Utazás Covid idején - karanténnapló 7.

Vacsorára kiderült, hogy párolt csirkét kaptunk broccolival, csípős szósszal és sok rizzsel. A „kísérőről”, amit minden főétkezéshez kapunk, én meggyőződéssel hittem, hogy valami színes zselé, mint amilyet az amerikai filmekben adnak a kórházakban lábadozóknak, de apa támadhatatlanul bizonygatja, hogy bab volt a tetején. Hát, bevallom, nem próbáltam ki.

Közben a gyerekektől másik csomag érkezett, ma már a második. Totál megőrültek. Több karton víz és üdítő, karton sör, nápolyi és sós  ropogtatni való. Ha nem vigyázunk, tényleg nem férünk ki az ajtón. Másrészt ennyit otthon egy hónap alatt sem iszunk meg. Azt hiszem, holnaptól tornázni fogok.  Lehet, hogy már régen nem ártana, de itt legalább nem áll fenn a veszély, hogy Jamie rám ugrál közben.

Jamiékről egyébként kapjuk a képeket, videókat. A szokott látvány: Colin lustán heverészik, a két kicsi meg pörög, mint a villanyóra. Szerintem mire hazamegyünk, Andi már látni se bír majd bármilyen kerek valamit, ami labdára hasonlít. Azt mesélte, hogy a tűzijáték alatt nyugtalanok voltak, ami változás a korábbi évekhez képest, mert eddig nem volt gond. Bár, rettegés most sem volt, csak jobban esett nekik a kétlábúak közelsége, mint egyébként. Akarom mondani, átmentek matricába.

Ha ez nem lenne elég, a hátsó szomszéd szólt nekik, hogy egy macska mászkál a háztetőn, kié... Nos, a macska még csak cica és a szomszédé. Elvileg benti cica, gyakorlatilag szerintem többet volt már kint, mint bent. Időnként a „gazdinak” nagyjából fogalma sincs, hol lehet. Ráadásul volt nála egy vendég kisgyerek, annak is találtak egy macskát, a kettő odabent utálta egymást. Úgyhogy lehet, ez utóbbi sétált a háztetőn. Mielőtt eljöttünk, az egyik éjszakán nekünk is ott virnyákolt szegény az erkélyajtó zsaluja előtt, egy frászban voltam, hogy beküzdi magát, odabent meg a három kutya. Lett volna műsor, ahogy ezek a vadállatok a cicák iránt éreznek. Végül a gazdája is meghallotta a sírását, kijött az erkélyre és ott találta a csöppséget a kitekerhető napernyőn. Szerencsére ezt be tudta csalogatni, mert egy korábbi cicáját össznépi létrás segítséggel szedtük le, hálából jól össze is karmolta a megmentőjét. Nem akarok vészmadár lenni, de a törődésének hála már legalább két cica nyugszik a kert sarkában, egy pedig megszökött (vagy elütötték, szóval, sorsa ismeretlen). Értem én, hogy társaságra vágyik, de láthatóan nem megy neki a gondoskodás.

Délután – estébe nyúlóan – a nemzet születésnapjának ünnepét néztük a tv-ben. Nem ezeréves ünnep ez, csak 56 évre nyúlik vissza, de neki láthatóan, érezhetően fontos nap az évben. Ha most is abban a szállodában laknánk, mint az esküvő idején, akkor élő egyenes adásban élvezhettük volna a lábunk alatt folyó műsort. Az ünnepet augusztus 9-ről halasztották a mai napra és most is csak szűk nézőközönség előtt került rá sor. Megjelent az államelnök és a miniszerelnök is, valamint felvonult valamennyi fegyveres erő. Ami különösen tetszett, hogy az egész műsor alatt bevágások voltak a hétköznapi hősökről (építő munkásokról, tanárokról, nővérekről, takarítókról, szociális munkásokról, mindenkiről, aki ennek az országnak a lakosa és a maga módján hozzátesz valamit a fejlődéshez. Megemlékeztek a még élő szemtanúkról, az olimpiai és paraolimpiai sportolókról, a diákokról, a művészekről... még hosszan sorolhatnám. Mindenki egy-egy mondattal próbálta kifejezni a szeretetét a hazája iránt és meg kell mondjam, hogy nem tűnt kényszeredettnek, megrendezettnek, ezek az emberek őszintén szeretik a hazájukat és képesek ezt kinyilatkoztatni. A műsor egyszerre volt finoman visszafogott és látványos. Egyetlen dologról szólt, hogy jó szingapúrinak lenni.

Itt van alkalmam egy korábbi baklövésemet kijavítani, ugyanis Halimah Yacob államelnök és nem miniszterelnök. Utóbbi Lee Hsien Loong mindenki megelégedésére. Mindkét közhivatalnok nagy népszerűségnek örvend és közvetlenségükkel nagyban hozzájárultak az ünnepség családias jellegéhez. Szingapúrban a piros a boldogság színe, a nemzeti színeikben is szerepel a fehér mellett. Az összes jelenlevő ennek megfelelően öltözött fel, fehérben piros kiegészítőkkel vagy fordítva. Nagyon egységes és vidám képet mutatva. Örülök, hogy láthattuk, még ha egyik itteni ismerősünk csipkelődve meg is jegyezte, hogy sajnos a szálloda rossz oldalán vagyunk, mert a túloldalról láthatnánk legalább a légi jeleneteket. Mindenesetre megírtam neki, hogy a Channel 5 jóvoltából lehet, hogy többet láttam, mint azok akik a helyszínen voltak.

El sem hiszem, hogy milyen gyorsan ment el ez a nap is. Eléggé keretbe foglalja, hogy 8 körül várjuk a reggelit, 12-kor az ebédet és pontban 6-kor a vacsorát. Mondjuk az biztosan sokat segített, hogy a gyerekek is meglátogattak, még ha csak az utca túloldalán láthattuk is őket. De ez a tízezer kilométerhez képest már tényleg csak egy huszárköpés. Rengeteg keresztrejtvényt hoztam magammal, egyrészt a reptereken várakozásra, másrészt itteni fejtörésre, de eddig még elő sem kerültek. Mint ahogy az a kb. 150 regény sem, amelyek a laptopon várják, hogy felüssem az első oldalt. A telefonom ugyan hülyéskedik, mert az itteni teszteredményt egy magyarországi számról kaptam meg (ennek a hátterét inkább nem is kutatom), de például sms-t sem küldeni, sem fogadni nem tudok, és ez bizony rejt magában problémákat a helyi követő program telepítésekor például. A Trace together ugyanis sms-ben küldené meg az aktiváló kódot, de ha nem jön, akkor a regisztrálás is lóg az ablakban. Én nem tudom, ezen az úton csak velem van probléma? A nevemmel, a telefonommal, már a tesztnél is visszaszóltak, hogy miért két Tibor György adott le mintát és megint fel kellett hívni a figyelmüket a kis –né végződésre, ami itt láthatóan nem jelent megkülönböztetést, csupán feltételezhető elírást. Ez vagyok én, egy elírás L De tisztáztuk, és ez a lényeg. Az azért benne van a pakliban, hogy négy nap múlva megint eljátszhatjuk az egészet elölről.

Most így az estében bambulva ki az ablakon, rájöttem, hogy mi a bajom. Egy árva hang sem szűrődik be az utcáról. Látod a fényeket, a kocsikat, buszokat, de mint valami némafilm, peregnek az ablakban a képkockák. Csak itt még zongorajáték sincs alatta. Napközben elég sokat megy a tv, hogy legalább valami háttérzaj legyen, de vagy angol nyelvű hírek mennek a tálib helyzetről, vagy kínai, esetleg indiai sorozatok. De hazudok, mert van National Geographic, ha már nem kirándulhatunk, akkor legalább virtuálisan. Az utóbbi hetekben otthon a nagy hőségben én már eléggé ráhangolódtam a „csak fekszem és nem csinálok semmi érdemlegeset” időtöltésre, mert még az agyam is kiolvadt abban a nagy melegben, így most itt sem olyan szörnyű az átállás. Viszont fázik a lábam. Bocsánat, a hirtelen témaváltásért, de ez az otthoni hőségből következik. Nem is nagyon hoztam magammal melegebb ruhát, sőt, ami inkább probléma, hogy zárt cipőt sem, és hát a tegnapi egésznapos eső kicsit elbizonytalanított, mihez kezdek, ha a szabadulásunk után is ilyen bánatos lesz az idő. Viszont még a repülőn kaptunk az alváshoz kis cuki (fekete) zoknikat csúszásgátlóval a talpán, abban grasszálok és egy ujjatlan vékony farmerruhára húzott ujjas blúzban. Amit a tükörben láttam, borzasztó :D Miután ágytakaró sincs a hófehér ágynemű huzaton, jobb híján egy strandlepellel takartam le, pedig azt kifejezetten inkább takarózáshoz használnám, mert hát nem fekhetek egész nap a paplan alatt. Menyem hozott egy flakon finom fürdősót, hogy a kád forró vizében élvezkedhessek, de azt üzente, hogy max. egy negyedéig töltsem a kupakot, mert esetleg ki találok habzani a bejárati ajtón, ő már megszenvedett vele, amikor az étkezőig repdestek a habpamacsok.

Hát, így ... nagy kalandok várnak még rám, mert spec ezt a cuccot még ki se mertem próbálni. Az is igaz, hogy az esőztető zuhany annyira tetszik, egész nap bírnék alatta álldogálni. Holnap azt hiszem, hajat is mosok. Ahogy Hadházy Laci mondaná: „Hol-nap ha-jat mo-sok...” Ha nem ismeritek, hallgassátok meg a youtube-on, akárhányszor hallom, még mindig tudok nevetni rajta. Na, most iszom még valamit, hogy fogyjon. (aztán éjjel meg beindul a törpe vízmű, de nem baj, mert a wc ülőke is olyan jó meleg. Ebben a légkondiban már értem is a létjogosultságát ennek a luxusnak.)

*

Úgy látszik, a karanténos lustálkodás hátráltatja az átállást is. Mivel egész nap ülünk, heverészünk, szundikálunk, a szervezet  éjjel kettőkor (ami otthon este 8) úgy dönt, hogy kialudtad magad, ébresztő. Még mindig nem alusszuk át az itteni éjszakákat és az éjjel közepén frissen, üdén ülünk az ágy tetején, hogy mivel is üssük el az időt. Ilyenkor jön jól a tvgo, mert meghallgatjuk a magyar híreket és úgy döntünk, ennél még aludni is jobb. Reggel aztán hiába keres a gyerek már 8-kor (őket ugyebár a két gyerek korán kiveri az ágyból még vasárnap is), mi még édesdeden szundítunk, csak az érkező reggeli csöngetésére ébredünk. A reggeli amúgy egy olyan tojásrántotta, ami szerintem tojást sosem látott, de a fűszeres bab és az apró csirke kolbászkák finomak voltak. Most, hogy a gyereknek köszönhetően hegyekben áll a narancslé, ők is azt adtak.

És a mai nappal elérkezett az a pillanat is, amikor lehullik a szememről a rózsaszín köd és kezdem a maga valójában látni ezt a luxus szállodát és a karanténban nyújtott szolgáltatásaikat. Nem a kajával kapcsolatban, mert azzal már elmondtam, amit el lehetett, nyilvánvalóan nem cél, hogy meghízz a kényszerű tétlenség idején ... vagy, szeretnék, ha megcsörgetnéd a bukszád és igénybe vennéd a szolgáltatásokat (amikről egyébként nem lehet tudni, hogy vannak-e egyáltalán, s ha igen, mennyiért). Nyilván ez a számunkra ütős összeg az ő normális életükben aprópénz. Ha csak a szállást nézném, reggelivel, egy ilyen szoba kb. 130 dollárba kerülne, ami 28-30 ezer forint. Normál esetben a reggeli minden pénzt megér *sóhaj. Mondom, egy ilyen szoba, mert szerintem ez a szálloda legkisebb, legolcsóbb szobái közé tartozik. Lehet persze 4-500 dollárért is foglalni, ami már rögtön 100 ezer forint egy éjszakára. Na, de ott tartottam, hogy rózsaszín köd ... szóval,a szálloda valóban luxus kategóriájú, de szerintem már éppen felújítás előtt vállalták be a karanténszálló szerepet. Fogalmam sincs, kinek a fejéből pattanhatott ki ez a csillogó króm és tükör keverék dizájn, ami egy ideig jópofának tűnik, de jobban belegondolva, kissé rideg. A szobákat díszítő óriási képekről már nem is beszélve. Már-már ijesztőek. A bútorok és dekorációk többsége teljesen funkció nélküli, mert az a kis hintaszék, amin most is ücsörgök, egészen biztosan nem alkalmas hosszabb üldögélésre, elmélyült olvasásra. Ha vállalták a karanténszálló szerepet, szerintem egy kicsit a berendezésen is változtatni kellett volna. Kisebb ágy (a kis szobában túlzás a King Size) és két kényelmes fotel mindenkit boldogabbá tenne. Mint ahogy értem én, hogy odakint 33 fok van, de idebent megy a klíma, ennek megfelelően ezen a hőmérsékleten nem nagyon akarnak száradni a vastag frottírok. Mosás pláne szóba sem jöhetne, mivel nincs egyetlen felület sem (a kád szélét kivéve), ahol szárítani lehetne. A menyem hozott egy csoda habfürdőt, hogy ne a tusfürdővel merüljek a tényleg nagy kádba, de a lazulás után határozottan jól esett volna egy fürdőköpeny, ami viszont nincs. Papucs van, de az nem kell a padlószőnyegen. A kádban ülve elég fura érzés, hogy mindenhonnan én köszönök vissza a tükröknek köszönhetően. Ez is olyan dolog, hogy az ember egy idő után kevesebb tükörrel is beérné, ha már szembesülnie kell az idő vasfoga által megrágott testével. Na, mindegy, ezt nem ragozom, nehogy elképzeljétek! Egyetlen dolog volt, ami tetszett, ahogy a víz csillogása fodrozódott tovább a tükrökben, úgy érezhetted, hogy még a plafonon is. Azt bambulni igazi agymosás. Na, szídjuk még kicsit a dizájnert. A fémbútorok igencsak sarkosak, a kis hintaszék lábában naponta átlag tizenötször sikerül megbotlani. És továbbra is hiányzik egy mikroszálas kendő, hogy a millió ujjlenyomatot eltüntessem. Na jó, mára ennyi... az a két fotel nagyon hiányzik! Leginkább az olvasáshoz, mert azt én ágyban nem tudok, valahogy azonnal laposakat kezdek pislogni, aztán elalszom.

Hogy ne csak fanyalgással teljen meg a mai írás... Szemben, a Raffles Hotel oldalában állnak ezek a gyönyörű növények. Az út mentén is van belőlük, de itt olyan szép csoportban állnak, hogy egy fotót megérdemeltek. És ha már szépnek találtattak, akkor ismerkedjünk is meg velük. Legyező banánfának, vagy másképpen, az utazók pálmájának is nevezik, pedig nem is pálmaféle. Eredetileg Észak-Amerikában volt őshonos, később Madagaszkáron is megjelent, ám szobanövényként akár otthon is megállja a helyét. Mármint nálunk. Egyébként Madagaszkár nemzeti jelképe. Óriási legyezőszerű leveleivel és rongyosra tépázott levélkéivel igazán trópusi hangulatot kelt. Ránézésre leginkább szétterjesztett pávafarokra emlékeztet. Állítólag virágja is van, azt innen nem látok. Nevével ellentétben datolyaszerű termése van. Nevét onnan kapta, hogy az útjuk során megszomjazó utazók a levélalapban összegyűlt esővízzel oltották szomjukat. Más források úgy tartják, hogy a nap járását követve É-NY irányban terül a lombozata, ezzel segítve az utazók tájékozódását, de ez mások szerint csak legenda. Természetesen nem fagytűrő. És itt már sokadjára merül fel bennem, hogy lehetett Észak-Amerikában őshonos? Igencsak vízigényes növény. Ha valaki otthon sikerrel kísérletezne vele, számítson rá, hogy tíz év alatt kinövi a legnagyobb belmagassággal rendelkező lakást is. Eredeti környezetében szárából és leveleiből alakították ki az épületek falát és tetejét, fiatal leveleit tányérnak, a nagyobbakat terítőnek használták. A malgasok gyakran papír helyett írtak a levélre. Már éppen akartam írni, hogy valóban mindegyik azonos irányban áll, de akkor megtaláltam a renitenst, aki rácáfolt az iránytű szerepre.

Na, megint kaja... vasárnapi ebéd. Óramű pontossággal hozzák déli 12-kor. Marhacsíkok Sztroganoff módra tésztával és kis zöldséges nuggetekkel. Valamint valami zöld bogyóval, ami egyszerre emlékeztet babra és borsóra, ráadásul Edamame-nak hívják. Menyemnek hála azóta már tudom, hogy ez japán zöldbab fajta, aminek a héját nem lehet megenni, bár sok helyen úgy szervírozzák. Mi már kiszemezve kaptuk. És mellesleg ez a fiatal soyabab. A fiam pedig szereti. Egy jó feleség ilyesmiről is megemlékezik. Eszméletlen sokáig kell (lehet) rágni, többnyire az első fogaiddal, mint valami műkedvelő mókus.

Utazás Covid idején - karanténnapló 6.

Fura szembesülni az időeltolódással most ebből az irányból. Írok, fotót osztok meg és csend. Aztán kapcsolok, hogy persze, hiszen itt ugyan már 11 óra, nemsokára az ebédet hozzák, de otthon még alszik mindenki, főleg, hogy hétvége van. Gyerek írt, csak ezen a hétvégén 1600 km-t utazik, hát, nem vagyok nyugodt.

Másik gyerek viszont eljött a családjával a szálloda elé, láttuk őket végre élőben, nem csak a monitoron keresztül. Ez még a szállodaablakon keresztül, 11 emelet magasságából is nagy élmény volt. Szerencsére itt van velünk a régi távcsöve, amin keresztül még a maszk nem takarta részletek is megsimogathatóak, ha csak így szemmel is.

Időközben apróbb részletek is tisztázásra kerültek. Ágynemű- és törülköző csere van, de a ruha tisztítása csak saját költségre rendelhető. Tekintve, hogy egy otthoni játszóruháról van szó, ez ki fogja bírni a karantén végéig. Úgyis élvezkedünk a zuhany alatt, mint a kacsák, ha már medencébe nem lehet menni. Az ágyból egyanis odalátok egy tetőterasz medencéjére és irigykedek. Ott pacsálnak, koktélokkal a kezükben. (mire jó az a látcső?) Nos, szalvéta igenis van, vagy legalábbis valami hasonló, annyira puha és foszlós, hogy otthoni barátnőnk, Szilvia egészen biztosan jobban bírja a strapát, ezt szinte sajnálom befogni.

A tesztelés ... na, igen ... a sokoldalas levél, amit érkezésünkkor kaptunk sok mindent kiemelt a tartalomból, elsősorban azokat a címeket, ahova betegség esetén lehet fordulni. Az az igen fontos információ viszont, hogy az önteszt eredményét is el kell küldeni egy címre, elsikkadt a sok apróbetűs részben. De a recepción nem feledkeztek meg rólunk, felhívtak, hogy elküldtük-e, így aztán addig ügyeskedtünk, amíg sikerült újfent regisztrálnunk magunkat. Nem volt egyszerű, mert a rendszer érezhetően helyi címekre és telefonszámokra lett kalibrálva, de megoldottuk. Az eredmény feltöltése végül – magyar szemmel nézve – kissé vicces, mert amolyan becsületkasszás. Nem az általálunk is készített fotót kell feltölteni, hanem csak kiválasztani a három opció közül (pozitív, negatív, érvénytelen) a ránk vonatkozót. Igaz, itt senki nem is próbál trükközni, a becsületkassza az élet más területén is remekül működik. Úgy vannak vele, nyilatkoztál; és ha nem voltál becsületes, az kiderül, ha máskor nem, akkor az utolsó tesztnél, amihez szakember jön és akkor lesz irgum-burgum. Erről már írtam. Nagyon el tudnak komolyodni, ha valaki át akarja verni őket.

Szellem-ellátásunk továbbra is remekül működik, a gyerekek által küldött kis csomag, az általunk kért cukor-csomag egy csengetés kíséretében megjelenik az ajtó előtt, az általunk kirakott szemét pedig eltűnik.

Szingapúr augusztus 9-én ünnepelte fennállásának 56. évfordulóját. Ez a független, törpeállam 1965-ben függetlenedett Malajziától. Gyarmati múltja stratégiai jelentőségű kikötőjének köszönhetően korán fontos pontjává tette a világnak. A környék brit gyarmati központja volt. Nevét a szanszkrit simha, vagyis oroszlán és pura, azaz város szavakból kapta. A szigetet először kínai források említik a 3. században. Sokáig csak halászok és kalózok tanyáztak a kis kikötőben. Singapurát a maláj hagyományok szerint egyik hercegük alapította, majd hamarosan a Sziámi Királyság tette a kezét a területre, majd a 15. század elején a Malakkai Szultanátus birtokába került. A következő évszázad hozott jelentős változást a városka életében, amikor megjelentek partjainál az európai hajók. Ha már itt voltak, a portugálok felkelést robbantottak ki a malájok ellen, s ennek köszönhetően porig is égették az akkor még cölöpházakból álló városkát. Majd a hollandok kezére került. A nagyhatalmi huzavonából végül Nagy-Britannia került ki győztesen, amikor 1819-ben Thomas Stamford Raffles (tudjátok, a szálloda itt szemben!), a Brit Kelet-indiai Társaság képviselője megállapodást kötött a johorei szultánnal, miszerint a szigeten kikötőt és települést alapít. A brit gyarmati városkát Szingapúrnak nevezte el. 1867-ben már önálló brit koronagyarmat volt. Stratégiai fontosságát az adta, hogy az Európát Kínával összekötő hajóút mentén fekszik. Amikor Hongkong is a brit gyarmatbirodalom része lett, kis hanyatlásnak indult, de főnixként támadt fel, amikor megnyitották a Szuezi csatornát, s a hajósvilág egyik legismertebb kikötőjévé vált. Ám még ekkor is főként alacsony cölöpházak alkotta negyedekből állt. Az I. világháború után brit katonai támaszpont létesült itt, de ennek ellenére a II. világháborúban 1942-ben japán csapatok foglalták el a szigetet. Egészen a japán kapitulációig tartották megszállva. A japánok új nevet is adtak neki: Szjonan-to, vagyis Dél Fénye. A brit csapatok villámgyors elvesztése súlyos kudarca volt a briteknek, s a város 1959-ben önigazgatást alkothatott. 1962-ben a városállam úgy döntött, hogy csatlakozik a Maláj Államszövetséghez, de hamarosan ellentétek merültek fel az államalakulaton belül, s így 1965. augusztus 9-én Szingapúr független állammá alakult. Az újonnan alakult állam súlyos gondokkal nézett szembe. Lakói között tombolt a munkanélküliség, kevés lakás volt, a forgalmas kikötő csak a környezetszennyezést növelte, és a kis országnak alig volt saját nyersanyaga. Azonban Li Kuang-jao kormánya sikerrel vette az akadályokat, és a nemzetközi üzleti élet központjává sikerült emelnie a városállamot. Li (hivatalosan) egészen 1990-ig vezette az országot. Utóda Goh Chok Tong lett. Az ő hivatali idejében az ország sikeresen átvészelte az 1997-es ázsiai pénzügyi válságot, a 2003-as madárinfluenza-járványt és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után az iszlám szélsőségesek jelentette veszélyt. 2004-ben az ország történetének harmadik miniszterelnöke Li Kuang-jao legidősebb fia, Li Hszien Lung lett. 2017-ben pedig megválasztották az ország első női miniszterelnökét, Halima Yacobot.

Hát, ennyit dióhéjban egy városállam történelméről. Ha most rákeres valaki a város képeire, a cölöpházak helyén toronyház-erdőt talál, a hat millióhoz közelítő lakosságot elnyelő épületszörnyeket. Persze, vannak köztük szemet gyönyörködtető építészeti megoldások, rengeteg zöld fallal, tetővel, de azért csak beton és üveg uralja az összképet. És mégis élhető, szerethető város. Rengeteg a zöld terület, a virág – elképesztő színkavalkád a főutak mentén. Amikor a reptérről jöttünk befelé, máris érezhető volt a vonzás, ahogy az öreg fákra felkúszó növényzet, a pálmafák sora, a színes virágoktól hemzsegő gondosan nyírt, mégis természetesnek ható sövények között suhant a busz. Tisztaság, ápoltság, ez a legfőbb benyomás, amivel köszönt a város. Innen a szállodai ablakból nézelődve is csak ezt látni, a zöld tobzódását, a tetőteraszok medencéinek csillogását, odalent pedig a ritka autóforgalmat. Autót tartani itt ugyanis igazi luxus. Ezzel szemben a közösségi közlekedés példásan szervezett és biztonságos. A használata meglepően olcsó. (például a belváros és a Changi reptér közötti útra kb. 380,-Ft-nak megfelelő összeg – szemben a mi 900,-Ft-unkkal) A város bármely pontjára rövid idő alatt kényelmesen és kifejezetten kulturált körülmények között el lehet jutni. Az MRT-n (ez náluk a metró) területén nem lehet sem inni, sem enni. Nagyon szigorúan büntetik, ha valaki megszegi a szabályokat. A teljes területet kamerák figyelik, és kő keményen bevasalják az emberen a pénzbüntetést, ha vétett.) Ez azért is van, mert tudatosan törekednek az autós közelekedés visszafogására. A gépkocsikat vásárlókat, az autókat külföldről behozókat magas vámdíjjal sújtják, s így a kocsik ára két-két és félszer drágább, mint Európában. A vételhez engedély is kell, amit 65 000 dollárért (14,3 millió forint) és mindössze tíz évre adnak A 10 évesnél öregebb autókat környezetvédelmi szabályokra hivatkozva csak külön engedéllyel lehet használni. A belvárosi utak használatáért extra díjat(dugódíj) kell fizetni. Amúgy baloldali a közlekedés, a brit gyarmatosítás örökségeként. A taxit is olcsóak.

Az ételek ... mielőtt bárki elfogultsággal vádolna, azt máris elmondom, hogy életem talán legjobb húslevesét (pedig én is istenit tudok csinálni) Thaiföldön ettem, amikor 4 évvel ezelőtt Szingapúrba tartottunk egy ottani kirándulásról. És a konyhájuk egyébként is nagyon ízletes, bár meglehetősen pikáns. Spicy, ahogy itt mondják. Ez alatt azt kell érteni, hogy kétszer fog csípni. Ha „not spicy”, akkor nem erősebb, mint otthon egy jól sikerül nyári lecsó a nagyfiam szája íze szerint. Nekem már az is csíp. Eddig még csak éttermekben és rokonoknál ettünk, az idei az első alkalom, amikor ezeket az előre elkészített ételcsomagokat próbáljuk. Nos, ezektől azért nem vagyok elájulva. Nem feltétlenül a mennyisége okán, mert két hétig alig mozgunk, nem is kell sokat ennünk, de valahogy ... nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Lássuk érkezésünk estéjének vacsoráját... csirkefelsőszárny, az a húsos kis helyes darabka, 3 db csípős panírban, hozzá 4 szem apró újburgonya főzve, majd megpirítva, bébirépa (ezt feszt adják, pedig a tiltott rágógumi helyett is elmenne) és valami csípős paradicsomos szósz. Másnap ebédre: hal filék bundában citromszósszal, tojásos rizzsel és padlizsánraguval.Vacsorára: csirke húsgolyók, paszta paradicsomszósszal, bébirépa. Mai ebéd: sült csirke falatok fekete bors szósszal, sütőtökpürével, bébirépával és zöldbabbal. A vacsorát angolul ide tudnám másolni, de eddig még nem sikerült megfejteni, mi lehet... az biztos, hogy csirke és zöldségek, egészen biztosan bébirépa is. És ez még csak a második teljes nap J Majd húzom a strigulát, hányszor örvendeztetnek meg bébirépával.

Az az igazság, otthon sokszor szemeztem ezzel a fránya bébirépával, aztán valahogy sosem nyúltam utána. Azt hiszem, mostantól szemezni sem fogunk.

fotók a régi és új Szingapúrról most még a net-ről

Utazás Covid idején - karanténnapló 5.

Hétköznapi dolgok, amik számunkra már kimerítik a luxus kategóriát:

- gombnyomásra éjszakai és nappali üzemmódra vált a sötétítő függöny

- ugyanígy a világítás ereje is kezelhető az ágy melletti panelról, van kifejezetten éjszakai irányfény is, hogy a mosdó felé menet azért ne koccold le az összes bútordarabot

- a wc-be belépve felemelkedik a fedél, ha kis fenekeddel az ülést érintet, máris halkan duruzsolni kezd a szellőztetés. Gyengébb idegezetűeknek itt száll el az ihlet :D Ha végeztél és öblítettél, ő még magától körbespricceli egy szagtalanító, fertőtlenítő folyadékkal. Van hozzá egy távirányító is, amit még nem mertem kipróbálni, mindenesetre külön üzemmódban működik férfiaknak és nőknek :D

- a szekrények nyitásakor azonnal bekapcsolnak a kis lámpák, nehogy félhomályban keresgélj a ruháid között. Természetesen minden fiók ütközés- és csapódásmentesen siklik a helyére.

- a tv alatti aljzatok között természetesen usb-portok is vannak a töltéshez, de még a jó öreg európai földelt dugónak is van konnektora, nincs szükség az átalakítóra

- a fürdőszobában a wc és a zuhany ajtaja is mind a két irányba hajlik, így mindig csak tolni kell, mint a western filmekben az ivó ajtaja, csak ez földig ér – na, ez nagyon fontos észrevétel volt :D

Hirtelenjében ennyit találtam, most gyűjtöm a lelkierőt a wc-távirányító felfedezéséhez.

*

Egy ismerős kérdése rávilágított egy nagyon fontos dologra. Két hét karantén alatt nyilván elpiszkolódik az ágynemű és a törülközők. Ha hétköznapi utazóként töltenénk itt ennyi időt, két-három naponta cserélnék ezeket, a törülközőket egészen biztosan. Itt fogalmam sincs, hogyan oldják meg, mert egy sor utalás nincs erre nézve a házirenden. Ami egyébként kizárólag azzal foglalkozik, hogy az ajtón nem léphetsz ki, mert akkor irgum-burgum. Ez egyébként nem vicc, mert komoly pénzbüntetéssel és azonnali kiutasítással járna. Ha megbetegszel, az más helyzet, akkor erre nézve van protokoll. De tényleg, amikor még az előre becsomagolt ételeket is védőruhában, maszkban hozzák fel, akkor ebben a rendszerben hol helyezkednek el a takarítók? Szóval, mi van az elhasznált törülközővel? Mi van a takarítással? Mosogatásra egy nagy flakonnyi szert kaptunk szivaccsal az evőeszközhöz és poharakhoz. Az étel műanyag dobozokban érkezik, amihez zacskót kaptunk és naponta ki kell rakni az ajtó elé a szemetet. Mi van a mosással? Ahhoz se mosószerünk, se ruhaszárítónk. Papírszalvéta vagy papírtekercs sincs. Oké, a kézmosást preferálják, de attól még tudnánk mit kezdeni ilyesmivel. Ha nekünk kell takarítani, ahhoz is eszközök kellenének. Na, de még csak egy napja vagyunk itt, talán korai még ezen agyalni.

Találtam a neten egy tavalyi cikket, amiben egy szingapúri nő leírja, milyen volt számára a már akkor is két hetes karantén. Mázlista volt, mert Sentosa-szigetén sínylődött egy tengerparti luxushotelben tengerre néző erkélyes szobában. Az azért király lehetett. Ugyanis igen, aki szingapúri, annak is kötelező a karantén. A fiam, ha hazalátogatna, utána ő is csak két hét karantén letöltése után csatlakozhatna csak a családjához. Kemény szabályok. Lehet arról vitázni, hogy mi a jobb, ez a már-már katonai szigor, vagy a hamis biztonságérzet nyújtotta szabadság. Az tény, hogy a járvány kirobbanása óta ebben az országban 44 embert gyászolnak a szerettei. Egy majd hat milliós országban. Elég beszédes szám. De ehhez az is kell, hogy itt a helyi kultúra része a maszkviselés. Nem kell világjárvány ahhoz, hogy valaki, aki köhög, tüsszög, náthás, maszkot viseljen, hogy ne fertőzze meg a többieket. És ami fontos, ezért senki nem fogja majrésnak nevezni, hiszen elsősorban nem önmagát, hanem a közösséget védi.

Visszatérve a karantén szállodákhoz. Az elkülönítésre szolgáló szállodák szűma már 90-re bővült. Olyan nevek vannak köztük, mint a mi Mariottunk, de az Intercontinental, Hilton, Regent, Ritz-Carlton, Sheraton, Holiday Inn is ott vannak. Ez a túlélésük záloga a forgalommentes járványidőszakban. Most elvesztik jelentőségüket a nevek és csillagok, mindannyian csak SHN (Stay Home Notice) létesítmények. Még nem sikerült rájönnöm, mi a különbség az SHN és az SDF között (utóbbi az SHN Dedicated Facility rövidítése), a lényeget tekintve ugyanazok.

Na, beszéljünk valami másról, ne a betegségről! Például az időjárásról. Szingapúr az egyenlítői éghajlaton fekszik, ahol az évi 2400 mm csapadék az átlagos. A statisztikák szerint mindössze két fok átlagos eltérést tapasztalhatunk a januári és a júliusi középhőmérséklet között. Az esős évszak novembertől januárig tart, amikor magas a páratartalom. Ami számunkra érdekes, hogy az év minden napján a nappal és az éjszaka hossza mindig azonos: 12 óra. Ez azt jelenti, hogy reggel 6-kor kivilágosodik, este hatkor besötétedik. Nincs nyári meg téli időszámítás, az van, amit a Nap diktál. Pont. Mint ahogy ugyebár nincsenek évszakok, max az esős évszakot tartják említésre érdemesnek.

Négy évvel ezelőtt már jártunk itt, akkor nekem, aki egyébként nyűgös vagyok a mostanában jellemző otthoni időjárásra, értsd a hetekig tartó hőségre, semmiféle problémám nem akadt a 30 fokos meleggel és az időnként erőteljesebb páratartalommal. Mindentől parázó énem természetesen aggódott az utazás előtt az asztmám miatt (ami, valljuk be, azért nem egy különösebben agresszív fajta, idegeskedésre komolyabban reagál, mint az időjárásra), aztán boldogan napfürdőztem a Singapore folyón hajókázva. Tény, hogy nem árt a fejet védeni, erre állami szinten is gondolnak, hiszen a legtöbb helyen fedett járdák vannak, illetve igen kiterjedt az aluljáró rendszer, ráadásul a buja növényzet is a barátunk.

*

A második éjszaka már nem aludtunk úgy, mint a kövek a vízparton. Éjjel kettőkor arra ébredtünk, hogy tulajdonképpen kipihentük magunkat és odahaza éppen kezdődik az ünnepi tűzijáték. Free wifinek és tvgo-nak hála máris a Duna tv-re kapcsoltunk és néztük... Nem írom, hogy csodáltuk, mert személy szerint olyan érzésem volt, hogy a kevesebb több lett volna. A zene ritmusát követő gyors puffogtatásban sokszor olyan füstködbe borult a képernyő, hogy az újabb rakétákat nem is lehetett érdemben élvezni. Az meg egészen vicces volt, amikor a szövegben a „szerénységről” esett szó, holott ez a parádé minden volt, csak nem szerény. Élvezni... eszembe jutottak a kutyáink, akik elvileg nem rettegnek, gyakorlatilag meg nyugtalankodtak, pedig nem voltak egyedül, bent voltak a lakásban. A Dunaparton sokan élvezték a látványt, de felmerült bennem, hányan mennek majd haza szétmarcangolt garázsajtóra vagy üres kertre (mint amúgy minden élvben hallani erről híreket). Nem akarok most innen a távolból fanyalogni, de részemről egy sokkal szerényebb ünnepléssel értettem volna egyet, hiszen ennek a rengeteg elpuffogtatott forintnak lett volna értelmesebb helye is. És nem, nem igaz, hogy most a másfél éves bezártságot ünnepeltük ki magunkból, mert amit ez a másfél év elvett, azt egészen biztosan nem a tucatszámra durranó rakéta adja vissza. De még csak nem is feledteti.

A ma reggel első programja az első öntesztelés volt. Na, például ezt is tette velünk az eddigi időszak, hogy az otthoni és az itteni negatív teszt birtokában is remegő kézzel csináltuk végig a feladatsort és szorongva vártuk, milyen csíkok jelennek majd meg tíz perc elteltével. Szerencsére csak a kék (negatív) csík, így aztán most négy napig  megint nyugodtan lógathatjuk a lábunkat a következő megmérettetésig.

A reggeli is megérkezett, és az elég nagy csalódás volt. Másfél amerikai palacsinta (palacsintácska) egy apró vajjal, lekvárral és mézzel. 6 szem meggybefőtt, az elmaradhatatlan almalé (szegény anyukám a kórházban is ezt kapott állandóan, azóta családilag utáljuk) és egy narancs. Good appetite!

Utazás Covid idején - karanténnapló 4.

Mint a háromnapos vízihulla, úgy aludtunk a KingSize méretű franciaágyban, amely a tér nagy részét uralja. Már látom, hogy két hétig ezen fogok fetrengeni, ugyanis az íróasztal mellé már csak egy kis hintaszék és a normál esetben bőröndtartó kárpitozott „ülőke” fér oda. A gyerekekkel beszéltünk elsőként, majd elhúztuk a függönyt. Esik. Ami nem baj, hiszen úgysem mehetünk sehova, mégis sajnálom, mert így Levi hazafelé nem állhat meg a papájával a játszótérnél. Persze, addigra akár hétágra is süthet a nap. Reménykedjünk. Levi egyébként korán reggel pörög. Már el is felejtettem, mennyi energia tombol egy kis kétévesben. Leia jóllakottan pislogott az apai kézben, Sharon pedig láthatóan jókedvűen vág neki az új napnak. Ő minden napnak örül egyelőre, mert mire a kis hercegnője négy hónapos lesz, le is jár a nagyon szűkre szabott „gyes”. Számunkra ez elképzelhetetlen helyzet és persze – ha tehetném – azonnal lelkes jelentkező lennék a pótmamai feladatra. De a helyzetünkben ez a kiváltság az anyóstársat illeti. Kicsit irigy vagyok. És ezek után nem is csoda, hogy odahaza a szőrösökre borítom mindazt az energiát, amit az unokáimra gyűjtögetett bennem az élet.

Szóval, esik. Így aztán az ágyból a szemközti Raffles Hotel koloniális stílusában gyönyörködöm, a távolban pedig sejtem a hipermodern felhőkarcolók sziluettjeit. Én igazán szeretem a balatoni kertben a mogyoróbokrok, szomorú fűzek és örökzöld sövény látványát, de valami mélyen belül megrezdül a pálmafák látványától. Igen, lehet viccelni a darwini örökbecsűvel, a majomősök lelkesedésével. Itt még a toronyházak magasabb emeletein kialakított kertekben is ott lengedeznek, imádom már a látványukat is. (zárójelben: a kókusztejet pedig nem annyira J ) Előkerül a távcső, amit utoljára az olasz tengerparton használtunk a távolban úszó kalózhajók pásztázására. Apa kiszúr egy csodás kis replica sportautót a Raffles előtt. Hozzá nem értő szemünknek olyannak tűnik, mintha a harmincas-negyvenes évekből ragadt volna itt. Ha mégsem replica, nyilván vagyonokat érhet. A távolságról annyit, hogy 30-szoros nagyítással tudjuk csak lelőni (ami nyilván már a minőség rovására megy). Nem egy szűk utcácska két oldalán állnak a szállodák.

Megérkezik a reggeli, amit diszkrét két koppintás jelez az ajtón. Ma sikerült a távolodó alakot is meglátni, tetőtől talpig kék védőruhába öltözve. Szóval, a reggeli ... gondosan figyelnek rá, hogy a kényszerű tétlenség napjai ne pakoljanak rád fölös kilókat. Egy miniatűr méretű croissant, egy főtt tojás, mini vaj és lekvár, egy csokis fánk – abszolút miniatűr, mi azt mondanánk egy harapásnyi -, egy aprócska zöldséges muffin, joghurt, almalé és banán. Az igazsághoz tartozik, hogy a kis konyhában vízforraló, tea és nescafé bőven rendelkezésre áll.

Nagy az öröm. A távcsőnek végre igazán hasznát vesszük, fiunk áll az utca túloldalán. Esernyő van nála, maszk az arcán, de végre itt van már-már elérhető távolságban. Elvitte Levit a bölcsibe. Én meg helyette nézem a tv-ben a jókedvűen ugrabugráló majmocskákat, akik nagy kedvencei. A recepció máris felküldte a kis csomagot, amivel a „túlélésünket” segíti. Egy üdvözlő pezsgő, apának pár sör, gyümölcs és gyümölcslé és az isteni tea, amit még hidegen és cukor nélkül is élvezek, csoki és magok. Félek, ilyen kényeztetésben mégsem lesz abból a fogyásból semmi, amit a szálloda előzékenyen elősegítene :D

Közben tudatosul bennünk, 20-a van, otthon nagy ünnep. Az itteniek is értékelnék, hiszen a napokban ünnepelték fennállásuk 56. évfordulóját. Más történelmi lépték, de nekik ez is nagyon fontos. Gyuritól kis videó érkezik, a kutyák láthatóan túltették magukat a hiányunkon.

Odakint közben leszakadt az ég, amúgy egyenlítősen. A távolban eddig felsejlő épületek teljesen eltűntek, már-már az utca túloldala is vízfüggönybe vész. Szegény gyerek biztosan bőrig ázik, mire hazaér. Hazaér. Fura leírni ilyen távol a régi otthonától. De hát nem ott van az otthon, ahol a család? És neki most már a feleség és a két kisgyerek az elsődleges. Így van ez jól, hiszen nem hitbizományba kaptuk őket. És a szeretet amúgy sem ismer határokat.

Utazás Covid idején 3.

Már régen nem aludtam úgy, hogy a lábamnál ne szuszogott volna a két szőrös pasi. És nem aludtam jobban, az az igazság. Igaz, vihar is volt az éjjel, felkeltem, hogy becsukjam az ablakot, aztán ébren feküdtem a levegőtlen szobában. A hálószoba majd 25 négyzetméter és 3,60-as a belmagasság. Kétszárnyú ajtó tárva-nyitva, a fürdőszoba felől is érkezik egy kis friss levegő, mégis alig kapok levegőt.

Aztán arra sem ébredek fel, hogy a férjem behozza a kávét. Kávé... sokan kikérnék maguknak, látva a tejben elkevert kávégranulátumot, de nekem ez a jó két deci segít elkezdeni a reggelt. Máskor. Most hidegre hűl, mire kinyitom a szemem. A tv-ben a napok óta darált „friss” hírek. Inkább a telefon után nyúlok, de a srácokról semmi hír. Utoljára egy esti fotót kaptam, ahogy Andi keresgél magának egy talpalatnyi helyet az amúgy méretes franciágyon a három kiterült ebedli mellett. Ismerős látvány, mosolygok rajta, pedig máskor – főleg ebben a kánikulában – morogva taszigálom a legnagyobbat, hogy ne melegítsen még ő is. A fiam éjjel fellépett valahol, szegény leányzóra marad a hajnali séta három kipihent, erőből sétáló kutyával... még nem tudom eldönteni, hogy irigylem vagy inkább sajnálom.

Felmelegítem a kávét, addig belesek a gyerekszobába, ahol a két nagy bőrönd kiterülve hever az ágyon, bennük, körülöttük a csomagoláshoz összehordott holmik. 30 kilót engedélyez a légitársaság, ha szerencsém van, beleférünk. Ha nincs, akkor fizetni kell, mert ami itt van, az bizony mind kell, mint egy falat kenyér. Az egyik bőrönd szinte teljesen ajándékokkal van teli. Tőlünk, barátoktól és még néhány tavalyról itt rekedt darabbal. Sóhajtva ott hagyom a látványt. Ezek az utolsó napok, órák a legnehezebbek, azért is nem csukom le a bődöndök fedelét, mert akkor már indulnék is, és az még odébb van.

Ezt a luxust azonban csak estig engedhetem meg magamnak. Le kell zárni a bőröndöket, még egyszer átgondolni, hogy a következő egy hónapra mennyi fontos és mennyi abszolút felesleges holmit pakoltam be. Ma még tettem egy kanyart a Vásárcsarnok felé és nem úsztam meg apróbb ajándékok vásárlását. De most úgy gondolom, hogy tényleg teljes a pakk.

Mindenféle angol nyelvű levelek érkeznek, 8-9 oldalon taglalják, hogy mik az aktuális szingapúri szabályozások. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem őket, de fordító program a barátunk és bár kisebb keresztrejtvénynek is megfelel a fordítás, de azért boldogulok. Szerintem az amerikai elnökhöz könnyebben bejutnék, mint ebbe az országba, de majd a helyszínen kiderül, a valóságban is ilyen forrón eszik-e a pitét.

24 óra múlva már a levegőben leszek, úton Isztambul felé. Azt hiszem, erre mondják, hogy a visszaszámlálás már megkezdődött. Ennek megfelelően érzem a szorítás jelentkezését a mellkasomban. Szinte felüdülés, amikor a gyerek felhív és könyvelési tanácskozásba kezd. Még ez jobb, mint azon agyalni, hogy hamarosan indulunk. Egyszer már megtettük ezt az utat, akkor London felé indultunk. Akkor is ideges voltam, aztán megállapítottam, hogy a reptéri eligazításokat csak a hülye nem érti. Őszintén remélem, hogy a törökök is lesznek olyan jók ebben, mint az angolok. Nem is én lennék, ha nem jutna eszembe 2016. június 28, amikor három öngyilkos merénylő Kalasnyikovokkal lövöldözött, majd felrobbantotta magát az Atatürk repülőtér nemzetközi termináljánál. 42 halott és száznál is több sebesült maradt a nyomukban. Na jó, itt fejezem be. Nem Gondolok Hülyeségekre!

Reggelre megérkeztek a beszálló kártyák. Én nyomtatok. Imádom az erdőt, de nem utazom olyan sűrűn, hogy ezért a két papírlapért aggódjak az erdőkért. Szóval, értitek. Klassz dolog a technika, hiszen ezeket a sorokat is annak köszönhetően oszthatom meg veletek, de jobb a béke, én nem a pult előtt akarok szembesülni vele, hogy éppen megmakacsolja magát. Bőröndök lezárva. Még néhány óra és a kaland megkezdődik.

*

Jóbarát hív, viccelődünk, aztán komolyra fordul a szó, a Golf-áramlat és hatásai, világméretű nemtörődömség és hatásai ... a felvázolt jövőképtől már a tálib vállról indíthatós sem olyan ijesztő.

***

Na, itt érkeztünk el ahhoz a részhez, ahol hirtelen azt sem tudom, miket írjak le először... hogy azért legalább nyomokban követhető legyen az utazás.

Még otthon apa úgy dönt, hogy a két bálnára emlékeztető bőrönddel és a két fedélzeti csomaggal busszal megyünk. Busszal. Tudom, vicces, hogy neki már ez is ingyen van, engem meg aligha visz ki egy taxi 900 forintért Ferihegyre, de azért ... Az is igaz, hogy lett volna jelentkező, aki kivisz, csak nem volt szívünk megszívatni a délutáni csúcsforgalomban. Végül hazudnék, ha azt mondanám, hogy kényelmetlen volt ez a megoldás, de neki mondjuk soha nem vallanám be. Oké, az Astoriától a Deák térig el kellett gurítani a két hajókoffert, de hát gurulnak, nem nagy kihívás. A reptér pedig felismerhetetlen, legalábbis az általam jól ismert parkolónak már nyoma sincs, a gaz is felverte.

Ferihegyen a becsekkolás a pultnál egy rémálom. Mindketten külön dossziékkal rendelkezünk a sok kinyomtatott levélnek, de azt hittem, ezt majd Szingapúrban fogják először igazán komolyan kérni, addig mindenki beéri az oltási igazolással és a negatív teszttel. Hát, nem! Az összes, vagy öt különböző angol nyelvű levelet kérik, ellenőrzik, lássanak bármit a képernyőn, amire meredten figyelnek. Végül a bőröndök is megkapják a hosszú útra szóló megkülönböztető jelzést, mi is a jegyeket és irány a tranzit.

A török légitársasággal repülünk. Némi késéssel indulunk és leszálláskor látva a hatalmas isztambuli repteret, kicsit elbizonytalanodunk, vajon maradt-e elég időnk a becsekkolásra. Maradt. Sőt! Leszálláskor nem a torkot tolták a géphez, hanem elég retrós hangulatban ballagunk le a lépcsőn a ránk várakozó buszhoz. Annyit tekergünk a hatalmas épületrészek között, hogy teljesen elvesztjük a fonalat, és még nem sejtjük, hogy ezt az utat, alighanem gyalog fogjuk visszafelé megtenni. Elhörpölünk egy nagyon finom és meglehetősen drága kávét a Jakie’s bárban, majd kiírják a kaput és nekivágunk a hatalmas reptérnek. Mozgó folyosók visznek, s végül még annyira sem tűnik bonyolultnak megtalálni a járatot, mint annak idején Londonban. A török reptér helybe hozza a Nagybazárt, ki sem kell merészkedned a városba. Ha hazafelé nyitva lesznek a korai órán az üzletek, szívesen körbenéznék a várakozás lassan múló percei alatt. A becsekkoláskor újból kérik a sok kinyomtatott levelet, a fene se érti igazán, miért olyan fontos némelyik. Egy újabb nyilatkozatot kell kitölteni, aztán el is nyel minket a torok, ami a géphez vezet.

A második török gép már igazi nagyágyú. A személyzet azonban – és itt még véletlenül se tartsatok bunkónak vagy nagyképűnek, amiért olyanokat kritizálok, akik nálam több nyelvet bírnak – elsősorban mindent törökül mondanak be, pedig az utasokat elnézve, biztos, nem ők vannak többségben. Angolul a Dear Passengers!-ig minden oké. Szépen, artikuláltan ejti a szavakat, mint egy angoltanár, utána egybefolyó kibogozhatatlan hadarás. Az ember néhány szóból igyekszik kihámozni a lényeget. Mivel igazán lényegesről nem eisk szó,így nem is olyan nehéz. A fiamék szerint a Turkish Airlines gépein kifejezetten jó a kaja. Hát, szerintem a British Airwaysé jobb volt. És ott egész úton itattak, kínáltak, itt a felszállás után gyorsan kapunk egy vacsorát, alig néhány órával az előző gépen kapotthoz képest, plusz egy üveg vizet és egy mini bort (kérésre). Aztán elsötétülnek a különleges ablakok és félhomány ereszkedik a kabinra. Nézheted a fedélzeti kijelzőkön a műsort, ami igazán lenyűgöző. Kezdve azzal, hogy már a felszállást is a pilóta szemszögéből élvezheti az utazó. Vagy alhatsz, ehhez kis takarót is adnak. A gépen kb. 20 százalékos a telitettség, magyarul kong az ürességtől. Lényegében oda ülhetsz, fekhetsz, ahova szeretnél, senki nem szól érte. Így tényleg sikerül is aludni néhány órát, mert amúgy a 3x3 üléses kiosztás nem lenne ehhez ideális.

A földetérés majd ötven perces késéssel érkezik el. Nem tudjuk, hogy miért a késés, hiszen pontosan indultunk Isztambulból, talán az útvonalmódosításhoz lehet köze, amiért nem vágtunk át a szokásos útvonalon Afganisztán felett, hanem a határ mellett kanyarogtunk. Szerencsére az időjárás nem nagyon tréfálkozott velünk, nem voltak fekvőrendőrök a levegő itt-ott felhőkkel tarkított országútján. Az utolsó perceket újra a pilóta szemszögéből élvezhettem, aztán puhán talajt fogtak a hatalmas gép kerekei és lassan, halk zeneszó mellett elgurultunk a megálló helyre. Már a torokban hőmérőzés fogadta az utazókat, utána pedig megszámlálhatatlan egészségügyi segítő terelgeti azt a néhány tétova utazót. Négy éve már megérkeztem erre a reptérre és többek között azt sem bocsátom meg a Covidnak, hogy most nem láthattam a reptér új büszkeségét, az építészeti csoda esőerdő-terminált. 

A valaha élénk nyüzsgéstől pezsgő reptér most kihalt, kordonok és nyilak terelgetnek az útlevél-ellenőrzéshez, amit itt mindig is komolyan vettek. Nem elég az útlevél és a repülőn kitöltött nyomtatvány, újból be kell mutatni a leveleket, majd arc szkenner pásztáz percekig, hogy végül egy zöld pipával jelezze, részéről elégedett a látvbánnyal. De akkor még a két hüvelykujjról is lenyomatot vesznek, s végül kapok egy sárga pöttyöt a felsőmre. Ez jelzi, hogy az első állomáson túljutottam. Segítőkész személyzet terelget a csomagfelvételhez, kulikocsit adnak, hogy ne zörögjük végig a repteret apró kerekes nagy bőröndjeinkkel, majd onnan a csomag szkennelős átvizsgálásához irányítanak. Még a fedélzeti csomagot és az apró ridikült is átvilágítják. Innen egy újabb séta után újabb regisztráció következik, most már a tesztelés előszobája. Újfent ellenőrzik a papírokat, mindet, majd mehetünk tovább a fülkék sorához, ahol egy pillanat alatt leveszik a mintát. Másoknak. Velem már megint csak a baj van. Mert a magyarban ugyebár van Tibor és Tiborné, ráadásul Tibor György és Tibor Györgyné... és ezt a jól rendszerezett apparátus nem tudja felfogni, hogyan lehet két azonos név különböző útlevélszámokkal. Az apróbb fennakadást végül sikerrel letudjuk, kapunk a felsőnkre még egy rózsaszín négyzetet, ami a tesztelést igazolja. Majd egy újabb regisztrálásnál egy nagy sárga R betűt és egy széket a várakozáshoz, amíg összejön a hét utas, akiket azonos szállodába visznek. A szállodáról előre semmit sem lehet tudni, jóllehet, kifizetni már hetekkel ezelőtt kellett. Mint ahogy a teszteket is, amiket még csak ez után végeznek (végzünk) el. Amikor az utolsó páciens is beérkezik, újabb séta következik a kényelmes buszokhoz. Kisbusz persze, de még így is legalább húsz ember férne el rajta, de most csak hetünket repít a belváros felé. Legnagyobb meglepetésemre a város egyik ikonikus luxusszállodája, a JW Mariott előtt teszi ki az indexet és kanyarodik a bejárat elé, mint valami túlméretezett limuzin. Szürreális, ahogy a buszon ülve kell megvárnunk, amíg kiszedik a csomagokat és a bejárat előtt felsorakoztatják. Mindenk alkalmazott teljes izolációs felszerelésben, mint valami sci-fiben. Ahogy leszállunk, már foghatjuk is a bőröndjeinket és irány a recepció. A recepciósok is teljes védőfelszerelésben, műanyag paraván mögött. Az előcsarnokban a puha, süppedős szőnyegeket gondosan leragasztott nylon borítja. Ismét a papírhalmaz ellenőrzése, aztán kapunk 4 csomag tesztet, amelyeket majd nekünk kell megcsinálunk adott időben. 500 szingapúri dollárt levonnak a bankkártyánkról, ha netán valami kárt tennénk a berendezésben... persze, ha nem lesz gond, majd visszafizetik a távozáskor. Ez kb. 110 ezer forintnak megfelelő összeg. Az aranyszabály: a kapott kártyával aktiválhatod a liftet, aztán a szobád ajtaját is. És, ha ott beléptél, akkor a következő 14 napban sehova ki nem léphetsz. Az interneten látom, hogy micsoda csodás tetőtéri medencéje van a szállónak, hogy a közösségi terei milyen fantasztikusak, de ebből semmit nem fogok élőben látni. Az egész kihaltságból látszik, a szálloda a túlélés jegyében vállalta a karanténos utazók elhelyezését.

A szoba egyébként kb. 25 nm-es. Ez a legolcsóbb elhelyezés. A nagyobb méretű szobák persze jóval drágábbak is. Ez is nyolcszáz-ezer, bele sem gondolok, mennyi a többi. A szobánk a 11. emelten a belvárosra nyílik, szemközt a patinás Raffles Hotel páváskodik. Talán a leghíresebb hotel Szingapúrban, amely tökéletesen jeleníti meg a korabeli Szingapúr gyarmati történelmét. Nevét a modern Szingapúr alapítójáról, Sir Stamford Rafflesről kapta. Visszatérve a szobánkra, rengeteg tükörfelület igyekszik a kissé szűkös teret felnagyítani. A szoba szűkösségét amúgy a fürdőszoba tágassága igyekszik ellensúlyozni, ami más alkalmakkor jó megodás lenne, de most 14 nap bezártságnál tudnék értékelni egy picivel tágasabb szobát. Vagy egy erkélyt, de az ilyesmi az itteni szállodáknál amúgy sem jellemző. Megy a légkondi, nem is lenne értelme nyitott erkélyajtóval élvezkedni a levegőn. A fürdőszobában egyébként hatalmas kád terpeszkedik, a zuhanyban esőztető zuhanyfej, a külön helyiségben levő wc ülőkéje pedig előre melegített! Itt hangosan felröhögtem, mert ugyebár itt az éves átlaghőmérséklet is 30 fok körül van. Igaz, megy a légkondi, ennek megfelelően az ágyon heverészve is érzem, többet kell magamra húznom egy bugyinál és topnál a következő két hétben.

Későn érkeztünk, már az hisszük, nem is kapunk vacsorát, de egyszer csak kopognak. Mire maszkban ajtót nyitunk, sehol senki, csak egy adag étel az ajtó melletti asztalkán. De mi ketten vagyunk! Kinek lehet itt a láthatatlan alkalmazottak világában reklamálni? Hogy nem az van az ételtartóban, amit a recepción adott menü felsorol, már említésre sem méltó álprobléma. Közben odabent szembesülök vele, evőeszközből is csak egy személyre van az egyébként kedves kis konyhácskában. Találunk egy e-mail címet, jobb híján oda írjuk meg a bánatunkat és mire beleélnénk magunkat a panaszba, érkezik egy bocsánatkérő levélke és hamarosan egy evőeszköz-csomag. Már nevetünk, hogy kaja akkor mégse? De újabb koppantások után újabb adag étel terem az asztalon, embert megint nem sikerült megcsípni, pedig fürgék voltunk. Nem is tudom megfogalmazni, milyen érzés ez a láthatatlan kiszolgálás. A tv-ben minden mi szem szájnak ingere, ingyenes wifi és az esti fényekből is érezhető, hogy a nappali kilátásban is el lehet majd veszni néhány órácskára.

Gyerekekkel a kapcsolatfelvétel persze azonnal megtörtént. Az itteniek máris intézkednek mindenféle segélycsomagok bejuttatásán, az otthoniak pedig megnyugtató videókat küldenek a szőrösökről. Láthatóan jól elvannak nélkülünk, és ennek egyszerre örülök és kicsit nehezményezem is.

Folytatás következik, amikor már tényleg karantén szagú lesz az egész nap.

UTAZÁS COVID IDEJÉN 2.

Nekem az utazás világ életemben stresszel járt. Három éves koromban nem akartam hazamenni a Balatonról, ott hisztiztem a pályaudvaron és hát a szüleimnek nem akaródzott egy üvöltő gyerekkel felülni a vonatra, így aztán azt találták mondani, hogy „megyünk egy másik Balatonra”. A vonatról aztán buszra kellett szállni, de addig nem is volt baj, amíg le nem szálltunk és nem lett túlságosan ismerős a környék. Na, onnan megint ordítva cipeltek hazáig, mert én továbbra is a másik Balatonra akartam menni.

De a viccet félretéve... Felnőttként belekóstolhattam az idegenvezetés szép, de embert próbáló világába is. Az indulás előtt egy héttel már rémálmaim voltak, mindenféle katasztrófa forgatókönyveket vizionáltam, elveszett útlevelekről, halálos balesetekről, eltévedésekről, aztán kemény gyomorgörccsel letudtam az egy hetet, tíz napot. Amikor pedig a család utazott ... na igen. Lakókocsival mentünk nyaralni. Az útirány szinte kizárólag Ausztrián át (a híres-hírhedt grazi emelkedőn) vezetett Olaszországba, a jesolói félsziget végére, Ca Savioba. Az a grazi emelkedő igazi rémálom volt minden alkalommal. Nem tudtunk úgy arra járni, hogy ne legyen éppen valami építkezés és mivel általában éjszaka utaztunk (kerülendő a hőséget), sűrűn kaptunk ki záporokat is. Vagy mondhatnék inkább özönvizet. Lakókocsival viszonylag lassan halad az  ember, így aztán még a lomha kamionok is előztek az építkezés miatt leszűkített sávokon, miközben a szakadó esőben inkább csak sejtette az ember a környezetét, mintsem látta. Mire az olasz határ előtt megálltunk egy kis pihenésre, én már kész idegroncs voltam. A gyerekek közben édesdeden aludtak hátul.  Az utazásnak igazán csak ez az első része készített ki és bármennyire próbáltam ezen uralkodni, szinte sohasem sikerült. Viszont a hazaút előtti két napon már a családom is tudta, mindenki jobban jár, ha nem szólnak hozzám.

De teltek az évek, talán én is edzettebb lettem, mígnem... az egyik fiamra külföldön talált rá a szerelem. Az esküvőt itthon és ott is megrendezték. Természetesen nagyon örültem a boldogságának, ráadásul a menyem is egy kincs, tehát aggodalomra semmi okom nem volt. Mégis. Az utazás előtt két héttel úgy ébredtem, hogy nem voltam képes két métert egyenesen megtenni. Imbolyogtam zúgó fejjel és ha már a férjem receptjeiért el kellett mennem, hát megemlítettem a dolgot az orvosnak is. Hamarosan egy kórházi ágyon feküdtem, karomba folyt az infúzió és CT vizsgálatra vártam. Pedig én tényleg nem féltem az utazástól. Csak eszembe jutott, hogy a gyerek a világ másik felén, idegen kultúrában fogja leélni a következő ki tudja, hány évet. Ha lesznek unokáim, talán meg sem értjük egymást. Nem szabad agyalni! Mert ennek ilyen váratlan következményei lehetnek. Szerencsére az indulás előtt kiengedtek és nekivághattunk a nagyvilágnak.

Mostanában kevesebbet utazunk. Sokkal kevesebbet. Van két kutyánk, akik helyhez kötnek és voltak idős nagyszülők, akik legalább annyira. Időközben megszületett az első unokánk és a vállakozó kedvű fiatalok el is hozták megmutatni a még élő dédnagyinak. Megbeszéltük, hogy fél évvel később mi utazunk hozzájuk. ... és akkor beütött a Covid.

Húsz hónapot kellett várjak a következő találkozásra! Húsz hónapot. Amikor Levit a karomban tarthattam, három hónapos múlt. Most a második születésnapját ünnepelhetjük együtt. És ott lesz a húga, aki most három hónapos. Csoda, ha ideges vagyok? Ez az út nem hiúsulhat meg! Ideges vagyok? Igen. Nem akarok, de az előzmények ismeretében ez nyilván nem olyan dolog, amit befolyásolhatok. És persze itt hagyni a hátországot ilyen hosszú időre, ez sem egyszerű. Az ember agya jár, vészforgatókönyveket fogalmaz, „végrendelkezik”, próbálja elképzelni az elképzelhetetlen két hetes szállodai karantént, és nem utolsó sorban a találkozást az apróságokkal, akikkel bár skypon próbáltuk tartani a kapcsolatot, de hát az mégis más, ha ott termünk a magunk testi valójában.

Tegnap beszélgettünk és az én fiam azt mondja Levinek: A nagyiék hétfőn már itt lesznek. Bennem megállt az ütő. Hétfőn? Nem szerdán megy a gép? Mire a gyerek megnyugtat, hogy Levi még pici, a napokat nem ismeri, de azt tudja, hogy egy nap említése a „hamarosan”-t jelenti. Kösz fiam, világos, csak éppen néhány ősz hajszállal megint több lett.

Ma pedig tovább gyarapodott az ősz hajszálak száma. Ebédelünk nyugodtan a nyaralóban. Már amennyire a folyton szemtelenkedő darazsak mellett erre mód van. A légycsapóval az egyik felé legyintek, érzem, el is találtam ... és egyenesen oda pofoztam a tacskónk fejéhez. Nem is látom igazából, csak a kutya ugrik el az asztal alól és dörzsöli a pofáját a fűbe. Megcsípte? Google a barátunk, azonnal keresem, mit tegyek, mire azonnal orvoshoz irányít. Orvoshoz? Itt? Miközben a kutyát próbálom megvizsgálni és jégkockával hűsíteni a vélhető helyet, állatorvosi ügyeletet keresek. Már nem is a közelben, bárhol a Balaton mentén. Nincs. Elrohanok a közeli cukrászdába, ők itt élnek, tündéri spánieljük van, biztos tudnak valamit, ha baj van. Székesfehérvárra mennek, mert csak az vagy a kaposvári rendelő ügyel. Remek. Waze 56 percre taksálja az utat. Ha a kutya anafilaxiás sokkot kap, akkor annyi. Már eltelt fél óra, nem dagad sehol, nem nyálzik, nem kaparja semmijét. Megúsztuk? Egy óra múlva hozza a labdáját. Azt hiszem megmarad. De én megint néhány évet bónuszban öregedtem. Így az utazás előtt néhány nappal ez direkt jól esik. Ja, nem.

*

Régi rossz szokásom, hogy repülős utak előtt légi szerencsétlenséges filmeket nézek. Most erőnek erejével távol tartom magam az Aerplane filmektől. Nem akarom tudni, mik az esélyek a havas hegyek közti landolásnál vagy éppen a tengeren. Ehhez képest a hírekben másról sincs szó, minthogy a tálibok átvették a hatalmat Afganisztánban. Nem békés társaság, könnyen elsül a kezükben egy puska, vagy akár egy vállról indítható akármi. És a TK54-es járat útvonala a fejük felett vezet át. Azt hiszem, borzongásnak most ez is megteszi.

Korán reggel keltünk, a négylábúakkal lementünk a partra. Dobáltuk a labdát a vízben és a parton. Otthon megkapták a reggelit. Mondhatni, a rutin mindenekfelett. Ők még nem tudják, hogy ez nem lesz így mától. A vonatindulást kiszámoltuk vagy inkább kicentiztük. A Balaton expressz 7:54-kor állt meg és 9:30-ra ér a Délibe. A PCR-tesztelésre 9:40-re van időpontunk. Kicsit necces. Főleg, ha a hangosbemondó azt recsegi a fejünk felett, hogy a 7:54-es szerelvény 10 percet késik. Javukra szóljon, hogy behozták a késést, mi pedig 9:40-kor beestünk az ajtón.

A teszt egyébként aranyos dolog. Az időfoglalás után ki ne lépj, mert nem árt elolvasni a tudnivalókat. Mint például, hogy a teszt elvégzése előtt 3 órával nem ehetsz, nem ihatsz, nem moshatsz fogat, nem öblögethetsz, nem rágógumizhatsz. Amúgy sokkal rosszabbra számítottam. Azt írják, hogy kicsit kellemetlen, de nem fájdalmas a mintavétel. Nos, még kellemetlennek sem mondanám. Kicsit csiklandoz. 24 órán belül majd érkezik az eredmény. Addig zabszem beszorul.

Update! Az eredmény megérkezett: Negatív! Utazunk!

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondoltunk a kutyákra napközben. Csak kb. ezerszer. Este 6-kor már nem bírom tovább, felhívom a fiamat, hogy nnna, milyen volt a nap? Hát, Colin egész nap a kerítésnél várt bennünket, úgy kellett becsalogatni a házba, nehogy napszúrást kapjon és hogy igyon. A kicsit Carlos nem hagyja merengeni. És ez még csak az első nap.

Az utazás stresszel jár akkor is, ha minden a tervek szerint alakul. Csak olyankor az ember a stresszt izgatottságként éli meg. De amikor a hírekben azt hallod, hogy a reptéri légi irányítók munkalassítással igyekeznek munkaügyi vitájukat rendezni, nagyot nyelsz. (és a zabszem megint szorulni készül) Nyilván nem véletlenül nyúlnak ilyen eszközökhöz, de a bánatos életbe... Két óra áll rendelkezésre egy vadidegen reptéren az átszállásra, jó lenne nem lekésni a gépet, ami a célunkhoz repít.

A negatív teszt birtokában megrendeltem végre az utasbiztosítást is. Nem filléres móka, reméljük, nem is lesz rá szükség, de tény, hogy nyugodtabban vág neki az ember, ha az iratai közt tud egy ilyen cédulát is.

UTAZÁS COVID IDEJÉN ... napló augusztus 14-től, bár az út majd csak 18-án kezdődik.

A cím már önmagában fals, hiszen az egész ott kezdődött, hogy emiatt a világméretű őrület miatt NEM utazhattunk el. Tavaly április esején indultunk volna, de ez abszolút áprilisi tréfaként (kifejezetten a rosszabbak közül való tréfaként) elmaradt. Az unokám keresztelője is elmaradt, mert nagyi nélkül majd tízezer kilométernyi távolságban nem lehet megkeresztelkedni. Aztán az élet úgy hozta, hogy már két unoka vár a nagy napra a Nagy Vízen túl.

Talán Most!

Nem túl optimista ez a két szó így az indulás előtt néhány nappal? Hát, tényleg nem, de ez a bizonytalanság az eltelt hónapok alatt beitta magát a bőrünk alá. Amikor odakint élték a nyugodt hétköznapokat, itt bezárkóztunk. Amikor itt teltházas focimeccsekkel kinyílt a világ, odakint szigorítottak. Már nem is kerestük a magyarázatot, csak elfogadtuk a pillanatnyi helyzetet, amely folyamatosan helyhez kötött bennünket. Hogy ez lelkileg mennyire megterhelő, azt sokan talán nem is érzik. De nem így álmodoztam nagymama-korom idejéről, viszont ezt dobta az élet. A fiam, akiről azt hittem, úgy kell majd kirakni otthonról, igazi kalandorként vágott neki a világnak. A világ pedig bekebelezte őt, amikor belenézett egy bájos sötét szempárba. Így van ez jól, hiszen ha ő boldog, én is az vagyok. Az ő boldogságának pedig beteljesedéseként mára már két csodaszép apróság tanulja a magyar nyelvet két másik mellett, a világ másik felén. Egyiküket 3 hónapos korában tarthattam a karomban, most a második születésnapját ünnepeljük majd együtt. Másikukat még csak kamerán keresztül láttam, hallottam, éreztem. De most – talán – nekiindulhatunk végre, hogy több, mint másfél év után újra megölelhessük őket.

Nem lesz ez olyan egyszerű, mint így első olvasatra tűnhet, de nem tudtak olyan megkötéseket, akadályokat gördíteni elénk, amelyek elvehették volna a kedvünket az utazástól. Nem azért, mert már kétezer éve is úgy tartották, hogy „Utazni muszáj!” . Jó, ez eredetileg „Hajózni muszájt” jelentett, de legyünk most általánosabbak a megfogalmazásban. Utazni jó, mert az ember idegen kultúrákkal találkozik, tanulva szerez élményeket vagy élvezettel tanul a világról és önmagáról. És utazni kényszer, ha a család egy része a messzeségben találta meg élete egy szeletének helyszínét. Ez a „kényszer” normális esetben izgatottsággal, várakozással párosul. A mai bolond világban nem kevés szorongással.

Tesztek, oltások, tiltások, kötelezettségek... megannyi kerékkötője az izgatott várakozásnak. Az esetünkben például esélyünk sem lett volna oltások nélkül útra kelni. De kell indulás előtti negatív PCR-teszt is, amit a földet éréskor megismételnek, aztán kéthetes karantén, amolyan modernkori luxusbörtön, s csak utána ölelhetjük meg szeretteinket. Még fogalmam sincs, milyen lesz két hétig négy fal közé zárva várni a „szabadulást”, hogy röpke két hétig élvezhessem az unokáim társaságát. De magamat ismerve íródik majd erről is egy „börtön-napló”.

És akkor még egy szó sem esett arról, hogy ez az egy hónapnyi távollét mennyire bolygatja fel az itthoni életünket. A két kutyánk még mit sem sejt a rájuk váró „megpróbáltatásokról”. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a másik fiunk és élete párja vállalták, hogy saját kutyájuk mellé véve őket, megpróbálják pótolni nekik a gazdiékat. Akik bizony nyilván elkényeztették őket, úgyhogy a legnagyobb igyekezettel sem lehet reprodukálni azt a megszokott életet, amit eddig éltek. Kihívás lesz ez mindannyiuk számára, tudom. És nekünk is a sok-sok ideszálló gondolat.

Nem jelez fontossági sorrendet, hogy az édesanyámról csak most ejtek szót. Egy újabb nehéz érzés, hogy őt is magára hagyom egy kerek hónapra. 84 éves éves, rettentő magányos apu halála óta és konok a végtelenségig jó sváb származása okán. A nagyfiam másfél évnyi kihagyás után végre dolgozhat, ráadásként a nyakába lőcsöltem a két kutyánkat. Nyomaszt a gondolat, marad-e ideje és energiája a nagyira, aki nem könnyű eset. Mint ahogy nyomaszt az is, hogy a gyerek egyik nap még Romániában, másnap már Szerbiában, utána az ország egyik végében, hogy aztán gurulhasson a másikba. Jó dolog, hogy van végre munkája, de ez az állandó utazgatás nem nyugtat meg.

Szóval, utazni jó. Jó, ha csak az a problémám, hogy az új fürdőruhát vigyem-e vagy azt a másikat, amit már kiszívott a nap, de imádom. Hogy a kényelmes szandál mellé vigyek-e szalmakalpot a tikkasztó napsütés ellen; de utazni már nem is olyan felszabadító érzés, ha arra gondolok, mit hagyok itthon. És nincs választásom, mert tudom, hogy mi vár az út másik végén. Szóval, ilyen az, ha utazni muszáj!

folytatása következik...