Kis szívem...

 Időtálló házasságokban mondanak ilyet a férjek életük párjának, de nálunk persze ez is "tárgyiasult". Valamikor régen, pontosan 32 évvel ezelőtt, az Óperenciás tengeren túl megszületett egy fémből, szövetből, műanyagból, gumiból összerakott test, aminek erős, de lusta motor adta a lelkét... meg még valami apróság. 

Amikor megérkezett, itthon sem voltunk, az édesapám ment el átvenni. Ő barátkozott meg elsőként a hazai autókínálatban akkor még szokatlan mérettel és műszaki megoldásokkal. Szépen betette a garázsba és amikor két héttel később mi is hazaérkeztünk, hevesen dobogó szívvel ültünk bele, hogy majd huszonnégy órás utazás után azonnal folytassuk is az utunkat a gyerekekhez. Szokatlan volt, de máris szerethető. 

Máig sem tudom, ki ragasztotta az apró piros szivecskét a visszapillantó tükörre, de az a mai napig ott piroslik. Talán ott, a tengerentúlon, a gyártósoron kedveskedett neki és nekünk valaki. Talán a szállításnál, hiszen messzire utazott, kellett neki a biztatás, hogy majd jó sora lesz, szeretni fogják. Talán az átadáskor, hiszen olyan kis csinos volt, de mint minden csinos nőnek, neki is kijárt egy kis cicoma. (Merthogy nőnek gondoltam, a neve is az volt: Kis Piros.) A szív mára kicsit már kifakult, de túlélt 32 közös évet. Még kimondani is sok. Ráadásul egy "nőnek" ugyebár nem is illik firtatni a korát, de azt hiszem, nemcsak én, de talán ő is büszke rá. Látta, hogyan nőnek fel benne a gyerekeink, hazavitte a kölyökkutyáinkat, hurcolászott minket közelebbi és távolabbi utakra, húzta a lakókocsit, néha vontatott bajba jutottakat is és elcipelt sok mindent, amihez másoknak kisteherautót kellett volna rendelni. Hűséges volt és az ma is. Igazi családi autó. 

Nem tudok róla múlt időben írni, hiába áll mellette az utódja: Kis Púpos. Már a névből is sejthető, hogy melyikük a kedvenc, nem tehetek róla. Remélem, az új piros nem sértődik meg, hiszen életem felében a társam volt ez a négykerekű. Mondhatnám, hogy jóban-rosszban, de az az igazság, hogy szinte csak jóban. Mert ő ilyen. Hosszú utakra tervezték, kitartásra, nem holmi hirtelenkedésre. Talán éppen ezért szeretjük még ma is. Mert ma már ilyenek vagyunk mi magunk is. És az a kis piros szív a visszapillantó tükrön ismeri és őrzi az emlékeinket, a kis titkainkat, vigyáz ránk. Remélem, még sokáig.

A "gyerek"

 Aki ismer tudja, hogy nálunk a szőrös családtag egyértelműen amolyan gyerekpótlék is. Mert hát kutya is, a saját jogán és természetesen ezzel mi is tisztában vagyunk, nem gurult el teljesen a gyógyszer, vannak korlátai is. Mint ahogy egy gyereknek is állítunk korlátokat a saját és a környezete érdekében is. De tagadhatatlan, hogy ahogy a fiúk kirepültek, jó volt (életmentő volt), hogy maradt velünk olyan családtag, aki megrekedt egy három-négyéves gyerek szintjén, van saját akarata, de azért hajlandó némi szófogadásra is, akiért aggódni lehet és aki a puszta jelenlétével megkönnyíti a hétköznapi taposómalom megélését. Nem mellesleg pedig egy vagyonba kerül, úgyhogy teljes mértékben kimeríti a "gyerek" fogalmát. 😜 A kisebbik fiam nemrégiben még szememre is vetette, hogy már elszaladtak az évek és én "biztosan" megfeledkeztem róla, milyen kemény meló a gyereknevelés. Hát ja, drága fiam... negyvenegy évvel ezelőtt belecsöppentem ebbe a világba és tulajdonképpen azóta se keveredtem ki belőle napi szinten, ráadásul van egy rossz hírem, én már/még arra is emlékszem, milyen egy kamasszal és Te bizony még jócskán előtte vagy annak az időszaknak. De keveredjünk is vissza a szőrös gyerekhez.

Ahogy a kétlábúak között, úgy a négylábúaknál is vannak könnyebb és nehezebb esetek, nekünk itt is, ott is, kijutott ebből is, abból is. Mostanra már csak Jamie, a most ötéves szálkás fiúcska gazdagítja az életünket. Gazdagítja, igen, még akkor is, ha a hajfestéken átütő őszülés összes hajszálát nagyrészt neki köszönhetem. Tacskó és ezzel szinte meg is indokoltam minden korábbi szavamat. Igazából jó húsz évvel ezelőtt erősen fogadkoztam, hogy "tacskót soha többé", de hát itt is igaz lett a mondás: soha ne mondd, hogy soha. A legnagyobb szerencsénk, hogy amíg cseperedett, mellette volt Colin a maga hihetetlen nyugalmával, simulékonyságával és szófogadásával. Nagyrészt neki köszönhető, hogy Jamie mára olyan karakter lett, amilyen. Szerintem apró bakiktól eltekintve a tökéletes kutya. 

Na, hát ennek a tökéletes kutyának azért megvannak a maga követelményei. Például a nyaralóban is ugyanaz az időbeosztás, mint otthon, tehát a reggeli indulás legkésőbb hatkor, legyen hétvége, ünnepnap, napfelkelte vagy akár szakadó eső. De ha lehet, inkább fél hatkor. Szerencsére ezekben a nagyon meleg napokban sikerült lebeszélni a déli vagy délutáni sétákról, igaz, este hatkor már nincs pardon, menni kell. Aztán ha nyolckor még hajlandóak vagyunk engedni a könyörgő szemeknek, akkor még egyszer. Ha labdázni óhajt, akkor dobjunk el kapát-kaszát. Cserébe viszont este fél kilenckor pizsamaosztás van és reggelig egy gyerek ártatlanságával horpaszt a szentem. Nem, nem a saját ágyában, bár van több is, természetesen a családi vacokban. 

De az ilyen reggelek, mint például a mai is, sok mindenért kárpótol. Ott a tó a maga gyönyörűségével, a napkelte, a fiókáit dühösen védelmező hattyú, aki olyan elégedett volt, hogy kizavart minket a vízből, hogy azzal már nem is foglalkozott, hogy egy lépcsővel odébb már újra a vízben voltunk. A víz sima, mint a tükör és meleg, a kutya boldog lelkesedéssel ugrik hasasokat a stégről, mi nem veszekszünk a hétköznapi problémákon, most nem akarunk megoldani semmit, egyszerűen csak élvezzük a látványt, a csobbanásokat és a prüszkölve úszkáló kislegényt. Most mindenki boldog. Valószínűleg azért, mert "gyerek" van a háznál. 😀

Közmondások arany igazsága

 Ki ne ismerné a "rossz szomszédság, török átok" szólást, miszerint nagy csapás a rossz szomszéd, avagy megkeseríti az ember életét, ha a szomszédja az ellensége. Nos, nem kell, hogy az ellensége legyen a szó szoros értelmében. Van, aki egyszerűen csak nem való emberi közösségbe, annyira öntörvényű, oly gyakran veszíti el a kontrollt önmaga felett. 

Amúgy rendkívüli üzleti vénával rendelkező apósom annak idején éppen ingatlan ügyben követte el élete hibáját. Mentségére legyen szólva, hogy a pillanatnyi helyzetben a döntés, ha nem is jónak, de ésszerűnek tűnt. Adott volt egy balatoni telek, amit a sógorával együtt akartak megvenni. De... megkívánt egy autót, a pénz nem futotta erre is, arra is, a sógor is húzta a száját, így aztán kiokoskodták, hogy ne iker-telek legyen, hanem egyenesen hármas iker. A sógor majd hozza a barátját, ismeri, rendes ember, van két lánya is. Neki is van két gyereke, apósnak is ott a fia. "Gyerekzsivalytól" lesz hangos a nyaraló. A kép idilli volt, amíg ki nem derült, hogy anyós pedagógusként tényleg sok időt tölt majd ott, a többiek viszont a messzi távolból ritkábban, sőt, egyre ritkábban rugaszkodtak neki az utazásnak. De egy telekkel dolog van, akkor is, ha a kertkaput ki se nyitják. Így történt, hogy a munka szép lassan egy valaki nyakába szakadt. A többieknek ez megfelelt, miért ne felelt volna meg, hiszen a nyaraló körüli telek szép rendben várta, hogy ők nyaranta egy-két hétre leruccanjanak, a fiatal fiúnak meg biztos nem árt meg a fű, a bokrok, fák nyírása, a korlát javítása, a szerszámok rendben tartása, szükség esetén a kapu zárjának szerelése és leginkább a telek előtti hosszú közterület rendben tartása. De teltek az évek, a fiatal fiú felett is elszálltak és bár szívesen dolgozott, de azért rosszul esett neki, hogy senki soha nem mondott egy jó szót sem érte. Később kiderült, hogy a többiek nem is nagyon ragaszkodnak a házrészhez, miért is tennék, hiszen az évi egy-két itt eltöltött hét sem nagyon jelentett nekik semmit. Elsőnek éppen a sógorék adtak túl rajta. 

A fiatal srác, aki állandóra, egész évben ott lakásra beköltözött, már a megismerkedés pillanatában is nyilvánvalóvá tette, hogy nem életcélja, hogy kivegye a részét az ingatlannal járó munkákból. Igazából a szülei azért vették meg neki, hogy ne otthon, a saját kellemes - és amúgy hatalmas - nyaralójukban rontsa a levegőt és hordja oda kétes kinézetű barátait. Hogy ivott, hogy szerekkel élt, hogy a rendőrség névről ismerte őt és barátait, elég hamar kiderült. Rendszeresek voltak a részeg ordibálások, a kapu rendre tárva-nyitva, úgy jöttek idegen figurák, mintha otthon lettek volna. A két másik tulajdonos pedig csak nyelt. Leginkább mi, hiszen a harmadik tulajdonos továbbra sem jött gyakrabban. Néhány botrányos hétvége után pedig még annyit sem. Elkeseredetten tűrtünk, mert tisztában voltunk vele, hogy az időközben egyedül maradt mama nem sok hatással bír elszabadult hajóágyúként dorbézoló fiacskája felett. Egyetlen reményünk maradt, hogy ezzel az életvitellel néhány év alatt kicsinálja saját magát, de az idő sajnos alaposan rácáfolt, mert mostanra, huszonnégy év elteltével sokkal inkább minket csinál ki. 

Mostanra a harmadik szomszéd két éve eredménytelenül próbál szabadulni az ingatlanrészétől, mi pedig görcsbe rándult gyomorral érkezünk minden alkalommal, remélve, hogy talán egy botránytól mentes hétvégét, netán hosszabb időt tölthetünk el. Nem részletezem, de kínkeservvel igyekszünk kihozni a legjobbat ebből az áldatlan állapotból. Így is legtöbbször marad a kínos szégyenkezés a vendégek előtt. Az alpári viselkedés, a trágárság kimeríthetetlen tárháza, a hangoskodás, a kapucsapkodás, az idegen figurák újabb és újabb csapatai.

A másik oldalon Bécsben élő hölgy örökölte meg a régi Kádár-kockát, amiben a nagynénje élt. Rendbe hozatta, ami egyúttal azt is jelentette, hogy mire tavasszal lejöttünk, új kerítés fogadott azon az oldalon és látványosan jó fél méterrel, talán egy méterrel is idébb helyezve, mint ahogy eredetileg volt. Hogy árulkodó módon régen a mi telkünkön álló fa most nála mered az ég felé, nem nagyon zavarta. Gyorsan végig is ültette tuja-sorral a majd harminc méternyi kerítést, hogy esélyünk se legyen reklamálni. Nyilván a homlokunkra van tetoválva, hogy velünk mindenki kiszúrhat, akiben a gondolat megfogan, nem reklamáltunk. Akkoriban még nem fotózgattunk minden felettünk elszálló bárányfelhőt, a régi kerítésről sem találtunk érdemi fotót, így aztán csak telt az idő, és mostanra - gondolom - már a szokásjog alapján is övé az ily módon elfoglalt terület. A hölgy amúgy igen kellemetlen személyiség, aki még azzal sem tud jó pontot szerezni, hogy kutyája van. Egy jól képzett németjuhász, aki nem egy ilyen perszónát érdemelt volna. Gazdája évről évre egyre rosszabb állapotban van, a mozgása erősen korlátozott, de a kutyával ordibálni (a stílust itt most nem is minősíteném, de jó szava ritkán van ahhoz a szerencsétlen állathoz) mindig képes. Természetesen a lehető legordenárébb módon. A kutyáink és az ő kutyája mindig is barátságban voltak, főleg a tacskók. De ha játszani merészeltek a kerítés két oldalán, alaposan megkapta szegény magáét, nem mellesleg pedig mi is. (meg a jó édesanyánk is). Most egy nyolc hónap körüli újabb kutya került mellé, nyilván rengeteg pénzért, jól kiképezve, de hát kölyök még az istenadta. Amióta megérkezett, ma éjjel élte át az első komolyabb vihart, égzengést, villámlást és hát, na... nem tacskó, félt szegénykém. Éjjel fél háromkor a gazdája be nem vitte volna, inkább ordított vele egy sort, hátha az megnyugtatja szegény állatot. Komolyan nem értem, minek kellett neki ez a gyönyörű állat, mert megmozgatni képtelen, nevelni így nem is lehet, ahogy ő teszi. Ha a házba be sem engedi, akkor meg aligha beszélhetünk társállatról.

Úgyhogy két tűz között a török átoktól szenvedve csak nézek tágra nyílt szemekkel mindazokra, akik mély sóhajtások mellett irigykednek rám, amiért van ez a nyaraló. Arról pedig most szó sem essék, micsoda pénzbefektetés egy ilyen ingatlan, ha ilyen a szomszédság. Hiába a jó hely, hiába a kényelem, az érték nemcsak ezekből tevődik össze. A nyugalom pedig még kevésbé. 

Megint egy ikonnal kevesebb

Így a hatvanon túl igazán elmondhatom, hogy színészgenerációkon nőttem fel. Mindig is szerettem moziba járni, tinédzserként például olyan elvetemült voltam - a hetvenes évekről beszélünk -, hogy filmklubba jártam a szüleimmel, ahol régi amerikai, francia vagy olasz filmeket volt alkalmam megnézni. Így fordulhatott elő, hogy nekem már Gregory Peck is maga volt a Férfi, holott még csak tizenöt éves lehettem. Aztán ott voltak a magyar származású szépfiúk, Tony Curtis és Paul Newmann. A nagy öregek, Fred Astaire, Gene Kelly, aztán Bogart és a monacói hercegnévé avanzsált Grace Kelly, Brando és Frank Sinatra. Az olaszoknál ott volt az isteni Gina, irigykedésem tárgya, akár Esmeraldát, akár Mrs. Campbellt játszotta; a nagybetűs Nő: Monica Vitti és partnerei között Ugo Tognazzi, Nino Manfredi A franciáknál Alain Delon, Belmondo, Fernandel, Funes, Jean Gabin és a szívtipró kalóz, Gerard Barray, a francia Marienne, a francia köztársaság allegórikus alakjának "arca" Brigitte Bardot és Catherine Deneuve, a csodás Fanny Ardant... a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Amennyi élmény kötődik hozzájuk,szinte szégyellem, hogy csak ezt a néhány nevet említettem meg.

Később jött egy újabb korosztály, nem is megyek már bele a részletekbe, mert akiről írni akarok, olyan figura más talán nincs is az amúgy bőséges felhozatalban. Fiatal pasiként kifejezetten csúnya férfinek tartottam, ahogy idősödött, egyre jobban tetszett. Ezzel egyébként sok más pályatársa kapcsán jártam ugyanígy, pl. Sean Connerynél is. Szóval, ... elment Donald Sutherland, akit hol idiótának tartottam a szerepei kapcsán, hol vérfagyasztóan gonosznak. Megőszülve, szakállt növesztve pedig sármos simlisnek. Nehéz lenne vele kapcsolatban felsorolni az öt kedvenc filmemet, de talán ezek: A piszkos tizenkettő, a MASH, a Kelly hősei, a Tű a szénakazalban és persze az Olasz meló. 

Ma szegényebbek lettünk egy igazi nagy tehetséggel, akit ritkán láttunk főszerepben, de minden alakításában ott volt az a Valami, ami miatt érdemes volt megnézni a filmet. Nélküle egészen biztosan nem lettek volna ilyen emlékezetesek. A kissé hosszúra nyúlt bevezetővel pedig csak oda akartam kilyukadni, hogy ilyen elődök után a következő korosztály egyik legnagyobb alakjának kellett ma búcsút mondanunk. Amikor belegondolok, hogy több van mögöttem, mint előttem, jól eső gondolat, hogy ilyen sok élményt gyűjthettem a mozivászonról is. Jó száz évnyi tehetség esszenciája bújik meg a szemhéjam mögött, ha vissza-visszagondolok valamelyik alkotásra. És ez kifejezetten szívmelengető gondolat. Ezúton köszönöm Donaldnak is, csak így per Donald, szerintem ő is örülne neki, hogy nem ájultan áradozom a művészi nagyságáról, egyszerűen csak fáj őt elveszítenem. 

Búcsúzóul egy idézet Kovács Gellért filmszerésztől a Faceről, mert neki azért sikerült tökéletesen megfogalmazni ezt a veszteséget: "Nagyon nem jó, hogy meghalt Donald Sutherland.

Ez egy örök illúzió: időről időre fölismerjük, hogy még mindig maradtak emberek, akikkel kapcsolatban meg vagyunk nyugodva, hogy ők vannak, ők egyfajta élő oszlopok, melyek összekötik a múltat és a jövőt. Ők nem halhatnak meg. Nincsen benne a pakliban, hogy meghalnak.

De aztán persze ők is meghalnak."

Lelkifurdancs

 Álmodni többnyire jó. A rémálmok persze más kategória, de szerencsére az ember inkább szép dolgokról álmodik, olyan emlékekről, amik talán kicsit fájdalmasak, de mégis örülünk nekik, hiszen életünk egy-egy boldogabb időszakát idézik fel, vagy olyan személyekkel "találkozunk", akikkel a való életben már nem sikerülhet. Tulajdonképpen a mostani álmom is ilyen lehetett volna. Hogy mégsem így volt, az egy máig a mélyben dolgozó lelkiismeret furdalás. Ettől aztán kifejezetten fájdalmas és sírós, még a valóságban is megríkató álomnak sikeredett. 

Colinnal álmodtam. Colinnal, akit januárban nemcsak elengedtem, de még hozzá is segítettem a - szerintem - megváltó álomhoz. Akik ismernek, végig kísérhették az elmúlt évünket, a néha bevallott, néha még magam előtt is szégyellt, megváltó álomért való imáimat. De Colin nem adta fel, újra és újra visszajött és nem tudtam eldönteni, hogy ez neki így jó vagy csak miattunk tart ki még akkor is, amikor már tényleg nem sok öröme telhetett ezekben a napokban, hetekben. Amikor elaltatták, egyszerre tört rám a megkönnyebbülés, hogy nem kell a kínlódásához tovább asszisztálni, másrészt a szégyen, amiért ezt így fogom fel, nem pedig egy pótolhatatlan veszteségként. Idővel persze elérkeztem ehhez a fázishoz is. Szabályosan fáj ereje teljében lévő goldeneket látnom, de még az öreg kutyák látványa is könnyeket és emlékeket csal a szemembe és szívembe. Ma éjjel pedig eljött hozzám. Január óta először és talán utoljára is. Emberveszteségeknél jártam már így, azért gondolom. 

Jamievel sétáltunk, de ő ebben az álomban szinte jelen sem volt, csak a tudat, hogy velem van. Elérkeztünk egy nagy füves kerthez, ahol több kutya is futkározott. Valahogy úgy éreztem a hellyel kapcsolatban, hogy ez az a hely, ahol öreg kutyánkat hagytuk, hogy utolsó napjait békében, nyugalomban, kényelemben élje (de tökéletesen abszurd, hogy nélkülünk). Amikor itt hagytuk, megegyeztünk, hogy nem látogathatjuk, most mégis valahogy itt kötöttünk ki, itt, ahol még kerítés sem védte a területet. A tulajdonos - fiatal férfi - meglátva minket, mondta is, hogy éppen most vitte be a házba, de ha szeretnénk kihozza. Persze, hogy szerettük volna. És ő hozta is, szó szerint, a karjaiban az én öreg, derűs kutyámat, akinek a szőre kicsit sáros volt, de ahogy lerakta a fűre és szólítottuk, a tekintete tisztán felcsillant és megindult felénk. Egyik mellső lábát nem nagyon tette le, amit furcsának tartottam, mivel éppen a hátsó lábaival, a garincével volt problémája, de ez a feltartott első láb igazából nem nagyon gátolta a mozgásban. Jött felénk határozottan, lelkesen, én pedig letérdelve vártam. Amikor átöleltem a nyakát, sírva fakadtam attól a boldogságtól, hogy együtt vagyunk és a hűséges szeretettől, amivel üdvözölt, hamarosan pedig tudatosult bennem, hogy a valóságban is sírok. Nem tudom, hogy ez az álom mit jelent. Egy álomfejtő nyilván belelátna dolgokat, a végső elengedést vagy hasonlókat, én csak azt érzem, hogy talán őt is, magunkat is megfosztottam még egy nehéz, de ugyanakkor szeretettel teli időszaktól. És ez most nagyon nehéz. 😢

Lábjegyzet

 Amióta az eszem tudom, gágogok. Igen, Judit vagyok és lúdtalpas 😊Idáig ez nem igazán okozott gondot, mentem, mint a gőzhenger, a barátaim sokszor figyelmeztettek az utóbbi években, hogy legyek rájuk tekintettel és ne "rohanjak", én meg szinte nem is értettem, miről beszélnek, hiszen én csak raktam egyik lábam a másik után, nem éreztem, hogy gyors lennék. Nyilván őket éreztem lassúnak. Nos, mostanra megérkezett a pofon. Kb. tíz évvel ezelőtt kezdtem érezni, hogy hol itt fáj, hol ott, ahogy mondani szokás, abba a korba léptem, amikor az a jó, ha reggelente mindig más fáj, mert ebből is tudom, hogy még élek. Mivel kutyás vagyok, nekem mindig is fontos volt (talán enélkül is), hogy menni tudjak. Aztán kezdtek a rések a pajzson egyre szélesebbek lenni. Hol sántikáltam, hol megálltam, hogy mély levegőt vegyek és egyúttal erőt magamon, hogy az utamat folytatni tudjam. Első körben kiderült egy baráti gerincsérv, ami komoly mozgásszervi panaszokkal társult. A férjem bevállalta, hogy egy hetet a gerincgyógyászati központban kezeljenek. Igen, ő vállalta be, mert a két kutyával neki sokasodtak meg itthon a problémái, amíg én odabent "üdültem". Meg hát anyagilag is. Igazság szerint ez egy hasznos kitérő volt, mert amikor bementem, karból húztam fel magam a lépcsőn, a lábam emelése gondot jelentett, az ötödik napon meg könnyedén lépcsőztem le és fel a büféhez. 

Eltelt pár év különösebb fájdalmak nélkül, aztán a lábfejem kezdett fájdogálni. Akkor még viszonylag rövid időn belül kaptam időpontot az ortopédiára, ahol csináltak egy röntgent, javasolták, hogy fogyjak le és csináltassak egyedi talpbetétet, mert ha nem tudnám, lúdtalpas vagyok. Fogyni nem fogytam, ez már az a kor, ha fogyok, akkor ott baj van. Egyedi talpbetét sem lett, de azért a gyógyászati segédeszközöknél megleptem magam egy aranyárban mért talpbetéttel. Különösebb gyógyulás, javulás nem jött, úgyhogy most próbát tettem egy magánrendelésen. Itt nem készült röntgen, viszont az orvos a kezébe vette a tappancsom, átgyúrta, járkáltatott fel, s alá, végül kb. ugyanarra a következtetésre jutott, mint a kollégája: fogyás és talpbetét. Valamint talpmasszázs és torna; a lábujjak mögötti izomköteg lazítása. Görgessek teniszlabdát a talpam alatt vagy feszítsem fel a falra a lábfejem napjában akár többször is.

Nem használt, sőt, a dolog egyre rosszabbá vált, a bal lábamon már a bütyök is kezdett kialakulni, hiába vettem a csodaszernek hirdetett segédeszközöket, a jobb lábfejembe meg random szúrt bele a fájdalom. Nem ám himihumi fájás, hanem az a fajta, amikor mély levegőt véve küzdesz a rosszullét ellen. Ekkoriban történt, hogy egy volt osztálytársam lábában trombózist találtak annak ellenére, hogy ennek külső jelei nem voltak. Naná, hogy azonnal meg voltam győződve róla, nálam is baj van, úgyhogy újra az egészségügy felé vettem az irányt. El is jutottam két hónap alatt az ortopédiára, ahol megint készült egy röntgen, kaptam gyulladáscsökkentő gyógyszert és beutalót a fizikoterápiára. Amúgy meg fogyjak le és csináltassak egyedi talpbetétet.

A fizikoterápián túl vagyok, és az igazat megvallva, két héttel az utolsó kezelés után tényleg mintha csökkent volna a fájdalom, bár teljesen nem tűnt el. A talpbetét elkészült, le sem merem írni, mennyibe került. Főleg annak függvényében, hogy a segédeszköz boltban vett betét megszólalásig hasonlít rá heted-áron, pedig az sem volt olcsó. Kicsit olyan érzésem van, qvára át lettem verve. Telnek az évek, nem vagyok már bakfis, a helyzet hol jobb, hol rosszabb, ilyenkor már a frontok is bezavarnak. A talpbetéttel egész egyszerűen nem tudok már gyorsan menni, inkább úgy lépkedek, mintha tojásokon járkálnék. Küzdök, próbálkozom. Magam miatt, az unokáim miatt, akiknek nem mondhatom, hogy a mama nem tud lépést tartani veletek és igen, Jamie miatt is, akinek kijárnak a séták, kirándulások, mert nem plüsskutya, aki csak otthon, a párnán érzi jól magát. Sokkal jobb nyilván már nem lesz, már annak is örülnék, ha sokkal rosszabb nem lenne. És bocs lányok, ha annak idején nem értettem, miért nem tudtok lépést tartani velem, az idő figyelmeztetett, hogy ez a probléma engem is megtalálhat.

Kutyás ... kicsit másról...

 Tegnap belefutottam egy - amúgy elég bugyuta - sorozat olyan részébe, ahol sorra betegedtek meg kutyák (ez már önmagában odaültetett a képernyő elé, kutyaaa... ). Nem nyújtom hosszúra, de a lényege végül az volt, hogy egy kutyaiskolában jelent meg a fertőzés, ahol a tulajdonos még extra szolgáltatásként háztól házig szállította a házi kedvenceket és hát senkinek eszébe sem jutott, hogy a furgon belsejét, a szállításra használt boxokat rendszeresen fertőtlenítse, így terjedhetett el a kór. 

Erről aztán természetesen eszembe jutott, hogy jártunk mi is kutyaiskolába, mostanában egy kutyanapközi rendszeres vendégei vagyunk (jah, vendég... elég sokba kerül ez a vendégség), és az azért alapelvárás volt minden alkalommal, hogy a kutya egészségét, oltásait bizonyítandó, bemutassuk az egészségügyi kiskönyvét. Továbbá, ha bármi rendelleneset észlelünk odahaza, akkor nem visszük közösségbe, amíg meg nem gyógyul. Ez sokaknak oly magától értetődő, hogy kár is szót fecsérelni rá, de az a tapasztalatom a parkbeli futtató kapcsán, hogy egyeseknek viszont nem az. Sokszor gondoltam már rá, hogy egy ilyen iskolának, napközinek micsoda felelősséget kell vállalnia, hiszen senki nem szeretne úgy menni a kutyájáért, hogy utána kőkemény kórházi számlákba fusson bele, akár betegség, akár sérülés kapcsán. Az elveszésről most szó se essen, bár hallottam már ilyen rémtörténeteket is. 

Igazából csak abban bízhatok, hogy aki ennyi pénzt képes és tud áldozni a kutyája "biztonságos" elhelyezésére, amikor neki éppen nincs lehetősége ezt megoldani, az talán tényleg odafigyel a kedvencre és nem kockáztatja mások egészségét sem. Bár, (és itt bocs a gyerekes analógiáért, ami sokaknál kiveri a biztosítékot, pedig szerintem teljesen magától értetődő) az óvodában sem példa nélküli, hogy beteg gyereket visznek be a szülők, mert nem tudják/akarják megoldani, hogy valaki otthon maradjon vele. Miért lennének a kutyás gazdik különbek? Talán egyetlen visszatartó erő van, hogy míg a gyerekeket a TB "ingyen" ellátja, a kutyákra kötött biztosítás is csak szűkös keretek között támogat. Az is igaz, ha egy felelőtlen gazdi kerül a társaságba, akkor nem marad más, mint a remény, hogy időben és kellőképpen ellátják a kedvencünket, kerül, amibe kerül. 

Na, pacsi... ne nézzetek Tv-t, mert csak beindul a fantáziátok! 😎😕😭