De nem lehet! Mert két négylábú családtag napi rutinja tőlem függ. Le kell menni velük, hogy a természet hívásának eleget tehessenek, ki kell tenni eléjük az ételt és friss vizet. Gondoskodni kell róluk, hiszen nekik nem mondhatom, hogy "csináljatok, amit akartok, csak engem hagyjatok békén!". Cserébe puha, meleg szeretettel vesznek körül. Ott vannak mellettem, játékra hívnak, vagy csak mellém bújnak, nyugodtságuk átragad rám és szinte észrevétlenül újabb és újabb cselekvésre vesznek rá. Hiszen nem akarhatom, hogy a szétcincált plüssállatból lenyeljenek valamit, ezért megvarrom. Elpakolok utánuk, mert milyen jó móka rumlit csinálni. Takarítok, különben a szőrből lassan újabb házikedvencek állnának össze. Mindennapi huncutságaikkal írásra késztetnek. Egyszerre dolgoztatnak meg fizikailag és szellemileg. Olyanok, mintha kisgyerekekkel élnék együtt. Van ennél felszabadítóbb? Amikor simogatom őket, megfeledkezem a tengernyi számla és a vékony érként csordogáló bevétel antagonisztikus ellentmondásáról. A meglévő és lesben álló problémákról, a bizonytalan jelenről és az ijesztő jövőről.
Még nem gyűrt maga alá a depresszió, de talán az, hogy egyáltalán foglalkozom a gondolattal, már egy lépés feléje. Félreértés ne essék, nem vagyok magányos, bár, igen, tagadhatatlan, hogy időnként létezik a társas magány. De szerencsés vagyok, szerencsések vagyunk. És tudom, hogy életem párjának éppen ilyen sokat segítenek a szőröseink. Ha rajtuk múlik, biztonságban vagyunk.
