végére Cronenberg elengedte volna a gyeplőt, lehullott ez a robotszerű viselkedés az összes szereplőről és onnan kinyílt a film és kinyíltak a karakterek is, elsősorban Eric; és óriási élmény lett.

Büszkeség 2.

Az ifjú számítástechnikai szakember, messze a szamárlétra alján úgy döntött egyszer egy nem is olyan szép napon, nevezetesen amikor létszámleépítés miatt utcára került, hogy egy egészen más
területen próbál szerencsét (kb. ötven teljesen hiábavalóan elküldött önéletrajzzal letudva a felesleges próbálkozások sorát). Nem örült ennek a család, mert a szórakoztató ipar csillogása nem tudja az árnyoldalakat elfedni, ha az ember lánya józan fejjel igyekszik nemcsak nézni, hanem látni is. De a büszkeség azért itt is befigyel, amikor egy műsorfüzetben már nyomtatásban látja a "gyerek" éjszakázásainak gyümölcsét, nevezetesen az összes országos nagy könnyűzenei fesztivál meghívott résztvevőjeként jegyzik már a nevét, egyre sűrűbben érdeklődnek iránta külföldről és az országból több helyről is. Abban a zenei világban, amit kedvel, elismerik, keresik a frissen megjelent albumját. Úgy tűnik, ő is a helyén van; csak a számláit legyen miből befizetni a lightosabb hónapokban is. De ezzel a gonddal küzdenek még egy páran manapság.

Büszkeség

Azért van abban valami semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amikor az ember pici fiát (oké, mindjárt 27... de hát szinte tegnap volt még a tojáshéj a fenekén... sőt, lehet, hogy még mindig ott van) egy szakmai kiadvány ifjú marketingszakemberként említi, aki ráadásul jó példája a cikk szerint az adott munkahelyen a szakmai szamárlétrán való viharos előrejutásnak (három év alatt a gyakornokságtól a vezető beosztásig). Na, szóval van anyai büszkeség :)

Mert a szabály, az szabály

Szombat, déli órák, tihanyi rév. Beszálláshoz készülődünk a kompra, a jegykezelő szigorúan mutat a nyelvét a közel harminc fokos hőségben bokáig lógató kutyára. Szájkosár nélkül nem lehet vele felszállni. Nézek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna, de engedelmesen előkotrom a táska mélyéről az alkatrészt, ráhúzom szerencsétlen kutyára és beszállunk. Odafönt egy, azaz egy darab autó, mögöttünk 5-6 biciglis érkezik, és mielőtt felharsanna az indulást jelző csengetés, még két kocsi araszol az amúgy tök üres kompra. Hát, igen, fontos, hogy szerencsétlen állat szájkosárban lihegjen, meg ne egye a gyér számú utazóközönséget, akik amúgy fentről pásztázzák a vizet, ebgyerek meg egyelőre frászt kap a felvezető fémlépcsőtől. Nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem, hogy a szájkosár abban a pillanatban lekerült róla, ahogy látótávolságon kívülre kerültünk.
Mellesleg reggel a másik irányba senkinek nem jutott eszébe, hogy szóvátegye, amiért nagy vidáman csak úgy lavírozunk a teli kompon.

Vasárnap reggel, fél hét. Előre megfontolt szándékkal igyekszünk a kihalt település még kihaltabb széles utcáján a part irányába. Férjem kis fáziskéséssel indult utánunk, ezért aztán megállunk a nagy menetelésben, és én marha, felhívom az eb figyelmét, hogy nézze csak, ki jön ott messze. Ebgyerek figyel, de közben elterelődik a figyelme, mert a közelünkben 60 körüli hölgy pizsamában virágokat locsol a telke előtt. Ebgyerek maga a vidám barátságosság, így aztán előbb odanyargal, aztán a felé kalimpáló öntözőkannát nem értve visszajön és végre a gazdi irányába kezd rohanni. Örül neki és máris rongyol vissza hozzám. A jó 2x száz méteres rohanástól boldogan már önállóan ugrik fel a régi nyárfa csonkra, amit sétáink során mindig ügyességi akadályként használunk. Mindannyiunknak jó kedve van, csak a hölgynek nem, akit a locsolásban megzavartunk. Pórázon kéne sétáltatni, nem hagyni itt rohangászni. Én vagyok a hülye, mert reagálok: De hiszen tök üres az egész utca. De hozzám is iderohant. Hát, ez tagadhatatlan, de bárki számára nyilvánvalóan nem támadóan, vigyorgó pofával, hevesen csóváló farokkal. Végül is egy golden retrieverről van szó, az istenért.

De tény, nem volt rajta póráz. És a hatályos települési szabályzat szerint sétáltatni az ebeket csak pórázon lehet. És a vízbe se lehet bevinni, mert közegészségügyi okokból ez tiltott. Emberi ürülékkel szembeúszni nem tilos, műanyag ételes tányérokat, poharakat, üveget, sörösdobozt, reklámújságot és hasonló emberi szemetet fürdés közben kerülgetni szintén nem tilos.
Szóval, a szabály az szabály. És bár nem vagyok egy notórius szabályszegő, de józan eszem van és nem fogok mindig és mindenhol értelmetlen tiltásoknak szót fogadni. Felnőtt ember vagyok, aki - úgy érzem, hogy az átlagnál is magától értetődőbben - tekintettel van másokra, igyekszik nem konfrontálódni, de van egy pont, ahol bevállalom. Néha engem is meglep, hogy pont a kutyám miatt. De megteszem, mert megérdemli. Mind a ketten megérdemeljük.

Mérgelődés

Aki errefelé jár, annak legyen elég annyi, hogy képtelen vagyok leszedni a telefonomról az mms-t vagymiafenét, pedig Alessiáék gondoltak rám/ránk Velencében a "békanyúzó" szobránál, aztán hazafelé is a wörthi tó partján. Azt nem írta, hogy a tehenünk megvan-e még. :)  Csodás képeket tehetnék fel, ha nem lennék ekkora technikai zseni :( De mindjárt itthon lesznek és biztosan hamar lesz élményelő is. Már alig várom!

De hogy valami jó hír is legyen:
Innen is egy óóóóriási puszi a Hegylakó familiának és új családtagjuknak, Ábelnek ... és itt egy szív alakú szmájlit képzeljen el mindenki.

Helyzetjelentés

Alessiáék szerencsésen célba értek és minő csoda... máris imádja :)