Közeleg az utazás napja, de még mindig nem vagyok nyugodt, nem készülődöm lelkesen az unokák ölelgetésére, mert a fejem ezerfelé. Elsőként is itt vannak a kiütéseim, amik a szteroid ellenére se nagyon akarnak eltűnni, pedig már két hete mindennapi nassolásom az apró tablettákból előírt aktuális mennyiség. A keddi kontrollon a doktornő hümmögve fejezte ki abbéli reményét, hogy remélhetőleg nem kezdte túl korán csökkenteni a mennyiséget, ugyanis újabb tünetek társultak a már meglevőkhöz. Ő ugyan nem fejtette ki, hogy mik ezek, de AI a barátunk, csináltam az ujjbegyeimről fotót és máris megkaptam a választ, hogy a szervezetem még mindig az alapproblémával küzd, tehát jogos lehet a doktornő aggodalma. Amikor itthon a zoknim is lekerült a lábamról, a lábujjaim még ijesztőbb képet mutattak, úgyhogy most már aggódom én is. Ennek ellenére már a napi egy szemnél tartok, a jövő keddi kontrollra már végre nulláról beszélhetünk.
Mivel az unokáknál az átlaghőmérséklet harminc fok körül mocorog, érdekes lesz ilyen terepszínű bőrrel megörvendeztetni a helyiek szépérzékét, mert azt azért megígérhetem, hogy nem fogok nyakig legombolkozni. Ugyanis akkor az első sarkon ledobnám a láncot, hogy ilyen pestiesen fejezzem ki magam.
Másodsorban itt van édesanyám ideiglenes otthonbeli elhelyezése. Minden orvosi vizsgálat elvégezve, papírok az otthonban leadva, november 5-én várják is (mert rémálmaimban megfeledkeztek a jelentkezéséről), de anyu jobb napjain se várja a napot, hát még ha bal lábbal kelt fel. És igen, tudom, hogy nem kellene foglalkoznom a protestálásával, éppen eléggé kiszúrtam magammal, amikor tavaly februárban hagytam, hogy kidumálja magát a Kamaraerdei otthonból. Alessia azt mondja, hogy tulajdonképpen csak megijedtem, amikor megkaptuk a behívót és hát azt hiszem, igaza is van. Mert ugyan mindennél jobban vágynék most már egy nyugodt hétvégére, egy surlódásoktól mentes napra (meglepődnél, ha tudnád, mennyire okozója lehet ezek ellentétének egy kilencvenéves asszony, még ha az illető történetesen az édesanyád is), de ugyanakkor sajnálom őt, mert ugyan el nem ismerné, de ilyen jó dolga akkor sem lenne, ha odabent külön ápolónője lenne. És mint tudjuk, nem lesz. Az csak itthon van. De ez az ápolónő (jelesül én magam) enyhén szólva is belefásult az eltelt három évbe. A gondolataim folyvást akörül mozognak, hogy mi történhet vele még a beköltözés előtt, az elutazásunk előtt, az utazásunk alatt... nehéz így feloldódni az unokák körüli zajos mindennapokban, ha közben a fejem egy része az itthoni ügyeken pörög.
És van ám min pörögni. Például a jó két éve vásárolt beépíthető sütőmön, ami nyár közepén beadta a kulcsot. Kétlakiságunk okán eddig nem nagyon foglalkoztunk vele, ha valamit sütni akartam, azt a nyaralóban tettem, de jön a tél, jönnek majd az unokák is, sütő nélkül a nagymama olyan, mint a félkarú óriás, tehát megrendeltünk egy újat, ugyanis a javításra irányuló megkeresésünkre a márkaszervíz még annyit sem reagált, hogy magasról tojik a problémánkra. Én kértem egy szerelőhöz kontaktot, hogy mondja meg, a tünetek alapján érdemes-e javítani vagy hagyjuk, de még eddig sem jutottam el, úgyhogy a márkától is megválunk, nemcsak a géptől. A gépet tegnap estére ígérte a futárcég, vártuk is lelkesen, de azért még óvatosságból nem hívtam fel a szerelőt, aki a garancia érdekében beköti majd. És igazam is volt, mert futár nem jött, csak estefelé egy üzenet, hogy majd szombaton errefelé jár. Hát, anyád! - hogy ilyen népies legyek. Itt egy hosszú hétvégére, mi meg várhatjuk ezt a nyavalyás gépet úgy pont a közepén, tehát még egy baráti kártyaparti se jön össze, ismerve a futárcég kiszámíthatatlanságát. Mit mondjak, ebből is levontuk a következtetést az eladóra és az általa alkalmazott futárra vonatkozólag is. Ilyenből egyébként a hétre már jutott egy kaland, amikor az üzletbe vártunk egy csomagot, de a futár helyett egy értesítés jött, hogy a címzettet nem találta a helyén. Aki pedig ott ült az esti órákig a kivilágított üzletben. Más tapasztaltabb barátok szerint ilyenkor a futár még a környékre se jön el, mert már elege van az adott napból és inkább megereszt a központ felé egy ilyen jelzést, te meg kapd be.
Na, hát így telik itt az idő... Ehhez képest egy kedves kutyás ismerős beajánlott egy sorozatot, jelesül a Mick Herron Slow Horses-ét. Csúnyán ráfüggtem. Már a hatodik évadot néztem, amikor pont a befejező epizóddal adósak maradtak. Hát, majdnem harakirit követtem el a kései órán, annyira megütött, hogy nem fogom megtudni a befejezést. Ráadásul magyarul is megjelent a történet alapját képező sztori, félek, ebből megint pénzköltés lesz a bookline-nál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése