A Fiumei úti sírkertben tett séta régi nagy vágyam. Amúgy is van egy kis defektem, ha hullani kezdenek a gesztenyefák levelei és a napfény melengetve tör át az ágak között, nekem menni kell a Farkasréti temetőbe fotózni. Amióta a kis digitális gépek, aztán a telefonok leegyszerűsítették a fotózást, mentem is. Főleg, így Halottak napja előtt, mert ilyenkorra mutatja legszebb arcát a temető. Ahányszor autóztam a Fiumei úton, a Sírkert kerítése fölött kikandikáló síremlékek eszembe juttatták, hogy még adós vagyok azzal a sétával, így aztán nagy örömmel csaptam le a lehetőségre, amikor a barátnőm a minap feldobta az ötletet.
Ha van, aki nem tudja, miért olyan hívogató ez a hely, hát elsőre annyit mondanék, hogy a mintegy 170 év alatt ez a sírkert legalább olyan kultuszhellyé vált, hogy a párizsi "testvére". Igen, tudom, hogy a Farkasréten is vannak művészek, sportolók nyughelyei a "hétköznapi" sírhelyek között, de a Fiumei úton a történelem szinte kézzel tapintható.
Már a bejáratnál mellbevágó élmény a kiállított Apponyi gyászhintó, amely az ország egyetlen állami gyászkocsija volt a II. világháborúig, amely a főváros megrendelésére készült. Csak négy temetésen láthatta a gyászoló közönség, aztán a világháború viharaiban nyoma veszett. Elsőként Apponyi Albertet vitte utolsó útjára, aki a párizsi békekonferencia magyar delegációjának vezetője volt, majd Gömbös Gyula miniszterelnököt, Csáki István külügyminisztert, s végül Teleki Pál miniszterelnököt. Közel négy méteres magasságával és öt és fél méteres hosszúságával a világ legnagyobb gyászhintajaként tartják számon. A hatvanas években került elő egy határmenti pajtából és a Közlekedési Múzeum raktárában lelt menedékre. 2017-ben restaurálták és állították ki a sírkertben.
De térjünk is vissza magához a sírkerthez. A temető nemzetünk nagyjainak emlékezete mellett az 1848 utáni időszak történelmi változásainak hű lenyomata is. Itt áll többek között Battyány Lajos, Deák Ferenc és Kossuth Lajos mauzóleuma. De itt nyugszanak legnagyobb számban a magyar történelem és kultúra nagyjai is. A síremlékek legnagyobb része önmagában is művészettörténeti érték, híres építészek és szobrászok alkotásai. De ami talán minden más temetőtől megkülönbözteti, az a hatalmas arborétumnak is beillő temetőkert, amely az eredeti 130 helyett ma már "csak" 56 hektáron terül el. Hogy mennyire gazdag a holtak földjének élővilága, arról az énekes madarak és a fák közt cikázó mókusok árulkodnak.
Megnyitásakor a pesti polgárok nem voltak igazán lelkesek, hiszen a város legutolsó házai épp csak elérték a mai Nagykörút vonalát, a temetőhöz szőlőskerteken át, nehezen járható dűlőutakon lehetett eljutni. A terület köré téglafalat húztak, ide kerültek a tehetős polgárok első sírboltjai, a hírességek közül elsőként Vörösmarty Mihály síremléke. Már 1865-re elkészült egy tervezet, amiben a nemzet nagy halottainak ide való újratemetését tűzték ki célul, megadva a területnek a kellő méltóságot. Az 1867-es kiegyezést követően állt be igazán nagy fordulat a temető történetében, ami végül a sírkert tényleges nemzeti panteonná válásához vezetett. Ekkortól lehetett a szabadságharc áldozatait és hőseit jeltelen sírjaikból itt méltó keretek között nyugalomra helyezni. 1868-tól pedig már törvény rendelkezett arról is, hogy a keresztény felekezetek tagjai vegyesen kötelesek használni a temetőket, ezzel törvényesítették a városi sírkertek köztemető jellegét. 1902-ben átalakítások kezdődtek, s ennek kapcsán sok ismert ember sírja átkerült a kőbányai Új köztemetőbe. Köztük Hild József sírja is.
1904-ben itt helyezték örök nyugalomra az írófejedelmet, Jókai Mórt. Első fejfáját saját háza kapufélfájából készítették, miképpen azt végrendeletében meghagyta. Csak 1928-ban épült köré a ma látható impozáns síremlék.
2 megjegyzés:
Az Apponyi hintós sztorit majd viszem a budapestes oldalra. :-) Csak az előbb egy "p"-vel írtam. :-D
Megjegyzés küldése