Ünnepnapon...

Ma 3 évvel ezelőtt megszületett a lányunokám, Leia. Amolyan Covid-baba ő, a home-officenak köszönhetően érkezett a bátyja után másfél évvel. Ettől függetlenül mindenki nagyon örült a dobozból kiröppenő rózsaszín lufiknak, aztán idővel a kórházból küldött édes fotóknak, amiken Levi szeretettel és óvatosan tologatja a kiságyában a hugit. 

Elhozták őt félévesen és nálunk, a járókában állt fel és tette meg kapaszkodva az első lépéseit. Aztán mi látogattuk meg és utaztunk együtt vele idegen országokba. Az elmúlt évek alatt igazi kis hölgy vált belőle. Fiús anya vagyok, de még Levinél is bizonytalan voltam benne, hogy a fiaimmal összehasonlítva azonos korban milyenek voltak, milyen az unokám. Leiánál teljes az elképedésem. A mai óvodai ünneplésről küldött fotókon egy nagylány néz szembe, valahogy nem egy hároméves baba. 

Édes babám ünneplése kapcsán most nem is írok semmiféle búról-bajról, inkább ide teszek néhány nagyon érdekes olvasnivalót. Az első rögtön egy megkésett anyáknapi írás, aminél teljesebb megfogalmazást a témában nem nagyon olvastam. Bächer Anna tollából:   https://www.facebook.com/share/3bRRQCiXpwUMpFzG/

Különösen ezek a sorai fogtak meg: "Amíg él az anyánk, azt gondoljuk, hogy egy anyának az a dolga, hogy éljen. Legyen. "Van"-jon. Akkor is, ha szükségünk van rá, de akkor is, ha nincs szükségünk rá"

A másik talán csak engem érdekel, mert valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig is szerettem a hegymászós történeteket, filmeket. Egyszerre tölt el csodálattal és félelemmel a hegyek, különösen a hófödte hegyek világa, és azoké az embereké, akik a mászás rabjai. Akiket nem riaszt el az akár halálos kimenetelű kaland. Nem értem őket, sok esetben már-már el is ítélem (természetesen tök ismeretlenül) némelyiküket, akik családot hátra hagyva, szerintem önzőá módon hódolva a szenvedélyüknek, vágnak neki az útnak, ahonnan sokszor nincs visszaút. De ahogy a Titanic története, úgy ezeknek az embereknek a története sem ereszt.

https://www.facebook.com/100064427213376/posts/852217046935861/?rdid=7I8CsPuV9m1sGlv8

Legvégül pedig álljon itt ez a klipp. Hazudtam az előbb, mert igenis sikerült egy szomorú apropót is találnom. Tegnap megdöbbenéssel szembesültem a hírrel, miszerint egy fiatal és nagyon tehetséges színésznőnk, Tompos Kátya, a legrettentőbb kórral harcol és mára már a barátok és őt kedvelő ismeretlen ismerősök segítségét kéri. Sokáig titkolta, milyen nagy a baj, de mára minden tartalékát feláldozta a gyógyulás reményéért. Annyira megérdemelné, hogy még sok szépet adjon a világnak, de ehhez előbb a világnak kell segítséget nyújtania.