Levegőt!

 Azt mondja nekem a minap a férjem, hogy ne nyafogjak már, hiszen nyár van. Mit mondjak, csattantam, mint a retesz, hogy NEM, nincs nyár! Ez más! Én még emlékszem azokra az évekre, amikor nyáron a napfényben fürdettem az arcom, nem rohantam zuhanyozni, ha kiemelkedtem a tengerből, mint Botticelli Vénusza (bocsánat, itt elszaladt velem a képzeletem), hanem azon viccelődtem, hogy sóban sülök, mint a csirke a TV Paprika receptjében. De komolyan, volt tavasz, nyár, ősz és tél. Most meg.... a tavasz azt hiszem egy szerda délutánra esett, s félek az ősszel is valami hasonló történik majd. 

A kisebbik fiam élete úgy alakult, hogy az Egyenlítő környékén éli az életét már vagy tíz éve és be kell valljam, minden látogatásunkat hatalmas kihívásként élem meg. Ott ugyanis egyetlen évszak létezik a maga 30 fok körüli hőmérsékletével. Pusztán az változik, hogy a páratartalom csak 60 %-os vagy akár 90 %. Amikor novemberben utazunk, a különbség szinte pofonvágja az embert, még akkor is, ha az idő legnagyobb részében klimatizált helyeken mozgunk. 

Az idén már másodszor tisztel meg minket ez a hőkupolának becézett rettenet, én bevallom, nem tudom tolerálni a jelenlétét. Ez a hőség a szó szoros értelmében az idegeimre megy. Ahogy már mondtam, én megéltem a régi nyarakat, amikor a vízparton esténként a lemenő nap sugarait és az enyhe szellőt élveztük. A nyári záport, amit nem éltem át már évek óta, de ami nélkül a nyár nem is nyár igazán. Régen négy után mentünk le a gyerekekkel a tóra, mert akkor már nem égetett a nap, most meg akkor éget a legjobban. A tengerparton déltájban elbújtunk a lakókocsiban vagy az elősátor alatt. A csendespihenőt kihasználtuk, társasoztunk vagy mesét olvastunk, aztán három felé irány a part, hogy folytassuk a sárvár csurgatását vagy a hullámlovaglást. Este még futotta egy kis biciklizésre, aztán fizikailag kimerülten dőltünk az ágyba. Manapság csak a hőség öli ki belőlünk az energiát. Tökéletes munkát végez, mert az agyam már kifolyik a fülemen, sem olvasni, de még filmet nézni sincs kedvem. Kókadozok egész nap, éjjel aztán persze rosszul alszom, Jamie pedig tesz róla, hogy a hajnali hűvösben ne lustálkodjak, hanem vele sétáljak. Napközben meg kiscsaládom gondoskodik róla, hogy a tűzhely mellett valamit kotyvasszak, mert magyar ember nem tud annyira izzadni, hogy egy meleg levest vagy főtt ételt ne tudna enni. Magyarságommal itt alighanem probléma van, mert én speciel ezekben a napokban simán ellennék a görögdinnyével. Esetleg néhány fagyi itt-ott. 

Jamie amúgy jól kiszúrt mindannyiunkkal, de elsősorban saját magával. Nem tudom hol, mert a környéken elvétve látni csak toklászt, de valamit csak sikerült begyűjtenie. Először csak nyalogatta, rágta a mancsát, majd alig állt rá, persze mentünk az állatorvoshoz. Ott jól megkotorták a nyílást, amit a doktornő talált a tappancsán, injekciókat kapott és dunszkötést meg egy szoros kötést a mancsára, mintha be lenne gipszelve. Itthon két napig még gyógyszereket szed, holnap pedig megyünk vissza kontrollra, mert fáj ugyan, de még mindig nem világos, hogy miért, mert annak a fránya toklásznak nyomát se találták. Mindezt ebben a hőségben. Nyilván az úszásnak is annyi, pedig csóró kutyának legalább ez a kis öröme megvolt a hajnali órákban, mert utána egész nap csak a túlélésért küzd a viszonylag "hűvösebb" lakásban is. 

Na, mendegélek, iszom valamit. Drága anyám persze nem hajlandó, mert akkor pisilni kell menni, ami egyébként nem igaz, mert mire menni kéne, már rég kiizzadtuk. Mindegy, vele sincs erőm vitatkozni. 

Vigyázzatok magatokra és ahogy Kovács Kati énekelte valaha: "Add már Uram az esőt!"