"De jó, hogy van egy balatoni nyaralótok!" - ez az első reakció, ha valaki hallja, látja, hogy a kutyákkal nyaranta oda menekülünk a városi forróság elől. A nyaraló majd ötven éves, ami tősgyökeres balatoni nyaralósok között egyáltalán nem számít öregnek, de mi azért - a gyerekeink legalábbis - már úgy nőttünk fel, hogy a Balaton nem egy megfoghatatlan álom, hanem kézzel fogható valóság. A valóság pedig ... nos, ahogy mondani szokás, nem mind arany, ami fénylik.
A nyaralót még az apósom építtette elsősorban a maga nyugalmára, de talán gondolva az akkor még homályos elképzelésként "létező" unokákra is. Nem sokáig élvezhette. De aztán megérkeztek az unokák és az épület kezdte betölteni tényleges szerepét. Az első évek jól indultak. Rokonokkal és barátokkal közös ikerház, közös telek, sok móka és kacagás. No meg méreg is, mert a többiek az általuk vállalható néhány hétben csak élvezni szerették volna, a vele való törődés nem szerepelt a terveik között. Így az egész ház és telek gondja a férjem nyakába szakadt. És ekkor még csak a nyolcvanas évek elejéről beszélünk. A rokonok eladták a maguk részét és akit megnyertünk ezen a "szerencsejátékon", hát, inkább büntetés lett, mint nyereség.
A vásárló házaspár ugyanis nem magának akarta a lakájos kis zugot, hanem a fiuknak. A fiuknak, akit a saját házukban többé nem tűrtek meg. Mert ivott, botrányosan viselkedett, drogozott és olyan barátokat hordott a családi lakba, akitől a szülők óvni akarták a maguk nyugalmát. Így aztán bevásárolták a huszas évét épp csak taposó fiút egy csendes, kisgyermekes közösségbe. És nem ám himi-humi néhány hétre, hanem az év minden napjára. Az élet innentől a mások által oly nagyon irigyelt nyaralóban alaposan megváltozott. Hangoskodás, trágárkodás, rendőrségi sziréna verték fel a korábbi békés mindennapok csendjét.
Ennek már húsz éve. Húsz éve tűrjük az áldatlan állapot minden nyűgét, nyeljük az epét, kesergünk a tehetetlenségünkön. A másik szomszéd mostanra inkább eladná, de esélytelen, hiszen ezekkel az állapotokkal épeszű ember egy forintot sem költene rá, nemhogy súlyos milliókat. A fiú pedig, akinek életéért egy fabatkát sem adtunk volna annak idején, ha így folytatja, köszöni jól van. Folyamatosan ismeretlen és olykor ismerős (bár ne ismernénk) arcokkal veszi körül magát, olyankor elszáll a hintaló, zeng a ház. Az anyja - úgy tűnik - teljesen hatástalanul próbálja időnként jobb belátásra bírni. Amit nem értek, hogy miért nem kezelteti, hiszen ez a család anyagi helyzetét látva, nem okozna problémát egy jobb magánintézményben sem. De úgy látszik, nem opció az sem, hogy elköltöztesse, hiszen a fiúnak így jó, csak magával kell törődnia, a házzal, telekkel itt a hülye szomszéd, aki csendben rágva a szája szélét megcsinál mindent. És ugyan hol találna még valakit, aki inkább magára zárja a lakását, mintsem átmenne és őrá borítaná.
Gyávaság? Minden bizonnyal az is van benne. Annak idején hamar kiderült, hogy a mama a nagyobbik fiunk tanára az egyetemen. Akarsz húzakodni vele? Persze, hogy nem. A fiú időnként totál kiszámíthatatlan, magáról szinte nem is tud. Ilyenkor aztán erős is, mint Rambo, macsetével hadonászik, a saját bejárati ajtaját veri szét. Akarsz húzakodni vele? Mersz? Őszintén? Nem! Mert amíg a gyerekek kisebbek voltak, ne ijesztgesse őket, most, hogy már nincsenek itt, a családi kedvenceket félted egy-egy mérgező falattól, fizikai bántalmazástól. Túlzás? Lehet. Képzelgés? Lehet. De ahol ezek a képzelgések egyáltalán felmerülhetnek, ott bármi megtörténhet.
Nem olyan ember vagyok, aki másnak rosszat kíván, de néha mégis átfut az agyamon, van-e értelme így egy életnek. Élet ez? És most nem a magaméra gondolok. Fiatal, életerős, sportos emberek mennek el értelmetlenül vagy éppen egy hirtelen betegség okán, de ez a már-már szétroncsolt test él és virul. Meddig tart még a kálváriánk? Meddig tart még ez a béklyóba zárt közös gyötrődés?