Valami vidámról is ... persze, Colin

 

Hát, ezt az új felületet még szokni kell, de talán ezekből a  képekből és vidikből is lejön, hogy Colinnak és nekünk a balatoni hétvége jó kaland.

A Nagy Nap is eljött

Éjjel még hatott a tegnapi összekapás. Forgolódtam, alig aludtam. Reggelre eldöntöttem, megint én leszek az, aki megadja a kellő tiszteletet és tulajdonképpen ennyi év után igazán nem kéne felkapnom egy semmiségen a vizet. Ma én csinálok ebédet, kivételesen fél tizenkettőre, amikor ő ebédel. Kora reggel még hagytam aludni a családot, ebgyerekkel lementünk a tóra. Amíg ő rohangált, én próbáltam elképzelni a reggeli találkozást. Nem egészen olyanra sikeredett. De tulajdonképpen valahol a szívem mélyén éreztem, hogy ez lesz.
Talpig útra készen pakolt be a kocsiba, orra alatt odabökte, hogy Boldog Anyák napját! Ez volt az utolsó, hogy lejöttem a Balatonra. Hasonlóan boldogot neked is. - mondtam én, miközben agyam pörgött, hogy mi is lenne a Megoldás. De közben éreztem, hogy ez a dolog nem most és nem itt fog nyugvópontra jutni. Összepakolt, elment a kaput kinyitni, apám meg csak ennyit súgott a fülembe egy sóhajtással kísérve: Ez van. 

És innentől fogalmam sincs, hogyan tovább. Bőgök ugyan, mert ez is egy válfaja a Megoldás keresésének, bár nem túl hatékony. Ami leginkább fáj, hogy bőgés közben egyetlen olyan emlékem keveredett elő a múltból, amikor átölelt. Kifordult a bokám, el kellett bicegnünk az orvoshoz. Rá támaszkodhattam, bár majdnem egy fejjel alacsonyabb, mint én. Mindig mindenben támaszkodhattam rá, de soha, soha nem mondta, hogy gyere, mondd el mi bánt. soha nem tárta ki felém hívogatóan a karját, hogy újra gyereknek érezhessem magam. Egész életemből a szemrehányó tekintete az első, ami vele kapcsolatban eszembe jut. Az a tekintet, amitől mindig lelkiismeret furdalásom lett, ha volt rá okom, ha nem. Pedig valószínűleg mindent megadott nekem, ami anyaként lehetséges, csak azon a hülye természetén nem tudott túllépni soha. Tudom, hogy holnap oda kell mennem hozzá, különben megint csak egy kapanyommal szélesebb lesz köztünk az árok. De lövésem sincs, hogy hogyan...

Azt hiszem, fennállásom legszarabb anyák napját ülöm ma. Kivételesen gyerekként. De megyek is, mert a sós víz köztudottan nem tesz jót a műszaki cikkeknek.

Anyák napja előestéje

Én tényleg szeretem. Alanyi jogon. És ez nagyon sok mindent elmond a kapcsolatunkról. Lehet, hogy csak egy naív elképzelés volt, hogy a lányos mamák a lányuk barátnői is egy személyben. Hát, ő nem bratyizik. Viszont tagadhatatlan, hogy bármikor, bárhol számíthattam, számíthatok rá (főleg az unokák megszületése óta). De hogy 22 évesen férjhez mentem, abban neki is szerepe volt, egy kicsit szempont volt az is, hogy kikerüljek az oltalmazó (túloltalmazó) felügyelete alól. Óriási szerencsém, hogy a dolog ennek ellenére jól sült el. Ezért egy pasinak illene köszönetet mondanom, és hát nekem is nemkevés igyekezetem volt a dologban, de ez egy másik történet.
Holnap anyák napja. Ennek örömére ma megint sikerült olyasmiket vágnunk egymás fejéhez, bár, leginkább neki az én fejemhez, hogy tüskével a körmünk alatt térhessünk nyugovóra. Mert persze mára már én sem tudom befogni a számat. Nem tudom a korára fogni, nem tudom a cukrosokat állítólag jellemző ingerültségre fogni... egyszerűen nem értem őt... miért éri be az alanyi joggal?
A gyerekeim kapcsán még nem tudom, mit tartogat a nap. Fiúk. Talán jobban megtaláltuk a közös hangot. Mint az apukám és én.

Egy hosszú-hosszú hétvége margójára...

Annyira vártam. Négy nap. És a nap is süt, szinte már nyár van. Balaton, kert, parti séták, bringa, bográcsolás. Tervem volt számtalan. Ha már nem bírnánk a napsütést, akkor a hűvös szobában végre méretes képernyőn nézhettünk volna régi filmeket nagymamákkal karöltve.

Aztán eljött a hétvége. Pénteken nem indulunk, mert hideg a ház, estig nem melegedne fel annyira, hogy megfázás nélkül alhassunk. Szombat reggel indulás. Először át a városon a nagyiért, aki nem hajlandó tömegközlekedni (csak barátnővel, de akkor akár a világ végére is). De már úton is vagyunk. A ház rendben, nem esik atomjaira semmi, amikor fél évnyi szünet után ráengedjük a vizet. Minden működik. Tv-t, ami irdatlan nehéz, alig bírtuk elcibálni a kocsiig, mert persze fogása nincs, szóval a tv-t újfent kézbekapjuk, behurcoljuk, helyére rakjuk. És  konstatáljuk, hogy csak a hálózati kábelét nem hoztuk el. De a második keresztnevünk a Találékony, párom körülnéz, a fényképezőgép töltőjének kábele pont a lyukba illik, és lőn csoda, az apparát életre kel. Nem tökéletes, mert a laptoppal nem hajlandó kommunikálni, az olcsó és ehhez mérten korlátolt tudású médialejátszó pedig éppen most makacsolja meg magát. Fűnyírás, takarítás, el is telik az első nap.

Varásnap reggel Colinnal célbavesszük a partot, bízva benne, hogy a kora reggeli órán senki nem óvja tőlünk kutyáséktól a partot. Colin nem felejtette el a Nagy Vizet, mire a sétányra érünk, ő már csobban is. Kicsit dobálgatunk neki, ő lelkesen száguldozik ki-be a vízből, aztán vidáman baktatunk haza reggelizni.  Fűnyírás még jutott mára is, a kocsival is odébb kéne állni, alatta se maradjon magas a fű. Aha. A kocsi sebváltója úgy dönt, ünnepnapon nem mozdulunk. Félő, hogy majd a hétköznapokban sem. Párom nyakig a motortérben, én nyomogatom a kuplungot és próbálom mozgásra bírni a kart. És akkor Mr. Találékony felismerni véli a hibát, agya már lázasan dolgozik a megoldáson. A dolognak elméletben működnie kell. Kora délutánra kiderül, a gyakorlatban is.

Hétfőn újabb reggeli csobbanás, nagy séták. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapaszkodom a padlásszobába és onnan kb. 50 kiló régi magazint molyolok ki. Mire lehurcolom a teraszra már kezd elegem lenni a lomtalanításból, de még el kéne juttatni a szelektív gyűjtőig. A kocsit inkább nem mozdítom, mégse alattam essen szét újra. Biciglire kapok, a csomagtartójába pakolok egy adagot, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Colint is madzagra veszem és viszem. A történetet innentől már ismeritek. Ha még nem mondtam volna (de biztos mondtam), ez a kutya egy zseni!

A kocsi rendületlenül ácsorog a kertben, mi időnként bizonytalanul feléje pislogunk, vajon kibírja-e a hazáig vezető utat? Az esti bográcsolásnál aztán el is határozzuk, hogy reggel korán hazaindulunk, nem várjuk meg a várható dugót, amikor biztosan váltogatni kéne. És így is teszünk, kedden reggel felkerekedünk, a gyomrunkat szorító érzéstől ingerlékenyebbek vagyunk, sikerül veszekedéssel kezdeni a napot. Aztán gond nélkül hazajutunk. Itthon viszont sorra jutnak eszünkbe apró, de „nélkülözhetetlen” tárgyaink, amiket a hektikus indulás közepette lent felejtettünk.

Szóval, volt egy négy napos ünnep. Volt ebben kirándulás, ebgyerek biztosan azt mondaná, klassz program volt. Nekünk azért nem felhőtlen. És a mellbeverő szervízszámla még csak ezután jön. Két hét múlva, ugyanis addig az alkatrészre várunk. A már megváltott havi matrica meg arra, hogy talán használjuk még. A Gerard Philip filmek meg arra, hogy egyszer még megnézzem őket. Előbb-utóbb.

Robert Capa: Kissé elmosódva (emlékeim a háborúból)

Susana Fortes könyve után következzék a mester a saját szemével. A könyv hátoldalán rövid sztori csak úgy kedvcsinálóul. Bevált.

„Sürgető szükségét éreztem, hogy megálljunk valahol a dzsippel. Kinéztem magamnak egy hívogató kaktuszcsoportot az úttól néhány méternyire, és odaszaladtam mögéje.

A kaktuszokkal nem is támadt semmi bajom, leszámítva azt a kis jelzőtáblát, amely az árnyékukban nőtt ki egy póznán. Egyre nagyobbnak láttam, ahogy a szemem elkerekedett. Német nyelvű volt, de könnyen érthető. Ez állt rajta: VIGYÁZAT! AKNÁK!

Én aztán nem ugráltam. Meg se moccantam. Semmihez sem volt merszem. Akármennyire sürgetett a szükség, hiába – egy taposóaknának vajmi kevés kell ahhoz, hogy felrobbanjon. Torkomszakadtából elordítottam sofőrömnek súlyos helyzetemet. Tudtára üvöltöttem, hogy egy aknamező kellős közepén állok. A jelek szerint iszonyú mulatságosnak találta a dolgot. Jómagam semmi okot nem láttam a röhögésre. A saját lábnyomaimon sem mertem visszalopakodni, mert az első lépésektől fel nem robbant aknák időközben talán meggondolták magukat. Inkább a sofőrt noszogattam, hogy lóduljon és hozzon ide valakit egy detektorral.

Letolt  gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket.”

Jut eszembe, a könyvben több, mint 100 Capa-fotó is található!

De egy könyajánláshoz ajánlás is dukál. Nos, álljon itt Capa néhány saját gondolata: „A valóságot megírni mindig nagyon nehéz. Így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta, vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is.”

Az olvasással vigyázni kell...

Nagyon nem mindegy, hogy az ember miket olvas, ha tömegközlekedik. Ha túl érdekes, könnyen fennmaradhatsz még néhány megállót, ami a szoros időbeosztást tekintve, mindenképpen gáz. Ha túl szomorú, elbőgöd magad az utastársak előtt, akik könnyen hihetik, hogy boldogtalan magánéleted utórezgéseinek tanui. Ha meg túl vidám, nos... akkor csak hülyének néznek, ahogy vihorászol magadban. Persze, az ember küzd és bízva bízik, hogy sikerrel, de nem... amikor teljes erődből igyekszed visszafojtani a vigyorgást, mi több a hahotát, akkor tuti... mint minden elfojtott erő, ez is a felszínre tör, többnyire a lehető legrosszabb, legkínosabb pillanatban. Nos, ezért nem szabad például Winkler Robit olvasgatni a villamoson. Ezt már korábban is megállapítottam, de megint sikerült  a csapdába önként és dalolva belelépnem. Éltetett a remény, hogy egy gasztronómiai magazinba írva talán nem szabadult el a fantáziája, de nem csalódtam benne, elszabadult J A következőkben próbálom kicsit megnyirbálva itt megosztani veletek, szerintem jól fogtok szórakozni.

Koreai kagyló nagy lángon

Unortodox konyhai eljárás? Fogjuk rá. A recept észak-koreai, tehát duplán népi (népi demokratikus), de a videót természetesen már a japánok töltötték fel egy megosztóra. Igazából már a videó sem Kim Dzsongun hazájában készült, hanem a japánok készítettek egy remake-et az általuk Kuzo néven emlegetett japán utazó leírása alapján. Hát igen, nyilván nem kém volt, csak szisztematikusan próbálja beutazni a világot5, és Észak-Korea nagyon közel esett. Kuzo Bond állítólagos beszámolója alapján ez volt élete kagylója, mely a barkácsnapalm tűzviharában megőrizte eredeti frissességét, és valami fantasztikus ízzel bírt.

Vásároltunk hát egy tengeri herkentyűben erős szupermarketben belga kékkagylót. A frissesség relatív, a harmincezer éves mamutbébi is azért tud most a világban turnézni, mert jól működött a hűtőlánc.

Tehát a recept: egy zacskó kékkagyló, vagy bármilyen kagyló, de friss legyen, hogy ne patkoljunk el tőle. A kagylót olyan tűzhelyre rakjuk, mint a murva vagy egy kis beton, aztán előkapjuk a már előkészített marmonkannát, és kitöltünk belőle két félliteres pillepalacknyit. A pillapalackok kupakját előre kifúrtuk, hogy szép célzott spricceléseket adhassunk le velük. Isten óvja a pillepalackot! Ha levonult az atomháború, kincs lesz minden egyes darab. Köpülhetünk benne vajat, sprickolhatunk benzint, Bear Grylls meg a vizeletéből hoz létre a segítségével önfenntartó rendszert. A recept  tehát ennyi: alágyújtunk, és mivel a benzin gyorsan ég, majdnem folyamatosan locsoljuk. Jó kis tűzgömböt hízlalhatunk. Persze, ne próbáljuk ki otthon, mert én semmiképpen nem szállok be a szemöldökpótlásba!

A „Miért ne működhetne?” kérdésre százával adhatjuk a hihetőnél hihetőbb válaszokat. A legfontosabb, hogy a benzin büdös. A benzinnek kellemetlen szaga van. Jó, nem olyan undorító, mint a gázolajnak, de nem véletlen, hogy marinírozni nem benzinnel szoktak. Hanem alkohollal, lehetőleg íztelennel, mint a vodka, vagy ízletessel, mint a konyak. A konyha és az autósport üzemanyag szempontjából kétségtelenül átjárható, de ez egyirányú utca; alkohollal akár versenyautókat is lehet üzemeltetni, de benzin vagy gázolaj az ételbe nem keveredhet.

Voltak ugyanakkor kevésbé kétkedő vélemények. Például itt a benzingőz-elmélet. Mi lángol és robban? A benzingőz! Minek van olyan rossz íze? Bizony a benzin gőzének, és nem magának a benzinnek, hiszen nem akkor kap el bennünket a gyilkos rettenet, amikor a szánkba kerül és véletlenül lenyelünk belőle egy keveset, hanem amikor kifújjuk a levegőt az orrunkon át. Tudatos haspókok jobban is figyelnek az étel és a bor illatára, mint ízére, de ebbe most ne menjünk bele, hiszen a koreai kagyló esetében egyelőre abból indulunk ki, hogy örüljünk, ha túléljük. Az optimista megközelítés szerint, ahogy locsoljuk a benzint, a látványos tűztengerben minden egyes benzingőz-molekula megsemmisül, akkor pedig milyen szaga is lenne a kagylónak? Hát megmondom: penetráns benzinszaga. Az első kagylóból még puszta kézzel piszkáltam ki a húst, így elképzelhető volt, hogy a benzines kezemtől lett benzinszagú. A másodikat már alapos macskamosdás után egy steril villával halásztam ki – a műveletet nagyban nehezíti, hogy a kagyló héja morzsalékosan törik, igen nehéz rajta fogást találni. És persze úgy is egész biztosan csikorog majd a fogunk alatt egy kis kagylóhéj-törmelék. Ami természetesen kismiska ahhoz képest, amilyen intenzív benziníz robban a fejünkben. Úgyhogy a kísérletnek csak annyi értelme volt, hogyha bárki megtalálná a receptet, kipróbálnia már nem kell. Egy baromság. Nagy kár, mert a gyújtogatást minden férfi élvezi, én például már azon fantáziáltam, hogy steaket is mennyire jó lenne így sütni, nem beszélve a Kentucky csirkeszárnyról, de sajnos ezt a mellékízt még a MOL legelkötelezettebb igazgatósági tagja sem tolerálná.

Egy nagy szerencsénk azért volt a projekttel: az észak-koreai videósok nem dízellel sütötték a kagylót. Ez azért szerencse, mert van összehasonlítási alapom. Egyszer egy erdélyi motoros túrán véletlenül gázolajat tankoltam, le kellett szívni. Slag volt, a többit mindenki tudja, aki már szívott le üzemanyagot – egy slukk valahogy mindig becsúszik. Én pedig még Gödöllő térségében is olyan gázolajszagúakat böfögtem attól az egyetlen kortytól, hogy kis híján a bukósisakba hánytam. Ahhoz képest a benzin íze tényleg nem súlyos. Viszont még mindig legalább olyan távol van az ehetőtől, mint ide Észak-Korea. WR.

Colinról szuperlatívuszokban

Csak mert kicsit sem elfogult gazdi vagyok :)
Balaton... A szezon első kirándulása. Ilyenkor kinyitjuk a házat, ráengedjük a vizet, aztán vagy szerencsénk van, vagy nincs. Lehet, hogy elég egy takarítás, de az is lehet, hogy két napos komoly fúrás-faragás következik, mire a különböző hibákat helyre hozzuk. És persze a fűnyírás. De amikor mindezen túl vagyunk és adott egy hosszú hétvége, akkor azért jut idő az igazi mulatságokra is. Például lemegyünk korán reggel ebgyerekkel a tóhoz. Colin nem felejtette el, hogy tavaly már bemerészkedett a Nagy Vízbe. Lelkesen rohan előre és mire utolérem, már csobban is. Mi dobálunk neki, ő meg töretlen lendülettel és lelkesedéssel hozza a játékot. Nagyokat sétálunk, békákat riogatunk, kutyatársakkal barátkozunk. Aztán gondolok egy nagyot és kilomolok mintegy 50 kiló régi magazint. A bicigli csomagtartójába pakolok, Colin nyakában a póráz, óvatosan lépked a kerék mellett. A szelektívig kb. 200 métert kutyagolunk, aztán ott szájában tartva a póráz várja, hogy a papírt kidobjam. Újra a kormányra akasztom a pórázt, sétálunk haza, köztünk a bringa. Még két ilyen kört teszünk meg, meleg van, a következő körben Colint otthon hagyom. Az utolsó adag pakolásánál azonban ő maga hozza a pórázt, újra szeretne elkísérni. Ám legyen. Póráz a kormányon, sétálunk. Persze, útközben folyamatosan duruzsolok neki, dicsérem. Visszafelé úgy érzem, itt az ideje egy próbának. Felülök a járgányra, lassan tekerni kezdek, Colin szemei rajtam, de nem akar levadászni a kétkerekűről, csak figyel és kocog mellettem. Hazáig, baki nélkül. Nincs visszarántás, szaglászás, vagy előrerohanás. Most feladat van és erre figyel. Egy zseni. Nem azért mondom, de félóra alatt megtanulta azt, amit imádott és nagyon okos Morganom a 15 éve alatt nem volt hajlandó. Hát, így van ez, egy apró siker a hétköznapokban. Mert mindig mondom, hogy kutyázni jó. :)