Boldog új évet!

...és hamarosan itt a Karácsony

Kívánok minden erre járónak békés, meghitt ünnepeket, gyertyafényt, lágy dallamokat, hóesést és forró sült gesztenyét, forraltbort és illatos teát, mézes süteményt és fenyőillatot!
Kívánom, hogy visszagondolva az évre, a szép és jó emlékek legyenek többségben, hogy reményteljes, boldog új évet várhassatok egészségesen, fizikailag és lelkileg egyaránt!
Kapcsoljátok ki a gépeket és beszélgessetek a szeretteitekkel, játszatok a gyerekekkel, unokákkal, a szerelmetekkel! Ne mondjátok, írjátok senkinek, hogy KEKÜ meg BÚÉK... legyen idő a szavakra!
Puszi
Golden

Mikulás és más gondolatok

3 évvel ezelőtt azt hittem a szívem szakad meg december 6-án reggel. Morgannal tartottunk az állatorvoshoz, hogy örök búcsút vegyünk tőle, mert már nem akartuk, hogy tovább szenvedjen. Ez a kép akkor készült, és ahányszor ránézek, annyiszor szorul össze a szívem, mert a kép alapján csak egy öreg kutyust látok, tele bizalommal, mert a családjával autózott. Az nem derül ki ebből a képből, hogy már úgy kellett kézben elvinni a kocsiig, hogy már nem tudta végezni a dolgát, pedig nem bántuk volna, ha akárhol teszi is.
Aki szereti a kutyáját, annak is szembesülnie kell a kegyetlenül nehéz döntéssel, amikor el kell őt engedni;

... és bár így leírva talán rosszul hangzik, de bármikor merem vállalni a véleményem, hogy ha kutyásnak vallod magad, akkor újra hazaviszel egy kis négylábút, egyszerűen, mert muszáj, és lehetőleg minél hamarabb. Én is azt hittem, hogy idő kell, amíg erre rá tudom szánni magam, de borzasztó rossz volt hazamenni az üres lakásba, úgyhogy december 11-én beköltözött hozzánk Colin. Nem Morgan helyett, nem őt pótlandó, mert arra a kis vakarcs úgyis képtelen lett volna. 15 év nagy idő, rengeteg emlék, szépek és kevésbé szépek, érzések és hangok kísértik ilyenkor az embert. Nem felejteni akar, csak a fájdalom csillapítására törekszik, és ezt a szerepet az új jövevény hiánytalanul biztosítja. Aztán telik az idő és azon veszed észre magad, hogy Morgan emléke mellett a szíved már ezé a kis terroristáé, aki imádja tépni a papírt és a fülhallgatót, a távirányító a mániája és a strandpapucs, de a dugi nasi vagy a szőlőzsír sem rettenti el. És neveled, de haragudni nem tudsz rá, hiszen baba még, próbálgatja kis oroszlánkörmeit, hogy egy kis képzavarral éljek. És idővel meghálálja a törődést és igazi társsá válik.

3 éve történt, de mintha tegnap lett volna, hogy az öreg puttonyos nemcsak vitt, de hozott is boldogságot a családba.

DugóDani

Na, végre összejött! Elmentem megnézni Alessiáék új családtagját, mielőtt még ivarérett pasi lesz. Na nem, még csak 10 hetes és kb. úgy néz ki, mint az első képen, mert persze fényképezőgépet vinni elfelejtettem, bár amilyen kis fürge ürge, úgyse tudtam volna egy tisztességes képet csinálni róla.

Vagy Károly miatt, aki - ha valaki nem tudná - Charlie, a golden. Aki rettentő féltékeny. Eddig is igen viharosan üdvözölt, de most egészen oda volt, hogy láthatóan nem(csak) miatta érkeztem. De mert én egy rendes Golden vagyok, azért pracliztam az öreg fiúval, meg gyömöszöltem a buksiját, ami igen fárasztó, mert olyankor őfensége elterül a kövön, ami az én nehezen hajló derekammal már messze van.

Na, de térjünk vissza Dugóhoz, aki amúgy Buddy, de szerintem akkor is dugó, vagy ahogy a saját gazdája aposztrofálta, seggdugasz. Mert az, de az édesebbik fajtából. Barátságos, bujós, vidám, mert hát milyen is legyen egy kölyökkutya. Egészen elképesztő módon apportírozik, és már azt is tudja, hogy a gazdi ölében ücsörögve nem mászunk fel az asztalra, még ha ott éppen mézeskalácsot is rejt egy illatozó doboz.
Azon jót kacarásztam, hogy új családjában mostanában tudatosult csak, hogy ha megnő, akkor azért valahogy így fog kinézni, hacsak nem járnak vele majd kozmetikushoz. Na igen, ez az az eset, amikor ha az embernek éppen nem volt valami problémája, akkor csinál magának. De Dugó szerintem bőven lesz olyan aranyos, hogy ez viszonylag csekély ár legyen cserébe.

Írhatnék hosszú élménybeszámolót a két ebedliről, akik azért rendesen felforgatták a család nyugis életét, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy egy fél kilós és egy majd ötven kilós kutyust kell összeszoktatni úgy, hogy az egyik ne őszüljön meg idejekorán, de a másik is túlélje. Mert Dugót nem kell ám félteni, rendes gyerek, ott bosszantja az öreget, ahol éri, Charlie meg még nem volt olyan helyzetben, hogy osztozkodnia kelljen szereteten, gügyögésen, játékon vagy éppen egy finom falaton. Mondom... írhatnék, de nem írok... egyrészt, mert az alatt a másfél óra alatt, amíg ott voltam, csak apró töredékét láttam kettejük kalandjainak, másrészt erre való a gazdi (aki viszont mostanában eléggé be van havazva); és nekem sem szabad megfeledkeznem arról, hogy Colinról is írnom illenék időnként.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a kis idő is elég volt, hogy kedvet kapjak megint a bébizéshez, úgyhogy nem is baj, hogy ilyen zergekergető hideg van odakint és Colin már nyüzsög, hogy menjünk egy kicsit összefagyni, mert ettől legalább megjön a józan eszem.
De azért... Dugó... akarom mondani, Buddy ... nőj nagyra! ... és mint tudjuk, a nagyság legtöbbször nem mérhető centikben.

November 1. kapcsán *frissítve

Hát, ez van… apai nagyszülők sírja még rendben. Csendes elfogódottság van bennem minden alkalommal, ha oda megyünk, de semmi igazi mély érzelem, hiszen nem is ismertem őket. Aztán az anyai nagyszülők sírjánál menetrendszerűen szorul össze a szÍvem. Addig kellett volna mennem hozzájuk, amíg éltek. Hosszú évekig én voltam az egyetlen unokájuk, aztán én maradtam az első… és ez kivételezett helyet jelentett. Volt egy fantasztikus almafájuk, a szabolcsi jonatán alma sehol nem volt ehhez képest. És már nagy ló voltam, de az első almát a fáról minden évben elrakta a nagyapám, mert az az enyém. Aztán sorban az összes unoka megkapta a magáért, végül szabadrablás, aki legközelebb volt, vitte a termést. Én meg botrányosan ritkán mentem, mert első volt a szerelem. Most meg a falba verem a fejem. De legalább van egy csomó gyönyörű emlékem róluk, amitől nemcsak november 1-én gondolok rájuk, hanem évközben sokszor. Tudom, hogy ez sem pótolhatja az elmulasztott találkozásokat, de azért jó arra gondolni, hogy milyen igaza volt nagyapámnak, amikor azt mondta, csak az hal meg, akit elfelejtenek. Hát, őket tuti nem felejtem el soha! Kár, hogy mégsem tudom már megsimogatni a kezüket, puszit nyomni az arcukra, vagy csak odabújni a nagymamai köténybe.

Apósom sírja egy más tészta. Amíg élt, nehéz embernek tartottam, nagyon nehéznek. De a halálával olyan helyzetbe hozott minket, amit életében talán nem érhettünk volna el. Azt hiszem hálás vagyok neki, amiért gondoskodott rólunk, még ha esetleg nem is így tervezte. És hálát adok egy felső akaratnak, amiért a fia nem rá hasonlít. Sem külsőleg, de leginkább belsőleg. A férjem jó ember! Az apja a maga módján volt az, de szerintem csapnivaló férj és apa volt. De ezzel nem nekem kellett megküzdenem, úgyhogy nem török pálcát felette. Egy kapcsolatban amúgy is szerintem az ember aszerint is kap, ahogy nyújt…

Szóval hozzá ha felmegyek, akkor nem igazán miatta megyek, sokkal inkább a férjem miatt.

A nagyfiam nem akar feljönni a nagyapja sírjához, amit megértek. Csak azután született, hogy a férjem édesapja meghalt, nem ismerte, nem kötődik hozzá. Ráadásul a síron a név az ő neve is, és ez szerinte mélységesen deprimáló. Amúgy sokat poénkodunk a sírkövön, ami lehet, hogy nem túl elegáns dolog egy temetőben, de ha egyszer… az apósomat Györgynek hívták, és a sírköves úgy véste ki a nevet, hogy az o betű felett két kis kerek lyuk az ékezet, tisztára, mintha leselkedne valaki. Képtelenség ettől elvonatkoztatni, úgyhogy minden látogatásunknál megpaskolja a férjem a felirat felett a gránitot, ha már életében nem lehetett ilyen közvetlen az apjával.

Jaj, tudom, ez így most hirtelen kicsit furcsa váltás lesz, de Mindenszentek napja alkalmából nem fogjátok kitalálni, min sírtam el magam. Nagyszülők nálunk, beszélgetünk, égnek a gyertyák, de nem a halottainkra emlékezünk, csak ami éppen eszünkbe jut. Gondolok egy hirtelent, előkapok egy házilag készült dvd-t, a borítón a gyerekek (és a kutya… az előző)… mondom, nézzünk egy kis unokásat! Most úgysincsenek itt, hogy tiltakozzanak. És elindítom…. Morgan kutyánk életéről a képválogatást, merthogy az volt, csak a gyerekek összezavartak a borítón. És még mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek! 

Morgan már három éve nincs velünk, de előtte 15 évet töltöttünk együtt pici kölyök korától a végelgyengülés napjaiig. És az utolsó év kockáit látva, bevallom, eltörött a mécses. Annyi csodás emlékünk van róla, amit picit elhalványított az utódja, aki már három éve velünk van. De most tíz percre visszakaptuk az öregfiút, itt volt velünk, éreztük az izgatott lihegését, a szőre puhaságát, a mindenek feletti szeretetét. És meglepően fájdalmas volt látni az öregségét, ami akkor, vele együtt megélve, fel sem tűnt. És az utolsó kocka, amikor a kocsiban hasal… tíz perc múlva pedig a karjaink között elaludt…örökre. Szóval, ezen muszáj volt sírni egy kicsit. És remélem nem tartja senki kegyeletsértőnek, hogy ezt így Halottak napja kapcsán meséltem el. Szerencsés család vagyunk, nekünk hosszú ideje „csak” ő volt a veszteségünk. Mert családtag volt ő is.

És kénytelen vagyok frissíteni a bejegyzést, mert közben olvastam valamit, amit egész egyszerűen muszáj megosztanom veletek is. Minden szavával egyetértek. Köszönet érte a demenyakotsog.cafeblog.hu-nak és Judit-nak ismeretlenül is.

 "Halottak napja nem egy kényszer, hogy temetőbe menj, nem egy kirakat napja az emlékezésnek, hanem egy lehetőség, hogy megállj, gyertyát gyújts és azt mondd:

“Minden nap hiányzol…“

Mindegy, hány lába volt a veszteségednek, kettő, négy vagy akár három mint Sanyinak…a fájdalom nem tesz különbséget.

Gyújts egy gyertyát, emlékezz a legkedvesebb pillanatra, mert ez a nap lehetőség, hogy ők még tovább éljenek…egy történetben, egy fényképen, vagy ebben a blogbejegyzésben…”

A kémény meg az ő seprése

Amúgy csípem a kéményseprőket, de komolyan. Amikor látok egyet, mindig megfogom a gombomat és addig el se engedem, amíg nem látok három szemüvegest, vagy három macskát, de szemüvegesből garantáltan több járkál a Rákóczi úton. Nem egészen vágom, minek jöttek az idén másodszor is, de hát jöjjön, ha ez neki fontos, engem nem zavar. Bár, haragszom is rájuk, mert a cirkócserénél alaposan megfingattak, de hát nem vagyok haragtartó, elnézem nekik, hogy ugrott a garanciám a drága készülékre, és tök feleslegesen kidobattak velem egy kisebb vagyont az ablakon. Ez így kicsit kusza, tudom, ezért elmesélem az elejétől fogva.

Volt egy Junkers cirkónk, amelyik 24 év szolgálat után úgy döntött, ennyi volt. Nem is vehettük rossz néven tőle, igazán derekasan szolgált. Elballagtam és vettem egy tökéletesen megegyező készüléket, de tényleg, minden paramétere ugyanaz, csak a neve Bosch, és ez itt nem a reklám helye. És akkor kezdődött a kálvária.

Akkor szerelik csak fel, ha előbb egy energetikussal csináltatok 36 ezer forintért egy felmérést, hogy ehhez a légköbméterhez mekkora készülék kell. Mondom, én azt tudom. Akkora, mint az előző, mert ugye annak idején se hasból dobtuk fel a falra, akkoriban is megjárta a kivitelező a kötelező köröket az ilyen papírmunkák ürügyén. Fizetni legalábbis már akkor is kellett érte. De én azt nem tudhatom, azt csak szakember tudhatja, 36 ezer forintért. Oké, mert a hülyeségig becsületes vagyok, megcsináltattam a „tervet”, ami ugye idő és pénz veszteség, de hát örüljek, mert szép a vénasszonyok nyara, még nem fagyunk meg. (Ez nem idei történet, de a körülmények szinte ugyanilyenek voltak) Kéményseprőtől is engedély kell, hogy a kémény megfelel-e. Banyek, ideáig megfelelt, ráadásul pár éve egy ilyen ellenőrzés során a kéményseprő azt mondta, elöregedett a bélelés, újra kell béleltetni, ő el is vállalja, megcsináltattuk, majd egy százas volt, de ha kell, hát kell.

És kellett fém kaminlyuk-ajtó is, nem tudom, minek, de ha kell, 6 ezerért a hülyének is megéri. Ja, de hát biztosan nem fogják megadni az engedélyt, ha a műanyag nyílászárós lakásban nincs abban a helyiségben, ahol a cirkó lakik, az ablakon szellőztető rács. Ó, köszönöm, mi az nekem. A cég ugyan már nincs meg, akik az ablakot beépítették, de egy másik hajlandó a 18 ezres ablakra, 35 ezerért két rácsot szerelni. Tényleg, aprópénz. 

És akkor jöttek a kéményseprők, akik nem kérték az energetikai tanusítványt, nem érdekelte őket a két ablak, viszont… a kéménybélelés nem rendszerazonos, hangzik az ítélet, ugyanis a kedves kolléga csak a bekötés és a kémény vége között cserélte ki a bélést. A bekötés alatti másfél méter a kaminlyukig a régi. Úgyhogy végül engedély nélkül szerelték fel végül a készüléket kb. egy óra alatt, mert még a vezetékek és bekötések is pont ugyanoda estek. Szerencsére ezek a kütyük úgy vannak kitalálva, hogy a garancia idő lejárta előtt úgysem romlanak el, garantáltan csak utána, úgyhogy a dolognak végül is nem volt nagy jelentősége, bár az a feleslegesen kidobott 77 ezer forint azért erősen fájt. Megjegyzem, ez a bizonyos engedély azóta se hiányzik senkinek, valahányszor ide kéményseprő beteszi a lábát.

És akkor érkezik ma a kémények szigorú őre, meggyújtja a még el se olvasott újságomat, ami kiröppen a kéményen át, mér, elégedett, és beleköt a szagelszívóba!!!??? Mondván, amit az elszív a konyhából, azt a cirkó visszaszippantja kintről, mert az nem helyes, hogy nekem egy szellőztetőbe megy a szagelszívóm. Mi vaaan? Nem is értem, de olyan átéléssel mondja, mint aki biztos az igazában, ráhagyom, bár hülyeségnek tartom. És különben is, minden ablakra kéne szellőztető rács, mert majd egyszer arra ébredünk, hogy nem ébredünk. Vicces. Aha, azt hiszem, itt döntöttem úgy, hogy az elmeorvos nyugalmával kikísérem a derék mestert, miután aláíratott velem egy csomó papírt, amit se elolvasni nem lehetett, se ő nem mondta el, miket ikszelgetett be rajta.

Azóta itt ülök a 3,60-as belmagasságú térben, ahol lényegében az egész lakás egy légtér, nagy légtér, és azon gondolkodom, hogy ha az elmúlt huszonsok évben nem lett itt semmi bajunk, akkor most kezdjek aggódni, mert a tudomány mai állása szerint kellett volna, hogy legyen, vagy csak egy újabb lehúzós ötleten gondolkodnak, mert már régen fizettünk?

Egy jó reggel...

Már attól jó, hogy az időjárás megemberelte magát, mert ami tegnap volt, hát... nehéz lesz hozzászokni. Szél, eső, hideg... oké, ősz van, de azért... az már csak hab volt azon a bizonyos tortán, hogy az esti kutyasétáltatások gazdája ügyesen a nyakamba lőcsölte a programot, vihogtak is rajtam a sorstársak odakint a parkban, miközben a szél beügyeskedte a vizet minden őrizetlenül hagyott kis résen a ruhánk alá.
De ma... mire hazaértünk a parkból, forró tejeskávé várt. Itt már kezdtek kisimulni a ráncaim, aztán megérkezett Alessia, aki kispirost itt parkolja, amíg ő okosságokat gyűjt a fejébe az olasz tanfolyamon, és olyan illatozó szilvás piskótát hozott kóstolónak, hogy a kutya azóta sem hagy békén. Na ja, ha egyszer a fahéj a gyenge pontja. Ezek után talán még koncentrálni is fogok tudni a mai nap feladataira. Szóval, ez egy jó reggel!