Orient Express

Ha lenne bakancslistám, egészen biztosan szerepelne rajta, hogy részt vegyek egy ilyen utazáson...

Mint megrögzött Poirot rajongó, már annyiszor álmodoztam róla, hogy ha egyszer nagy leszek, ha egyszer nyerek a lottón... akkor tutibiztos, hogy elmegyek egy ilyen utazásra. Akkor lenne tökéletes, ha a vonat Velencében is megállna. Régen még tengeri hajóútról álmodoztam, de aztán úgy döntöttem, jobb nekem a vasút, még ha valahol a szerb hegyek között egy hóviharban is rekednénk egy időre. Amikor már napok óta hallom, hogy jelentkezzen egy novemberi nagy nyeremény tulajdonosa a hatos lottón, különben megy vissza a nyereményalapba cirka 2 milliárd forint, hát, az ideg öl, amiért nem rohanhatok a pénztárhoz. Az biztos, hogy nem sajnálnék egyetlen fillért sem kedvenc vonatomon az utazásért. Meg persze előtte egy kis ráncfelvarrásért (persze csak képletesen) 😉😂

Haza akarok menni...

Ezt a mondatot hallgatom tavaly július óta. Amikor az anyu eltörte a kezét, ráadásul azt, amelyik a "jó" keze, tehát a balt, nyilvánvaló volt, hogy nem maradhat egyedül. Mivel én csak a "jó" hírre rohantam fel a János kórházba, onnan egyenesen hozzá mentünk pár ruhadarabért és a gyógyszereiért, aztán usgyi vissza a nyaralóba. Két kutya várta a visszatértem, tehát nem volt választásom. 

Mivel a Jánosban már akkor is "mintaszerűen" ellátták, a siófoki kórházban az orvos fejét csóválva ütemezett be egy műtétet. Meg is operálták, így az elsőre négy hetes gipsz hat hetes időre húzódott. Ez alatt az idő alatt meglepően bizonytalan lett a mozgása. Amikor végre megszabadultunk a gipsztől és már tervezgettük, hogy mindenki visszatér a maga megszokott kis életébe, egy éjjelen elesett. Azóta sem tudta rekonstruálni, miért és hogyan, én a szomszéd szobában csak a puffanást hallottam. Nagy nehezen összeszedtem, lefektettem és kissé megnyugodva konstatáltam, hogy valószínűleg nem törte el semmijét. Másnap reggel azonban még felülni sem tudott, nemhogy felállni. Kihívtam a mentőket, bevitték a kórházba, megröntgenezték és újfent megállapították, hogy nem törött el semmije, úgyhogy vihetem is haza. Lényegében magatehetetlen volt, két lépésre is cipelnem kellett a gerincsérvemmel, de estére szereztem egy járókeretet. Az emeleti szobába felmenni már nem tudott, a nappaliban élte a napjait és kb. akkoriban kezdte a fenti monológot. "Haza akarok menni!" Hogy aztán otthon mit kezdene magával, annyira már nem gondolkodott előre. Közel harminc éve cukros, inzulinnal szúrja magát, gyógyszereket szed, ebben segítségre szorult. Az önellátásra képtelen volt, de azért csak "haza, haza!". Mellesleg ott volt egy tizenhárom éves kutya a maga elesettségében, széklet visszatartási nehézséggel. Ő sem mehetett már fel az emeletre. Kettőjük együtt szintén egy rizikós páros, mert ha az éjszaka anyám felkel és nem veszi észre a potyadékot... nem kell részleteznem. Így aztán én is ott aludtam, jobb híján a földön a hintaágy matracán. Nem volt kényelmes. Már amikor aludtam, mert vagy anyu vagy a kutya ébresztettek, keltem, nyitottam ajtót, kapcsoltam lámpát, segítettem a járókerettel. Mindezt hónapokon keresztül. 

Amikor ősszel hazaköltöztünk, a gyerekszobát kapta meg anyu. A helyzet annyiban vált egyszerűbbé, hogy nem kellett még két lépcsőt sem megmászni a mellékhelyiség irányába, anyám nyugodtan  kóricálhatott az éjszakában, a kutya a dolgát a nappaliban letudta, nem keresztezték egymás útját. Karácsony előtt hosszú útra indultunk a kisebbik fiunkhoz, addig a nagyobbik vette át a kutyák felügyeletét. A nagyi 24 órás felügyelete, a gyógyszerezés, szúrás, etc. már megoldhatatlan lett volna, így elintéztük, hogy erre az időre egy szanatórium fogadja be szakszerű ellátással. A dolog egyfelől remekül működött, mert az anyu hiúsági kérdést csinált a járókeretből, mivel ott a többiek nem használták, hát, ő is elkezdett a folyosón anélkül sétálva erősödni. Közben ugyan mentálisan egyre többször voltak fura kiszólásai, mint például egy idő után már azt mesélte mindenkinek, a lánya három éve bedugta őt oda. De aztán hazaértünk, hazahoztuk és kiszolgáltuk továbbra is. Azon túl, hogy a járókeret nem kell, egyáltalán nem foglalkozik olyan dolgokkal, mint reggeli, ebéd, vacsora, gyógyszerek és felöltözés. Ha szólunk, megteszi, már szúrni is tudja magát, de ha nem szólunk, neki ugyan eszébe sem jut. Megvan a kényelme, a biztonsága, ennek ellenére napi szinten hallgathatom, hogy "Haza akarok menni!". Ha visszakérdezek, otthon mit csinálnál, akkor megvonja a vállát: "Lefeküdnék és meghalnék". Mit mondjak, egy élmény ezt hallgatni heteken, hónapokon át, még ha ő talán nem is gondolja komolyan. És még csodálkozik, miért nem engedjük visszatérni az otthonába. 

Most még február jön, néhány hónap, amíg újra lemennénk a telekre, mert ott azért mindenkinek kellemesebb lenne, de igazából fogalmam sincs, hogyan lesz. Anyósom néhány évvel ezelőtti példájából tudom, hogy a helyszínváltozások ebben a korban - főként, ha már elindult egy kóros agyi folyamat - általában rontanak az állapoton. Erre nem a legjobb helyszín lenne a nyaraló. Másfelől megértem anyut, hogy haza akar menni, ki ne akarna a maga kis fészkében élni, és igen, tudom, hogy ebben a korban és állapotban sok idős ember már észre sem veszi, hogy egyáltalán nem reális elképzelései vannak akár a saját világáról sem. Több, mint féléve nem volt otthon, még akár idegenül is érezhetné magát abban a lakásban, főleg, hogy néhány éve totálisan átrendeztette. Ahogy mostanában a régi emlékeit hallom felemlegetni, lehet, a fejében egy másik otthon képei vannak meg, amit néhány éve, apu elvesztése feletti gyászában gyökeresen megváltoztatott. 

Végül is, mindegy... amíg nem jut eszébe, hogy fel kell kelni, gyógyszer beszedni etc., hogy enni kell és néha inni is kéne, addig úgysem beszélhetünk a hazatérés realitásáról. De lassan már én is mondogatni kezdem, mint E.T.: Haza! Haza! 

Olvasónapló...

Ezt a könyvet nem én választottam, ajánlották. Lángh Júlia: Egy budai úrilány

Nem mondom, hogy lelkesen kezdtem bele, de a becsület hajtott, ha kinézték belőlem, hogy átrágom magam rajta, akkor megteszem, ha addig élek is. Aztán valahogy a kezembe ragadt. 

Önéletrajzi írás, ami meglepő módon már az első oldalon mosolyra késztetett, mert szinte pontosan a mostani lakásunk alaprajzát írta le a szerző. Mármint a valamikori lakás alaprajzát, mert mi már annak csak a felét tudhatjuk a magunkénak. A nagy tolóajtót, amely helyiségeket választott el, befalazták, az IKV (Ingatlan Kezelő Vállalat) a hatvanas években tett róla, hogy a száz-száztíz négyzetméteres helyiségből fele akkorát kreáljon. Így került az erkély a szomszédhoz, a Sashegyre néző ablaksor pedig hozzánk. De térjünk is vissza könyvhöz...

A szerzőt budai úrilányként próbálták felnevelni egy olyan korban, amikor "úrinak" lenni nem volt könnyű, s talán veszélytelen sem. A keresztény középosztálybeli család életébe a szülők akarata ellenére is beszivárgott a kinti világ. Az ötvenes évek félelme a csengőszótól, a népnevelőktől, a Szabad Nép félóráktól. Van itt aranyrejtegetés miatt börtönbe kerülő nagynéni, kommunista hitből kiábrándult nagybácsi, a vitrin díszeinek eladogatása a bizományiban, szertartásos vasárnapi ebéd és a hétköznapok sztálinpástétomja ( Élesztőpástétom. Ma bio-öko csoda, akkor azért ették, mert nem volt más.) Plakátok és jelszavak az utcán, az iskolában. Az ÁVO épületével szemközti bábszínház műhelye, ahol a nyilvánossághoz nem jutó képzőművészek készítették a bábokat és ahol a mesélő először hallott nyílt beszédet a világ fontos dolgairól, politikától a szerelemig.

Az ebben a közegben felnövő Lángh Júlia tanár lett, tanító, reklámszövegíró, fordító, szociális gondozó és újságíró. Kezdetben magyar-francia szakos tanár volt, könyvreklámokkal foglalkozott. 1977-től Párizsban élt, ahol volt újságkihordó, malteroslány, kifutó"fiú", szakácsnő, varrónő és szociális munkás bűnöző gyerekek mellett. 1984-től a müncheni Szabad Európa Rádió munkatársa volt a rádió bezárásáig. Aztán elment egy évre Afrikába egy nigeri bozótfaluba óvónőnek. 2000-ben újra Afrikába utazott, csádi mozgássérült fiataloknak tanított rádiós műsorkészítést. Magyarországon él.

Összességében egy érdekes életút olvasmányos formában, igazán szórakoztató módon megfogalmazva. Ajánlom.

Más lógójával a csalánt...

 Talán beugrik a Kedves Olvasónak, mire gondolhattam a második szó kapcsán, de ha leírom, lehet, hogy letiltják a posztot. 

Amióta Colin elment, a két kezem is kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam, hányan kérdeztek rá: Mikor lesz új kutyus? Holott már a búcsúban is írtam róla, számunkra itt a vége. Jó, én is tudom, soha ne mondd, hogy soha, de ez most tényleg nagyon komolyan írtam. Amúgy is itt van Jamie, és ugyan sokan próbáltak azzal érvelni, hogy magányos kutyusnak nem jó lenni, de volt olyan kutyánk, aki egy ideig egyedül volt és bátran állíthatom, boldog volt ő úgy is. 

Voltak, akik még cukimuki kölykökről, elesett, kivert menhelyesekről küldtek képet. Emberek! Ez nagyon nem fair és igen, tulajdonképpen qvára fáj is. Nem arról van szó, hogy ne akarnék újra gazdi lenni. Bááár, most hogy ezt így leírtam, ebben is elbizonytalanodtam. Ugyanis 1987 óta folyamatosan gazda vagyok, hol egy, hol kettő, hol plusz vendégkutyával. Ezekben az években rengeteg dologról lemondtunk, mert az első tacskónk kivételével egyik sem volt panzióban. Éppen azért, mert ő volt egyszer egy hétre. És többet nem kockáztattunk. 

Ivaros kutyáink voltak, vannak, és bár ezen lehetne vitatkozni, de egyrészt tiszteljük egymás döntését, másrészt ha én nem tudtam a férjemet meggyőzni az ivartalanításról, akkor nyilván senki más se fogja. Ha baj lesz, egészségügyi probléma, akkor persze más a helyzet, de ez azért nem törvényszerűen bekövetkező dolog. Szóval, az ivaros kutyát a panzió is külön kennelbe teszi, ennek sem tenném ki soha a kutyámat. Másrészt, ugyan nem látok bele a szőrös kis buksijukba, de ha nem egy megszokott helyre mennének, vagy egy ismeretlen személyhez, még azt a végtelenül téves következtetést is levonhatnák, hogy elhagytuk őket, amire soha nem lennék képes. 

Szóval, nem lesz több kutyánk! Jamie idén májusban 5 éves lesz. Vele még remélhetőleg hosszú, boldog évek állnak előttünk (és most direkt nem gondolok a Jackkel történtekre), és igyekezni fogunk, hogy a lehetőségeinkhez (és az ő hozzáállásához) képest a lehető legtöbbet meg tudjuk neki adni időben, törődésben, szeretetben. 

Az elmúlt napokban sokszor magyarázkodtam, bár ezt igazán nem várhatta el tőlem senki, de azért igyekeztem a döntésünk hátterét megvilágítani. A kisebbik fiam a világ másik felén él a családjával. Ha az unokáimat látni akarom, utaznom kell. Nagyon sokat! És ez az utazás legalább 2-3 hét. Az unokákkal tölteni vágyott időhöz képest egy pillanat, a négylábú családtagnak maga az örökkévalóság. Az elmúlt időszakban ilyenkor a kutyákkal a nagyobbik fiamék voltak, de most úgy fest, ők is nyakukba veszik a világot. Egész egyszerűen nem lesz senki, akire ilyen hosszú időre rábízhatnám a kutyát. Klassz dolog a felajánlás, de Jamie nem egy egyszerű eset, nem igazán barátkozik, az a néhány kivételezett személy pedig örül, ha a maga gondjait megoldja, egy ekkora felelősséget nem tud a nyakába venni. Úgyhogy momentán még ez az egy kutya is gondot jelent. Igen! Merjük már kimondani, hogy bármennyire a szívünk csücskei, de sokszor igenis gondot jelentenek. Mint például ebben az esetben is. Ennek ellenére soha nem válnék meg tőle, biztosan születik majd megoldás erre a lehetetlen helyzetre, bár, pillanatnyilag fogalmam sincs még, mi lesz az. 

Ma hazatért Colin, hófehér urnája felsorakozott Morgan és Jack mellé. Nyáron eltemetjük őket, mert lassan a könyvespolc ezekkel a fájdalmas emlékekkel lesz teli. Jamie pedig megtanul egykeként élni. Most még szerencsés, mert az édesanyámat magunkhoz vettük, kettesben töltik azt a két-három órát, amennyire anyut magára lehet hagyni, Ebben is lesz még változás, biztos vagyok benne, eljön majd az az idő, amikor Jamie választhat, egyedül pihenve vár rám itthon vagy jön velem a városba, ami aztán tényleg nagy változás lenne mostani nyugodt életéhez képest. De.Nem.Lesz.Több.Kutyánk! Az élet amúgy is alaposan átírta a lányszobám mélyén elképzelt idős éveimet, az adottságokhoz idomulva viszont most már úgy érzem, a mienk, az enyém a döntés joga. Béke és Szeretet, de nem lesz több kutyánk!

 Buksi

 Morgan

 Colin

 Jack

 (Carlos)

 Jamie

Hazatért...

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltunk hosszabb ideig távol egymástól az elmúlt majd tizennégy évben. Olyankor láthatóan elfogadta a helyzetét, nem is sejtette, hogy nekem viszont nagyon hiányzik. Tavaly novemberben kifejezetten féltem, nehogy pont abban a három hétben döntsön úgy, elég volt a várakozásból. De nem, ő nem volt olyan, hogy hűtlenül, búcsú nélkül magamra hagyjon. 

Most először várom szívszorongva a "találkozást", mert már nem fog felcsillanni a szeme, hogy újra láthat, csak nekem lesz picit könnyebb a szívem, hogy újra itthon van. 

Egy hete ment el. Hiányoznak a szőke szőrszálak, amiktől néha a hajam meredezett, milyen mennyiségben képesek egy alapos takarítás után fél órával is megjelenni. Ott voltak a ruhánkon, az ágyneműben, de még a csukott szekrényekben is. A porszívó aznap halt meg végleg, amikor elbúcsúztunk Colintól. Még sokat emlegetjük, nincs nyugta tőlünk, csuklik szegénykém, miközben Morgannal, Jackkel szaladgálnak a labdák után. 

Itthon Jamie is felfedezte újra a mozgás örömét, bújik velünk, de nyugodtan vár a nagyival, hogy néhány órára magukra hagyjuk őket. Neki nem sok minden változott azon túl, hogy újra kinyílt a világ, hosszabb kirándulásokra is indulhatunk. Az utóbbi időben társak voltak ugyan, de partnerek már nem. Colin most már Buksi, Morgan és Jack társa. Jamienek momentán jobban hiányzik a villogó, sípoló labda, amit eldugtam előle az előszobaszekrénybe. Ott ül előtte, néha méltatlankodik, amiért nem értem, neki az most rettentően kell. (De nem kaphatja meg, mert holnap reggel már nem lenne mivel labdázni a parkban)

Elkezdtük az új életünket Colin nélkül, de mindenki jobban érzi magát, amiért most végre hazatért.

Nekem a Hajógyári a Riviéra...

 - énekelné Jamie, ha énekes kedvében lenne, de momentán fáradtan alszik. Tíz hónappal ezelőtt voltunk a Hajógyári Szigeten, akkor még Colinnal. Tavaly márciusban volt, hogy utoljára még végig cammogta a távot egészen fel a szigetcsúcsig, megmártotta a mancsát a Dunában és még volt ereje visszagyalogolni a kocsihoz is. Én aggódtam egy kicsit, mert ha feladja, csak komoly büntetést kockáztatva mehettünk volna be érte kocsival, de nem volt rá szükség, mert akart. Utána már csak a Balatonon sétálgatott, fürdött, de most nem is erről akarok beszélni.

Mivel Colinnak érezhetően már sok volt ez a táv, Jamievel pedig apa külön nem akart szigetezni, nem mentünk többet. De mert Colin már az égi vadászmezőkön sétál, mit is mondok, rohangál, így újra nekiindultunk. Jamie már a kocsiban meg volt őrülve. Egész egyszerűen TUDJA, hogy ha az utca végén balra kanyarodunk, az a Dunapartot jelenti, ha meg jobbra, az a telket. A Sziget felé állandó a türelmetlen hiszti, a Balaton felé nagy a csönd, tudja, hogy hosszú az út, majd csak akkor kell nyüzsögni, ha az M7-esről letérve lelassul az autó. 

Ma a hisztis útirány volt napirenden. Ahogy sikerült a dugig telt parkolóban megállnunk, épp csak sikerült fülöncsípni, mielőtt önállósítja magát. De ahogy lekerült a pórázról, boldogan fedezte fel újra az annyira kedvelt kirándulóhelyet. Én is szeretem a Szigetet, mert mindig van alkalom idegen kutyákkal az ismerkedésre, ami biztosítja, hogy ne legyen belőle egy mufurc, odaszólogatós magánzó. Ma sem volt ez másként. Békés összeszagolás, szaglászás friss és kihűlt nyomokon, vagy csak egyszerűen a tavaszias melegben oldódó földszagban. Oh, ez volt ma a másik, amitől még a gazdáknak is sokkal jobb napjuk lett. Szinte melengető napfény, szikrázó égbolt, frissülő tavaszi színek. Nem tudom, mit hoz a február, de ez egy csodás délelőtt volt. Amikor pedig elértük a szigetcsúcsot, ki mással is találkozhattunk, mint egy vízimádó golden retrieverrel, aki a labdája után úszott be a kissé magas folyóba. Kíváncsi voltam, Jamiere mindez milyen hatással lesz. Régen Colint megelőzve futott le mindig a partra, begázolt a vízbe, ott várta, hogy öreg barátja beljebb merészkedik-e, mert akkor ő is beúszott vele. Most megnézte ugyan a goldit, meg is szaglászta diszkréten, de láthatóan nem látta benne Colin pótlását, így aztán az sem érdekelte különösebben, hogy a másik rendületlenül csobban be a nyilvánvalóan jéghideg vízbe. Eltéblábolt a parton, ivott egy-két kortyot, de ennyi elég is volt. Nem volt ott a mester, akit minden körülmények között követett annak idején. 

Hazafelé vidáman kocogott, újabb szimatolással felderítve az elmúlt hónapok megannyi hírét, aztán a kocsiban elaludt, mert kimerítő dolog a kirándulás, még ha nem is több kilométeres távről van szó. A Sziget Colin nélkül nem volt ugyanaz, de volt kedve a felfedezéshez egyedül is. Itthon a parkban reggelente a régi labdázós énjét próbálom visszacsalogatni. Azt hiszem, neki ez lesz a gyógyszer, a sok közös program, mozgás. Lesz még belőle újra fiatal kutya! 

(Tavaly még együtt)

és most ...

Nekem sem szimpatikus poszt, de hát az őszinteség mindenek előtt...

Az édesanyám... jó, én úgy szoktam mondani, hogy az anyám, vagy az anyu... velünk él tavaly július 2-a óta. Hamarosan 87 éves lesz. És ez a jó félév nem volt éppen feszültségtől mentes. Szégyellnem illene magam a gondolatokért, amik naponta átsuhannak a fejemen, de már nem megy. Már csak a zsigeri bosszankodás, fáradtság, esetenként a heveny idegbaj maradtak. Apás lány voltam világ életemben, bár ez nem "mentség" ezekre a gondolatokra. Nem vagyok már bakfis magam sem, éppen ezért sokkal elfogadóbbnak illene lennem az öregséggel járó jelenségekre. De nem vagyok. Fáradt vagyok, frusztrált és sokszor ideges. Sikítani tudnék, amikor a mit ennél kérdésre a nekem mindegy a válasz. Próbáltam elviccelni, hogy azt nem árulnak a boltban, de hát anyu már a viccet sem érti, ilyenkor nem reagál, tudom, hogy a szürkeállományba már nem jut el, amit mondtam. Talán minden sokkal könnyebb lenne, ha nem lenne süket, vagy legalább használná a hallókészülékét, amit csak azért sem; ha hajlandó lett volna a sorozatos foghúzások után megcsináltatni az új fogsort (minek már nekem erre a kis időre), ha a három szemüvegből csak egyet is hajlandó lenne a nyakába akasztani, hogy ne ezeket keresgéljük állandóan. Ha a nekem mindegyen túl lennének ötletei a saját örömére (már azon túl, hogy jó lenne meghalni). Ha nem lenne olyan konok sváb, aki minden sérelmét fel tudja sorolni három éves koráig visszamenőleg, de nem emlékszik, 30 másodperce mennyit mutatott a vércukor mérő. 

Igazából nincs vele semmi komoly baj. Kicsit fel is erősödött tavaly óta, eszik, olvasgat, tv-t néz, de tőmondatokban sem nagyon lehet vele kommunikálni fél méteres közelségből egy képzeletbeli 50-es hangerőn. Életem töltött káposztáját olyan fintorral minősítette savanyúnak, hogy egy esetleges tettlegességért felmentene bármelyik bíróság. És egyáltalán, állandóan fintorog, mintha mostanra ez lenne a kommunikációja alfája és omegája. A konyhában felhúzza az orrát és fintorog. Megkérdezem, mi a baj. Minek van ilyen Szaga? (a szag szót hallani kéne, ahogy kiejti; mintha dögkutat mondana) Milyen ilyen? Megvonja a vállát és fintorog. A sütőben kakaós csiga sül. Ha kifolyt a töltelék a sütőpapírra, hát istenem, kicsit sült édeskés illata van. Én nem fintorognék. És ő sem fog, amikor a cukra ellenére elcsen néhány darabot és jóízűen elmajszolja, miközben a hajszálvékonyra szelt kápia paprikát "nem tudja elrágni". Tegnap nem kért a káposztából, inkább hideget enne. Olasz sonkát tettem eléje. Na, ez is biztosan sós! - szólt azonnal, mintha a közelmúltban (amire amúgy nem is szokott emlékezni) ilyen történt volna. Ráadásul szerinte minden sótlan, amit veszek vagy főzök. Miért pont a pármai sonka a kivétel? Nem tudom. Lassan már nekünk sincs étvágyunk az előttünk levő falatokhoz, mert ő fintorog, leszól, sokszor kóstolás nélkül. És ez csak az egyik jelenség, amivel együtt élünk hónapok óta. 

Barátai nincsenek (még ha a korosztályából ugyebár egyre kevesebben is vannak), mert világ életében nem volt barátkozós alkat. Szegény édesapám ötödik éve, hogy elment. Értem én, hogy hatvan évnyi házasság után én egy senki vagyok és csak ő hiányzik a boldogságához, de talán értékelnie kéne, hogy legalább én vagyok neki. Én nem dicsekedhetek majd ilyen háttérrel öregségemre, ez már most biztos. Annyit máris látok, hogy megöregedni nem jó. Vannak a nyavalyák, de sokkal nagyobb probléma ez a mentális változás. Ő fiatalon sem volt egy matyóhímzés, nyilván nem véletlenül "harcoltam" vele annak idején. Erős kézzel igyekezett uralni engem és bár ezt szeretetbe csomagolta, én mégis leginkább az elnyomást éreztem ki belőle. De férjhez mentem és kifogtam neki egy olyan vőt, aki mániákusan próbálta egyben tartani a családot, nagyszülőkkel, közös hétvégékkel, nyaralásokkal. Igazán nem lehetett panaszra oka. És a veje az, aki most is fontosabb a számára, mint én. Hol van, mit csinál, evett-e már, jól van-e... etc., ha van, akinek a napja érdekli, az a veje. Ezzel szemben én vagyok vele, segítem, de velem csak a baj van. Türelmetlen vagyok, mindig sietek (jó, egy gyógyszerbevételnek és a körülötte levő rituálénak talán nem kell húsz percig tartania), kiabálok (mondjuk, tényleg minek, mert akkor sem érti), szóval, megfeszülhetek, az akkor sem jó. Már főzni sem tudok. Szerinte. Mert ízetlen a főzelék, kemény a hús (esik szét rostjaira), szétfőtt a tészta (al dente). De nem jó az sem, ha rendelem az ételt vagy a boltban veszek adagnyi főtt ételeket. Semmi sem jó. Hideg van a lakásban (mi már pólóban, a kutya liheg). Fényárban úszik a nappali, mert olvasáshoz nem jó az állólámpa fénye. Ha barátaink jönnek, ő inkább délután 5-kor lefekszik aludni. Szeretnénk az életünkbe bevonni, de nehéz, ha ennyire ellenáll. És még csak januárt írunk, hol a tavasz, a nyár, amikor kimozdulnánk, mert momentán ő erre sem hajlandó. Itthon egyedül hagyni pedig 2-3 óra a maximum. 

Fogalmam sincs, mások hogyan birkóznak meg ezzel. Hogyan tudják meg nem hallhatóvá, nem érezhetővé tenni az öregség hangjait, szagát. A Szeretet sok mindent legyőz, tudom; és félreértés ne essék, szeretem őt, hiszen az édesanyám. Vigyázott rám, amikor gyerek voltam és most, hogy ő éli második gyerekkorát, én vigyázok rá. Számomra természetes. De az együttélés akkor is qva nehéz. Mostanában egyre többen állapítják meg, hogy pont olyan vagyok, mint anyu. Hát, az isten óvja a gyerekeimet tőlem, ha ez tényleg így van. 

(a fotó nem friss, mert egy decemberi közös képen kb. úgy festek, mintha én lennék az ő anyja)