Tavaly karácsonykor szárnyalltunk, amikor a messzi Szingapúrból megérkeztek látogatóba a gyerekek ezernyi csomaggal, köztük a legszebbel, egy három hónapos bébivel, Leventével. Az első unokánk, akire sokat vártunk, hiszen a kisebbik fiunk már 34 éves múlt. Eszembe jutott, hogy 59 évesen mennyire kezdünk „kicsúszni” az időből, mennyire oda kell figyeljünk magunkra, hogy olyan nagyszerű nagyszülők lehessünk valaha is, mint a szüleim voltak. Amikor anyám 59 éves volt, a nagyobbik unokája már 12 éves, a kisebbik is 10. A kezdeti emelgetős, cipelgetős korszakot még fiatalon – igaz, munkával töltött hétköznapok mellett - élték meg. Mi meg már érezzük az idő könyörtelen múlását, reggelente itt recseg, ott ropog az ízület, kicsit félve gondolunk rá, hogy lesz-e még bennünk erő és lendület egy apróság után futni.
Szóval, megérkeztek a gyerekek, hogy a 2019-es év megannyi
szomorúsága után egy kis vidámságot csempésszenek az életünkbe. Két temetésen
voltunk éppen túl, mire meggyulladtak a karácsonyfán a fények, amit a kis
Levente látható érdeklődéssel követett. Három boldog, életre szóló élményekkel
teli hét után újra becsukódott mögöttük a repülőgép ajtaja. De élt bennünk a
remény, hogy az áprilisi keresztelőn újra átölelhetjük egymást. Izgatottan
készülődtünk a közelgő utazásra, gyűltek az apró meglepetések a szekrény
mélyén, amikor beütött a bomba. Vírus! – harsogták világszerte a híradások és
bizony mi magunk sem értettük, hogy miért áll meg az élet egyik napról a másikra
szerte a nagyvilágban. Hiszen az influenza évről évre szedi az áldozatait, néha
ijesztően magas számban. Akkor mi ez az új közellenség, ami megbénít mindent és
mindenkit? Mintha valami bestseller apokalipszis kelt volna életre a könyvek
lapjairól, egyenesen a legvadabb fantáziával megáldott-megvert rendezők
munkásságának köszönhetően. Ám most nem a fotelből néztük chipset ropogtatva az
elképesztő filmkockákat, hanem egyenesen a mindennapjaink részévé váltak. Elmaradt
az áprilisi utazás, aztán elmaradt az augusztusi is. Lassan novembert írunk és
a világméretű őrület újra teljes erejéből készül lecsapni ránk. Meddig még?
Levente kis rúgkapáló csomagban feküdt a karácsonyfa fényei
alatt, tanítgattuk hasra fordulni, könnyes nevető szemmel figyeltük az aprócska
test erőfeszítéseit, ahogyan a fejecskéjét tartva próbálja felmérni az őt
körülvevő világot ebből az új perspektívából. Most pedig kis kezeivel
egyensúlyozva, mint valami cirkuszi kötéltáncos, kacagva totyog apától anyáig,
nagyitól papáig. Mi pedig a könnyeinket nyeldesve nézzük a monitoron ezt a
boldogságot és próbálunk, keményen próbálkozunk örülni legalább az ő
boldogságuknak.
Nagy dolog a műszaki fejlődés! Nem is olyan régen még
elképzelhetetlennek gondolt technika segít bennünket a kapcsolattartásban,
mégis ... amikor a dundi kis kezecskéi kapaszkodóért kapnak, hiába nyúlok ki a
monitor felé, nem adhatom meg neki a nagyi biztonságos ölelését. Igen, van ott
valaki más, aki ezt megtegye, de nem én! Ez pedig rettenetesen tud fájni. Persze,
örülni kell annak, hogy láthatjuk, hallhatjuk egymást fél világ távolságából
is, de ha egyszer ... valahol a messzi-messzi galaxisban ... végre ölbe vehetem
ezt a kislegényt, vajon nem retten-e meg attól a szeretetcunamitól, ami ezekben
a kényszerűségből távol töltött hosszú hónapkban felgyűlik bennem? Építhet-e
benne olyan kapcsolódást az a kicsiny téglalap, amelyből a nagyi bohóckodik,
énekel, ami bepótolhatja ezeket a hónapokat? Egyáltalán, meddig tart még ez a
rémálom?
Eszembe jutnak azok a nagyszülők, akik akár a szomszéd utcában is fényévnyi távolságra vannak az unokáiktól, mert „vigyáznak” rájuk, nehogy elkapják a vírust. És sokszor felmerül bennem a gondolat, hogy vajon érdemes-e így élni még egy-két évvel tovább, vagy ezt a lassan már eltelő egy évet kellett volna a lehető legtöbb közös élménnyel megtölteni? Számomra nem kétséges a válasz! Egyikünk sem távolba látó, nincs értelme a „mi lett volna, ha”, típusú felütéseknek, csak azt tudom, hogy értékes, bepótolhatatlan hónapokat vesztegetünk el. A Most-ot a bizonytalan Majd-ra, Talán-ra. A nagyszülők korosztálya már annyi oldalról sérülékeny. Megvédjük őket, megvédenek minket a Vírustól, de elvisz a stroke, az infarktus, a szorongás, a cukorbaj, a magány. Tényleg olyan jó üzlet ez?
