Ez az év ... és itt el is akadok, mert mit mondhatok egy évre, amikor megszületett az első unokám. Pesszimista napjaimon azt mondanám, talán az egyetlen. Szóval, ha innen nézem, akkor ez az egyik legszebb évem.
De mit mondhatok egy olyan évre, amely elvette tőlem az édesapámat, aztán gyorsan elragadta tőlem az imádott kiskutyámat, aki még nem volt négy éves és annyi örömet hozott rövid kis életével az enyémbe, hogy az elmondhatatlan. És ez az az év is, amikor drága anyám, apám elvesztése feletti bánatában, olyan projektbe kezdett (és lőcsölte végül az én nyakamba), amilyenbe én 23 évvel fiatalabb fejjel sem kezdtem volna bele. Most egészen biztosan nem. Talán már sosem. Úgy lökött egy kivitelező karjaiba, hogy az ő fejében megvolt a munkák sokasága, én meg találjam ki a hogyant. Kb. egy hét alatt. Szerintem a végeredmény nagyjából tükrözni is fogja ezt a kapkodást annak ellenére, hogy némi csatározások árán legalább az anyagok kiválasztásába beleszólhattam. De persze csak adott keretek között, ez pedig tudjuk a kompromisszumok árán való megvalósulás, tehát a siker halála.
Mind emellett meglett volna a saját "munkám" is, ami "csak" a családtagok életének koordinálását jelenti, számlákat, könyveléseket, orvosi megjelenések nyilvántartását, kocsik karbantartását etc. Jackem halálával és a férjem gyászfeldolgozó döntésével mindezt megfejelhettem egy kölyökkutya nevelésének sokszor vidám, de sosem könnyű feladatával.
Nem tagadom, kezdek szétesni. A súrlódásokat már nem tudom fél vállról venni, olyan könnyedén robbanok, mint a legérzékenyebb robbanószer, vagy egy második világháborús bomba a közeli építkezésen.
És akkor az Élet a következő próbatételeket dobja az ember bokája elé, ráadásul olyankor, amikor éppen lendületben lépne. Garantált a pofára esés. Néhány példa csak a mai napról:
Otp - drága anyám bejelenti, hogy 2 millánál nagyobb összeget venne fel, egyúttal megszüntetné a számlát. Eddig azt mondták, hogy ezt előző nap kell bejelenteni. Aham. Hétfői napon ballagott oda, majd egy papírcetlivel érkezett, miszerint következő hét szerdáján fél 11-kor mehetünk a pénzért. Azt hiszem, joggal hihetné az ember, hogy 10 nap alatt elvégzik a papírmunkát, ha már levonnak több tízezer forintot azért, mert merészeled a saját pénzed visszakérni. Nos, majd egy óra telt el, mire az összes papír elkészült, és utána megkaptuk a pénzt. Mintha az Otp utolsó fillérjeit kellett volna odaadniuk. Egy szemmel alig látható összegről beszélünk a mai világban. Közel két millát képesek voltak néhány tízezresben, de leginkább ötezresekben és ezresekben odaadni. Az aprópénzt pedig 10 és 5 forintosokban. Bőrönddel kellett volna mennünk. Bosszúság? Az! De édes a bosszú...
Apám halála után a papírmunka (egyetlen öröklakásról beszélünk, semmi másról) 2 ezer híján 100 ezer forintba kerül. Azért érdekelne az óradíja a közjegyzőknek. Hát, majd számolgathat, mert ő kapja az aprópénzt.
Anyósom állapota az utóbbi hetekben rohamléptekben romlott. A háziorvosa leállította az összes gyógyszerét, se vérnyomás, se cukor. Köztünk legyen szólva, nem is értem, évekig miért szedette vele. Ettől átmenetileg jobban is lett, ezt is csak zárójelben jegyzem meg. De aztán győzött a kor és a kór, nincs ezen mit szépíteni, a demencia durva jelei jelentkeznek nála. Csak hab a tortán, hogy pont a demencia világnapján, szeptember 21-én durvult el a helyzet. Szépíthetném, de nem voltunk erre felkészülve. És lehet mondani, hogy ez önzés, de mi az első gondolata minden érintettnek? Hogy szeretne 1-2 hét haladékot, mire lemondhat a régi, jól bejáratott életéről (hol van az már?). Tehát felhívja a háziorvost, milyen segítséget tud nyújtani a rendszer ebben a helyzetben? Leginkább semmilyent. Bonyolítja a helyzetet, hogy anyósom eddig nem velünk élt, egy másik kerületbe tartozott. Őszintén szólva először a mi orvosunkat kérdeztem, aki simán elhajtott az övéhez, vagy az ügyelethez. Utóbbit ugyebár könnyebb elérni, hát felhívtam. Nem, nem, a saját háziorvosát hívjam, és ha az illető úgy döntene, nem jön le hozzánk, akkor hívjam majd vissza őket. Itt már sejtettem, hogy a rendszer nem sokat fog segíteni rajtunk. Ami így indul, az általában olyan is lesz. Nos, a jó doktor lejött (ezt ugye illett is meghálálni, amit vonakodás nélkül meg is köszönt). Jót beszélgetett anyósommal, aki a váratlan vendégtől szárnyakat kapott. Igaz, közben végezte tovább a napok óta kényszeres papírtépkedését, de ez a doki szerint belefér. Mint ahogy belefér, hogy pelenkázni kell, etetni kell, 24 órás felügyeletet igényel, hogy időnként az egész család együtt sem tudja megfejteni, miről beszél. Ezt egy családnak illik megoldania. Akkor is, ha még nem nyugdíjasok az ápolók, akkor is, ha az erőnlétük együtt is kevés egy elnehezült test emelgetéséhez, akkor is, ha az aranyárban mért pelenkát nem írja fel egyetlen orvos sem receptre.
Mint mondtam, megszületett az unokám. Az unokám, aki a világ másik felén él, és ezt nem képletesen kell érteni. Egy jó nagymama ilyenkor mindent megtenne, hogy menjen és a karjába szorítsa. Én pedig arra kell kárhoztassam a fiamékat, hogy egy alig három hónapos picivel átrepüljék a fél világot, hogy láthassam. Mert ha a mamát nem tudom elhelyezni (és amíg jobban volt, az esély abszolút nulla volt ugyebár, mint ahogy most sem javult a helyzet), akkor esélytelen, hogy akár 5 napra is itt hagyjam. Kire? Hogyan? Tehát a rendszer a nagymamaságom legszebb időszakától foszt meg.
Nos, csak oda akartam kilyukadni, hogy aki ezek után azt mondja, hogy ebben az országban rendben zajlanak a dolgok, az olyan mértékben vak, hogy nincs jobb ötletem, mint az állandóan magát hirdető Ormos Intézet szemészeti szakrendelésének a felkeresése. Lézeres látásjavítás talán segít.
Tudom, hogy nem verseny, de ki ült ilyen hullámvasúton mostanában?
Ps. Azt már nem is mondom, hogy két hete levelet hozott a Posta. A Vas megyei Rendőrfőkapitány örvendeztetett meg a hírrel, miszerint a férjem a leálló sávban közlekedett az M7-esen és ezt 100 ezer forintos büntetéssel díjazzák. Mint utóbb kiderült, a kocsi műszaki hibás lett, ezért letért a sávból és amikor sikerült úrra lennie a helyzeten, akkor visszament. Valaki figyelt ránk odafönt, mert most éppen nem egy haver szerelő hozta helyre a kocsit, hanem hivatalos hibajegyzékkel egy komoly szervíz, és annak a számlája is segített, hogy a fellebbezésben próbáljam jobb belátásra bírni a rend éber őreit. Mondjuk, szerintem maguktól is sejthették volna, hogy 34 km/h-val nem passzióból kavar a tök üres autópálya szélén, de nem bántom őket, mert legalább hallgattak a jó szóra és visszavonták a büntetést. De ahogy a gyerek mondta, legalább csináltak egy jó fotót a kocsiról (egyébként nem is egyet :D )
